„A pátriárka én vagyok” - Gerald Martin életrajzíró García Márquezről

Számos életrajz született róla, de csak egy olyan, amelynek szerzője közel húsz éven át ápolt bizalmas kapcsolatot könyve főhősével. Gerald Martin irodalomtörténész, a latin-amerikai irodalom brit szakértője bejáratos volt Gabriel García Márquezhez – az idén elhunyt írófejedelem legjelentősebb biográfusával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Márquez film­kritikusként kezdte. Mennyire volt képzett, szakmázós kritikus?

Gerald Martin: Ő volt az első igazi kolumbiai filmkritikus. A cikkei nem kritikusi bikkfanyelven írott szakszövegek voltak, hanem kedvcsinálók. Meg akarta ismertetni a fontos filmeket a tömegekkel. Olasz filmek, franciák, oroszok – ez volt a sorrend nála. Hollywoodot viszont nem kímélte, igaz, a mitikus hangvételű westerneket szerette.

MN: Fiatal tudósítóként nem sokkal később Európába tette át a székhelyét, az innen hazaküldött cikkei azonban – például az, amiben Sophia Loren fürdőruháiról értekezik – bulvárízűek kicsit.

GM: Európába érve Márquez felmérte a lehetőségeit, és arra jutott, hogy nincsenek meg az eszközei, hogy komolyabb oknyomozó riportokat készítsen. Ezért úgy döntött, inkább magát teszi meg a riportjai középpontjának. Ebben a hangnemben jutott el Loren fürdőruhájáig is.

Márquez és Martin

 

MN: Miután megjárta újságíróként Moszkvát, 1957-ben Magyarországra is ellátogatott. Úgy tűnik, nagyon is együtt érzett Kádárral. Később is kitartott a szimpátiája mellett?

GM: Nem találtam nyomát, hogy megváltoztatta volna a véleményét Kádárról (cikkünk Márquez budapesti látogatásáról itt - a szerk).

MN: Márquez állítólag meglógott a hivatalos programokról, hogy az utca emberével találkozzon. Elég meseszerűnek tűnik a beszámolója, hogy prostituáltakkal, diákokkal, háziasszonyokkal cserélt eszmét a valós viszonyokról…

GM: Az egyetlen ember, aki többet tudna mondani Márquez kelet-európai kalandjairól, az Márquez jó barátja, Plinio Apuleyo Mendoza, de Magyarországon még ő sem volt ott, Márquez egyedül járt önöknél. Az a néhány magyar, akivel a könyvemről beszélgettem, mind nehezményezte a magyar vonatkozású bekezdéseket. Az az érzésem, és erre Márquez maga is utalt finoman, hogy a kelet-európai tudósításait alaposan kiszínezte.

MN: Mielőtt a Száz év magány szupersztárrá tette Márquezt, Mario Vargas Llosa számított az új latin-amerikai irodalom ifjú zsenijének, Márquez felbukkanásával azonban örök második lett belőle.

GM: Bár nem mutatták, folyamatos volt a rivalizálás közöttük. A hatvanas évek első felében Vargas Llosa számított a latin-amerikai irodalom ifjú titánjának. Majd szinte a semmiből jött Márquez, és letaszította a trónjáról. Létezik egy mondás: ha nem tudod legyőzni, állj mellé. Vargas Llosa is így tett. Könyvet is írt Márquezről, sokan ezt tartják a legjobb Márquez-tanulmánynak. Kifelé nagy volt az egyetértés. De ha felüti A pátriárka alkonyát, amit Márquez Barcelonában írt, Vargas Llosa tőszomszédságában, akkor egy olyan zsarnokról olvashat, aki valamennyi riválisával végez. Vagy megtalálja a módját, hogy megsemmisítse őket – például ágyba viszi a feleségüket. Szóval, volt rivalizálás, de titokban, a latin-amerikai irodalom két első embere nyíltan nem ment egymásnak. Egészen ’76-ig, a híres pofonig, mikor is Vargas Llosa nagy nyilvánosság előtt behúzott egyet Márqueznek. A pofon után soha többé nem beszéltek egymással. Persze az ügynökük ugyanaz volt, ami furcsa helyzetet teremtett.

p.u. (pofon után): Llosa és Márquez

 

MN: Nő volt a dologban?

GM: Nő volt. És ez a nő Vargas Llosa felesége volt. Az egyik verzió szerint Márquez túlságosan is sikeresen győzködte az asszonyt, hogy váljon el a hűtlenkedő Vargas Llosától. A másik verzió, hogy Márquez elcsábította a feleséget.

MN: Míg mindenki a Száz év magányt tartja a magnum opusnak, maga a szerző A pátriárka alkonyára esküdött…

GM: Igen, többször is nyilatkozta, hogy A pátriárka a legjobban sikerült regénye. Ahogy többször is elmondta, hogy Az ezredes úrnak nincs aki írjon az alapmű. Miként arra is esküdött, hogy a Szerelem a kolera idején a csúcs. De A pátriárka alkonya mindenképpen vízválasztónak tekinthető. Mintegy összefoglalja mindazt, ami Márquez életművére, a hatalommal való viszonyára jellemző. Márquez mindig is hangsúlyozta, hogy ez az irodalmi önéletrajza. Amikor először találkoztunk, összetűzésbe is kerültem vele emiatt. Nekem ugyanis nem tetszett a könyv, és ezt el is mondtam neki. Ha nem kedvelte a könyvet – mondta –, engem se fog, mert a pátriárka én vagyok. Ha jól olvassa a könyvet, megértheti a vágyaimat, a tetteimet, az életemet.

MN: Ha Márquez szóba kerül, mindenki százévmagányozik. Nem nyerte túl magát a regény?

GM: Márquez kétszeresen is belefáradt a Száz év magányba. Egyrészt több mint húsz éven át küzdött a szöveggel. Hatalmas falat volt, a gyermekkora története. Nemcsak a megírása volt nehéz, hanem az újraélése is. Kiírta magából a régi fájdalmakat, de semmi kedve nem volt állandóan visszatérni a nagyszülői házba, abba a szobába, ahol annyira elhagyatottnak érezte magát. A másik, ami irritálta Márquezt, a regényt övező kultusz volt. Akkora volt az őrület, mintha a jojó jött volna divatba. A jojóeffektus mindvégig megmaradt, a sárga pillangók mindenhova elkísérték, még a temetésére is. A Száz év magánnyal azonosították egész életében, pedig számára ez csak egy volt a regények sorában. A mágikus realizmus emlegetése és minden ilyesfajta elvárás ugyancsak irritálta. „Mindig mindenki Macondóról kérdezett, mindig mindenki Macondóba szeretett volna eljutni” – panaszolta. Csak egyvalaki nem akart visszatérni Macondóba, és ez a valaki az író volt.

MN: Nem csak irodalmilag kezdődött más élet a Száz év magány­nyal: Márquezre rászakadt a híresek és gazdagok élete. És ő, kihasználva a hírnevet, szívesen barátkozott nagy hatalmú politikusokkal, államfőkkel. Szoros kapcsolat fűzte Castróhoz is.

GM: Mindketten használták a másikat a saját céljaik érdekében, de hogy ki volt a nagyobb manipulátor, azt nem tudom megmondani. Sokan a szemére vetették Márqueznek, hogy pusztán hiúságból barátkozik a hatalmon lévőkkel, de szerintem nem ilyen egyszerű a képlet. A választ a könyvei adhatják meg. Valamennyi regényének valamennyi emberi viszonylata valamilyen módon a hatalom birtoklásáról szól. Hasonló a helyzet Shakespeare-nél is.

MN: Márquez és Castro barátsága mennyiben változott az évek során?

GM: Kezdetben Márquez kereste Castro barátságát. Mindig is vonzotta Fidel alakja. Noha Kubában a szocialista realizmus dívott, Márqueznek, bár semmiképpen sem nevezhető szocialista realistának, sikerült bevágódnia Castrónál. Eleinte ő volt az udvarló, a későbbiekben azonban változtak az erőviszonyok. Ahogy teltek-múltak az évek, Castro megtanulta becsülni Márquezben a szövetségest; rájött, hogy nem fogja elárulni. És persze egyre inkább jól jött neki Márquez befolyása. A mi szempontunkból persze meglehetősen aggályos ez a kapcsolat, ám mielőtt még ítélkeznénk, érdemes ­figyelembe venni egy-két körülményt. Azt például, hogy ebben az időben Latin-Amerika milyen kapcsolatban állt az USA-val. Innen nézve, dacára a kommunista rezsim vérlázító igazságtalanságainak, Castro Kubája a legtöbb latin-amerikai szemében az Amerikától való függetlenség szimbólumát jelentette.

Egy csodálatos barátság

 

MN: Míg Castróhoz barátság fűzte Márquezt, II. János Pál ténykedését például kitartó ellenszenvvel figyelte.

GM: Márquez világéletében felnézett a hatalom technikusaira, akik nemcsak birtokolják a hatalmat, de élni is tudnak vele. Egy alkalommal, amikor Mexikó Cityben jártam nála, épp a pápa életrajzait tanulmányozta. „Micsoda veszteség – mondta nekem –, ez az ember volt a közelmúlt történelmének legnagyobb és legtehetségesebb alakja. Ahogy a hatalmával élni tudott, ahogy Ronald Reagannel szövetséget alakított ki, az teljesen egyedülálló. Mélységes sajnálattal tölt el, de el kell ismernem, hogy a pápa és Reagan kapcsolata egy igazán hatásos, fantáziadús és erős szövetség volt.” A csak szimbolikus hatalommal rendelkező pápa és a világ legnagyobb hatalmával rendelkező amerikai elnök kapcsolata olyasmi volt, mint Márquez és Castro viszonya.

MN: Fiatal lányok és idős férfiak – visszatérő párosok Márquez regényeiben a Száz év magánytól egészen a Bánatos kurváim emlékezetéig. Mint írja, ahogy a férfiak idősebbek lettek, úgy lettek egyre fiatalabbak a lányok.

GM: Ez azért egy elég problematikus vonulata Márquez regényeinek. Sokan persze azzal érvelnek, hogy ezek a nők szimbólumok. Hát, szimbólumnak is elég fiatalok. Persze nem árt tudni, hogy Márquez egy vidéki kisvárosból származott, ahol a nőket hagyományosan nagyon fiatalon adták férjhez. Ugyanakkor, ha felüti a Bánatos kurváim emlékezetének végét, Márquez mintegy bocsánatkérő magyarázkodásba kezd. Leírja, hogyan tette magáévá a főhőst 12 évesen egy kurva. Traumatikus élmény ez a fiúnak, ahogy Márqueznek is az volt, amikor ugyanez megesett vele. 12-13 éves lehetett, amikor egy kurva – ahogy ő mondta – szinte megerőszakolta. Az apja szervezte meg a beavatást. Szívesen látnék egy alapos tanulmányt, ami a szexualitás szempontjából elemzi Márquez regényeit. Addig is maradnak a feltételezések. Latin-Amerikában gyakori volt, ami a még gyerek Márquezzel történt. Talán ennek is köze van a fiatal lányok kultuszához. Ha jól emlékszem, A pátriárka alkonya végén egy 12 éves diáklány szerepel.

MN: A könyvéből kiderül, hogy a Nobel-díj odaítélése előtt Márquez erős önpromócióba kezdett. Sikerrel kereste a kapcsolatot a svéd akadémiával, Kubában együtt vakációzott a svéd nagykövettel.

GM: Hajlamosak vagyunk mitikus jelentőséget tulajdonítani a díjnak, pedig a Nobelt is csak emberek ítélik oda: tucatnyi svéd az akadémiáról. Vargas Llosa négy éve kapta meg, de lehet, hogy már harminc éve meg kellett volna kapnia, hiszen semmivel sem volt rosszabb író, mint ma, de az idő tájt még nem az az imázs vette körül, mint manapság. Az államokban a kutyát sem érdekli, ki nyerte a Nobelt, Latin-Amerikában viszont óriási hatása van. Mintha mágikus erővel bírna. Márquez nagyon is akarta a Nobel varázserejét, hogy az ezzel járó hatalmat politikai célokra fordíthassa. Ismerte Artur Lundkvistet, a svéd akadémia Latin-Amerika-szakértőjét. Lundkvist támogatása nélkül latin-amerikai író nem kaphatott Nobelt. Borges például azért nem kaphatta meg, mert Lundkvist tett róla, hogy ne nyerhesse el. Túlságosan európainak és konzervatívnak tartotta Borgest, míg Márquez haladó szellemiségű volt és szocialista.

MN: Az utolsó években Márquez nemcsak rákban szenvedett, de súlyos memóriazavarral járó demencia is sújtotta.

GM: Nekem már az első találkozásaink alkalmával megvallotta, hogy veszélyben érzi a memóriáját. A kemoterápia, amit később a rák miatt kapott, felgyorsította ezt a folyamatot. Amikor megjelent a könyvem, azt írta bele: Gerald Martinnak, minden megmaradt memóriámmal. Sok-sok évvel az­előtt tudta, mi fog történni vele, hogy az állapota válságosra fordult.

B-oldal - Ami az interjúból kimaradt

MN: Mikor találkoztak először?

GM: 1990 decemberében. Amikor leszerződtem a könyv megírására. Tucatnyi alkalommal, úgy 12-15-ször találkoztunk. Hol Mexikóban, hol Kolumbiában, hol
Havannában, hol máshol. Összesen 40 napot tölthettünk együtt.

MN: Márquez is megírta a memoárját, legalábbis az első részét. Ez volt az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet. Mennyit szépített benne?

GM: Nagyon szép könyv, bár az eleje sokkal jobb szöveg, mint a vége. Az első 60 oldal, az anyjával való utazás, tényleg csodás, de nekem, mint életrajzírójának, nem sok újdonságot tartogatott. Az évek során sok mindenről beszélgettem vele, családról, barátokról, és persze sok feszültség is a felszínre került, mint mindannyiunk életében. De a memoárjában ebből semmi sincsen. Egy kicsit problematikus az apjával való kapcsolata, de éppen csak egy kicsit, míg világéletében szenvedett attól a fájdalomtól, amit az apjával való kapcsolata jelentett.  És szenvedett attól is, hogy az anyja a nagyszüleire hagyta.  Szóval nagyszerű olvasmány ez a könyv, de mint memoár, csalódás.

MN: Mikor találkoztak utoljára?

GM: A könyv megjelenése után még 3-4 alkalommal találkoztunk. Utoljára Havannában 2010-ben. Jó hangulatban beszélgettünk, jó érzés volt, hogy megbocsájtott mindazért, amit kifogásolt a könyvemben.  Sokat forgatta a könyvemet, bizonyos értelemben ez a könyv vette át a memóriája szerepét. De az is nyilvánvalóvá vált, hogy már nincs teljesen itt, ebben a világban. Tudta ki vagyok, de a nevemre nem emlékezett. Cinikus dolog lett volna ebben az állapotában továbbra is találkozni. Visszaéltem volna a bizalmával.

MN: Mi nem tetszett Márqueznek a könyvében?

GM: Márquez és a család úgy érezte, hogy az apja megítélésében egy helyütt túl kemény, igazságtalan voltam. Nem tetszett, hogy megemlítettem egy azt a viszonyt, ami 1956-ban Párizsban egy spanyol színésznőhöz fűzte. Erről korábban senki sem tudott. De mivel ez a színésznő név nélkül több könyvében is szerepel, úgy éreztem, bele kell vennem a könyvbe. És én voltam az első, aki a demenciát megemlítette. Márquez sokat beszéltem nekem az emlékezet kihagyásokról – demenciáról akkor még szó sem esett, hiszen egyikünk sem tudhatta, milyen súlyos a helyzet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Írásunk Márquez szülőhelyéről, a Macondót ihlető Aracatacáról itt olvasható.