Magyar Narancs: Mi az igaz abból, hogy Hrabalt a professzor úr szabadította a nyakunkba?
Bojtár Endre: Én írtam az első lektori jelentést róla. De ez nem jelenti azt, hogy én szabadítottam a nyakatokba, ahhoz kellett a kiadó beleegyezése meg egyetértése. A kiadót akkor Hosszú Ferenc jelentette, aki az Európa Könyvkiadó cseh szerkesztője volt, kitűnő ember, Hrabal első, mindmáig talán legjobb fordítója.
MN: Ez mikor volt?
BE: Az első magyar nyelvű válogatás, a Bambini di Praga 1947 1965-ben jelent meg, ez két eredeti novelláskötetből merített, az egyiket Prágában '64-ben vagy '63 végén adták ki, ez volt a Perlicka na dne, Gyöngyszemek a mélyben, a másik a Pábitele, az Átlényegítők, szintén '64-ből. Abban az időben az összes úgynevezett szocialista országból a könyveket az Európa kapta. Zsákszámra. A fordítók is kaptak bizonyos könyveket magánúton, meg hivatalosan is. A szerzői jogvédő hivatalnak kettős funkciója volt: egyrészt ugyebár egy belügyi szerv volt, másrészt ellátta az adott irodalom fordítóit mindenféle anyaggal. Én akkor kaptam lengyelektől, csehektől, szlovákoktól, litvánoktól, ukránoktól is, oroszoktól kevésbé, minden folyóiratot, persze nem volt olyan sok, nálunk sem volt csak kettő vagy három. Mindenesetre eleven volt a dolog, működött. Csak egy kis munka kellett, hogy a napi irodalom ütőerén tartsa az ember a kezét. A '60-as évek elején a cseh irodalomnak én voltam szinte az egyetlen lektora, a szlovákot többen is figyelték, a lengyelt páran, Kerényi Grácia például. Iszonyatos mennyiségű vackot olvastam el. Én voltam például a fehérorosz partizánregénynek a szakértője, mindet olvastam.
MN: Ma már aligha megy így.
BE: Ez teljesen megszűnt. Mindig azt mondtam, hogy börtön volt ugyan, de a cellatársak jól ismerték egymást. Leomlottak a börtönfalak, mindenki hazament, építgeti a maga kis kuckóját és kész.
MN: Hraballal nyilván minden simán ment, testvéri munkásíró...
BE: Odaadta nekem ezeket a novellákat a Hosszú Feri, hogy itt van ez a munkásíró, aki ötvenéves korára kisírt magának egy kötetet. Elkezdtem olvasni, és láttam, hogy nem erről van szó. Írtam egy lelkendező jelentést, hogy ez az igazi szocialista realizmus tulajdonképpen, méghozzá annak egy igen jó minősége. És akkor gyakorlatilag el is kezdődött a Hrabal-kultusz. Amit persze nem én okoztam, és nem is az irodalom, hanem Jirí Menzel és a film. A Szigorúan ellenőrzött vonatok hozta meg Hrabal világhírét is. Nem is olyan nagyon világhír az egyébként, nálunk van a legnagyobb kultusza érdekes módon. Máshol is van, a lengyeleknél is, bár nem ilyen méretű.
MN: Nekem úgy tűnt, hogy nálunk nagyobb kultusza van, mint Csehországban. Vagyis volt.
BE: Igen, most már pláne. A cseheknél jelentősen csappant az érdeklődés, amikor beismerte, hogy ügynök volt. Utána azért már annyira nem szerették, a fiatalok meg pláne.
MN: Menzel filmjei nem vitték félre a Magyarországon kialakult Hrabal-képet? Biztos, hogy azt a Hrabalt látjuk a filmeken keresztül, akit a könyvei kiadnak?
BE: A Szigorúan ellenőrzött vonatok szerintem zseniális film - ehhez én nem értek -, de az nem egészen Hrabal. Az sokkal több, mint Hrabal. Hrabalban nincs annyi mélység. Hrabal - most már úgy gondolom - elég sekélyes író. A Svejk hagyományát folytatja, de a Svejk igazi tragikuma nélkül; csak egy-két novellában közelíti meg azt a mélységet, ami világirodalmi remekművé avatja a Svejket. Hrabalból szerintem nem sok marad. Ez persze mit sem von le az értékeiből, amit akkor jelentett számunkra.
MN: Mi ennek a magyarázata? A Szigorúan ellenőrzött vonatok után a további Menzel-filmek, főleg, amelyek a '68-as fordulat utánra estek, azok ilyen könnyed, életigenlő kedveskedések, kis felhőcskékkel.
BE: Ezek kellemes filmek, de semmik.
MN: Viszont hatásosak, mert a nálunk kialakult Hrabal-kultusz főként azért lett, mert a művek arról szólnak, hogy "lám, mégiscsak lehet jól élni".
BE: Pontosan arról szól, hogy lehet a szocializmusban is boldog az ember.
MN: Csak egy kis sör kell hozzá.
BE: Igen, és magasról teszünk az egész cirkuszra, ami körülöttünk van. Azt be kell látni, hogy ezek a filmek döntően járultak hozzá a nálunk kialakult kultuszhoz. Hrabal telibe találta a Kádár-korszakot, a vidám barakkot. Nagyon szeretett is minket.
MN: Hogyha elintézzük azzal, hogy a Hrabal-próza arról szól, hogy lehet élni, ha...
BE: Nemcsak arról szól azért, hanem a svejki alapfilozófiát próbálta továbbvinni, azt, hogy mi a túlélés művészete. Azt hiszem, és le is írtam sokszor, hogy a Svejk a mi egyetlen hozzájárulásunk a világirodalomhoz, ami megmutatta, hogyan lehet túlélni. De a Svejkben az is benne van, hogy mi lett most velünk, hogy mi van akkor, ha túléltük, itt van a szabadság, ami ránk szakadt, és kiderül, hogy pofa bagót sem ért az egész túlélés. A Svejkben ez is benne van, Hrabalban már nincs. Hrabal megpróbált filozófiai alátámasztást szerezni azzal a kínai bölcselettel, amit Lao-ce mond, hogy az ember megy az úton. Az 'felsége pincére voltam című regény, ami erről szól igazából, nem túl erős dolog.
MN: Ugyanakkor, ha túllépünk a sör-kolbász alapú jóléten...
BE: Akkor jönnek azok a nagyon jó művei - például a Jarmilka, az egyik kedvencem -, amikben az van benne, hogy milyen, amikor nem lehet élni, amikor megöli a rendszer az embert. ' azt is tudta, és azok a művei jók.
MN: Azzal, hogy a magyar irodalomban kialakult a kultusza, elsősorban Esterházynál, de látom ezt tovább élni akár egészen a mai magyar irodalomban is, ahhoz mondandója, személyisége mellett nyilván formaművészete, az elbeszéléstechnikája is sokban hozzájárult. Követői vannak.
BE: Persze, de a forma nem az övé, az a cseh avantgárdból nőtt ki. Hrabal költőként indult, teljesen vad, szürrealista prózaverseket írt. A két háború között a cseh irodalomban erős volt a szürrealizmus kelet-európai változata. Ezt a vonalat folytatta volna Hrabal az első verseivel, csatlakozott egy 1942-ben alakult szürrealista csoporthoz is, de '45 után teljesen lenyomták őket a föld alá. Nem tudni, miért, valószínűleg semmi ideológiai dolog nem volt benne, inkább formai. Aztán '68 előtt felütötték a fejüket, '69-ben kiadtak egy vastag antológiát a műveikből - de újra kinyírták őket. Hrabal ebből a hagyományból érkezett, onnan jött az egész elbeszélőművészete, stílusa, ami a Táncórákban jelent meg először. Ez a folyamatos duma... Aminek a mögöttes jelentése a fontos. Ez lenne, ugye, a szürrealizmus: utalunk valamivel valamire. Az esernyő találkozik a biciklikerékkel a boncasztalon - ez a Hrabal-próza jellegzetessége. Ez a magyar irodalomban teljesen új volt.
MN: Ez a fajta próza egyenest Hrabalon keresztül került be a magyar irodalomba. Végy egy Parti Nagy-szöveget, felvette azt a nyelvet, amit az utcán talált és vett egy nagy levegőt. Aztán mondta, könyveken át.
BE: Attól függ, melyik könyvéről beszélünk. A Hősöm terében például sikerült megteremtenie az új náci beszéd tökéletes paródiáját.
MN: A kultusz a 80-as évekre teljesedett ki nálunk, nem csupán Hrabalé, de valahogy az egész cseh irodalomé, amit több külső dolog is felerősített: Kunderát nem lehetett olvasni, de a Tréfa első kiadása még járt kézről kézre...
BE: ...és aztán bevonták. Véletlenül maradt az Európának 1500 példánya raktáron, amit aztán jóval később adhattak csak el. Valóban, a kultusz nálunk a '70-es évek végén, '80-as évek elején tetőzött, de ebben erősen benne volt a hivatalos kultúrpolitika is. Hrabal a '68-as resztalinizáció után szamizdatban publikált, hisz szilenciumra ítélték, amiből 1975-ben úgy szabadult ki, hogy tett a Tvorba c. lapban egy szolid hűségnyiltakozat-félét. Erre a fiatalok '76-ban nyilvánosan elégették a könyveit a Kampán, Prága szívében, a szigeten; utána az otthoni közeg érdeklődése némiképp lecsökkent. Írt ekkoriban két kisregényt, az egyik a '76-os Túlságosan zajos magány, ami az életmű egyik csúcsa, a másik meg '73-ból a jóval gyengébb Gyöngéd barbár. A két könyvet csak együtt engedték kiadni a csehek '81-ben, mégpedig úgy, hogy az egyik oldal az egyik volt, a másik pedig a másik, összevegyítették teljesen értelmetlen katyvasszá az egészet. Előtte nem engedték évekig kiadni, de amikor ők közzétették azt a vackot, engedélyezték nekünk is. De mi nem összekutyulva adtuk ki. Ez volt a különbség a két kultúrpolitika közt. De a 80-as években már nem kellett sokat dumálni arról, ki Hrabal, mert ha azt mondta az ember, hogy a Menzel-filmek ezekből az írásokból készültek, akkor tudta az olvasó, hogy miről van szó. Arról, hogyan lesz valaki a szocializmus realistája. Ezért szerették nálunk is. Ez "a szocializmus realistája" megjelölés a pontos. Nincs még egy író a térségben, akitől annyi mindent megtudhatunk arról, hogyan éltünk a szocializmusban.
MN: És ezért vált mára a hétköznapok kalauzaként használhatatlanná.
BE: Hát igen, mert kit érdekel...
MN: Kivettük a képletből a szocializmust, és 2014-re Hrabal is, és ha jobban belegondolunk, akkor Menzel is passzé. Mi változott?
BE: Nem minden passzé, szerintem a Szigorúan ellenőrzött vonatok nem az.
MN: De nem is az jelentette a kultuszt.
BE: A tragikum hiányzott belőle. Amiben benne volt, az nem passzé, az ma is megfogja az embert, mert ma érezzük igazán a groteszkségét. Hiába mondasz bármilyen viccet, csak a tragédiát érezzük ebben a groteszkben.
MN: Mi tette ezt velünk?
BE: Ez a mai létünk. Amikor kiröhögtük magunkat az elvtársakkal együtt, azt hittük, ez valami jó dolog, de ma már néha sírni szeretnék - azon az akkori önmagamon is, pedig semmi rosszat nem tettem, mindent leírhatnék ma is. Szánalmas, gyerekes ahhoz képest, ami ma van. Ugyanakkor meg amikor azt mondjuk, hogy kevéssé maradt meg, el kell ismernünk, hogy kevés írónak volt ilyen hányatott sorsa a megjelenés szempontjából. A '40-es években írta a szürrealista verseit, '53-ban már nagyszerű novellákat írt, de volt olyan műve, ami 20 év után jelent csak meg csehül. Végigkísérte az az anomália, hogy nem akkor jelennek meg a művei, amikor megírja őket, ennélfogva nem is akkor hatnak, amikor hathatnának. Amikor már nem tudnak hatni, akkor jelennek meg egy olyan kontextusban, ami tőlük teljesen idegen. Ez sokakkal van így, nézzük meg Márait, Határ Győzőt, sehol nem lesznek...
MN: Tehát bármilyen szórakoztató, lendületes az előadás...
BE: ...ráadásul a regényeiben nem is az.
MN: És akkor már nincs is viszszaút?
BE: Soha nincsen visszaút, vagy csak nagyon ritkán. Csak a nagy író tud visszatérni, megújulni.
MN: Ha a hrabali potenciált a magyar irodalomban próbáljuk meg elhelyezni, hova rakjuk?
BE: Örkényi magasságokba. A groteszk műfajnak megvannak a maga korlátai.
