Hol is engedtük el kedvenc izlandi nyomozónk, Erlendur kezét? Talán egy bevándorló kisfiú halála ügyében járt el, talán nem, mindenesetre két Nesbø is lecsúszhatott azóta, hogy utoljára felvettük a fonalat. Mondott fonál most egy öngyilkossággal kezdődik, és mint errefelé mindig, a régmúlt kiásásával végződik, s míg idáig eljutunk, ismét átvesszük, amit a jó tollú krimiszerzőtől Izlandról, az országon belüli népvándorlásról, nagyváros és vidék viszonyáról, a szelekkel és szellemekkel való együttélésről, a hóviharokban eltűnt rokonokról és az izlandi konyha néhány jellegzetességéről már imitt-amott, egy-két elejtett félmondatban megtudhattunk. Az ismeretterjesztés azonban sosem tolakszik előtérbe, ott mindig Erlenduré, az ő cseppet sem megszépített magányáé és más magányosok – legyenek gyilkosok vagy áldozatok – körforgalmáé a főszerep. Ezúttal Izland állóvizei szintén fontos szerephez jutnak, sőt, a túlvilág is – sokunknak maga Izland is idetartozik, de nem Erlendurnak, aki a bennfentes egykedvűségével közlekedik a menetrend szerinti sarki szelek és a megoldatlan esetek között. A kihűlés és fagyhalál mint mindennapos jelenség Indriðasonnak köszönhetően került be az irodalomba; Erlendur még gyerekként vesztette el testvérét egy hóviharban – a visszajáró lelkeknek és a lezáratlan ügyeknek különösen fontos szerep jut e mostani nyomozásban. Miként Proustnak, az izlandi színházi intrikáknak és a már említett tavaknak is – a szerző a legcsekélyebb erőlködés nélkül dolgozza össze az idegen anyagokat. Swann sem hivalkodásból kerül ide, csak mert a szerző olvasta a regényt – ritka erény ez a kortársak közt. Indriðasonnak gyengébb a PR-ja, mint Nesbø-nek, pedig a skandináv krimi norvég éllovasa feleannyira sem író, mint az izlandi, akinek a madeleine süteményt a pörkölt birkafej jelenti.
Fordította: Torma Péter. Animus, 2014, 288 oldal, 3290 Ft
