A szovjet lélek búvára

Szvetlana Alekszijevics élete és műve

Noha a fogadóirodák a legesélyesebbek közé sorolták, mégis van abban valami rendkívüli, hogy a belarusz irodalom nagyágyúja, a tényíró Szvetlana Alekszijevics kapta idén az irodalmi Nobel-díjat.

A svéd PEN Club 2002 óta ajánlgatja Alekszijevicset a díjra, 2006-ban a jelölésig is eljutott.

A múlt csütörtökön bejelentett döntés azonban nem csak róla szól: fontos lépés az irodalmi Nobel-díj történetében és Fehéroroszország politikai életében is, hogy az utolsó európai diktátorként emlegetett Aljakszandr Lukasenka vezette ország íróját díjazták – el lehet képzelni, hogy a vasárnap a szavazatok 80 százalékával, valódi ellenjelölt nélkül újraválasztott fehérorosz elnököt nem töltötte el felhőtlen örömmel a hír. Az 1901 óta odaítélt irodalmi Nobel-díjból eddig feltűnően keveset, mindössze tizenhármat kapott nő – bár a kétezres években megnőtt az arány, Herta Müller és Alice Munro után Szvetlana Alekszijevics immár a harmadik a sorban. Előbbiről annak idején Kiss Noémi írt méltatást, amelyet egy berlini felolvasás megidézésével zárt: „Szerencsére volt két kivétel, két kivételesen erős személyiség, akik megmentették a helyzetet. Mikor felolvastak, csend lett a teremben, hangos lélegzet és libabőrözés, pedig semmi különös nem történt, csak mindkét szövegben egy kisemmizett, elhagyott zsákfalu rühesen szegény nagymamája elevenedett meg, a kommunizmus keserű végórái: Szvetlana Alekszijevics belarusz írónő és Herta Müller ültek a színpadon” (lásd: A monomániás, Magyar Narancs, 2009. október 15.).

Belarusz, orosz, ukrán kavarog

Szvetlana Alekszandrovna Alekszijevics (belaruszul Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics – nálunk valamiért az orosz névváltozat terjedt el) 1948-ban született az ukrajnai Sztanyiszlavban, vagy­is a mai Ivano-Frankivszkban, ukrán és belarusz szülők gyerme­keként. Miután édesapját leszerelték a hadseregből, a család egy belarusz faluba költözött, Szvetlana itt nevelkedett. Később a Belarusz Állami Lenin Egyetem újságíró szakát végezte el. Belarusz-orosz-ukrán hármas identitású, orosz nyelven alkotó szerzőként szokás emlegetni – ez utóbbi furcsának is tűnhet, mármint hogy a rendszerrel szemben álló, hazáját elhagyni kényszerülő írónő miért az oroszt választja az alkotás nyelvéül, amikor a belarusz akár a lázadás eszköze is lehetne. Tudni kell azonban, hogy sokáig az orosz volt Belarusz egyetlen hivatalos nyelve, sokan nem is beszélték az „anyanyelvüket”. Ez részint a mai napig is így van, felmérések igazolják, hogy még mindig sokkal többen használják az oroszt; nem csoda tehát, hogy Szvetlana Alekszijevics is az oroszban érzi otthonosan magát. Egy beszélgetésen elárulta: úgy érzi, belaruszul nem tudná kellően igényesen kifejezni magát, néhány pályatársa ezért nem is tartja őt valódi belarusz írónak. Az egyetem befejezése után először helyi lapoknak dolgozott, később a minszki Nyoman c. folyóirat publicisztikai rovatát vezette; írói pályafutása csak a 80-as évek derekán indult. Miután 1994-ben hatalomra kerül Aljakszandr Lukasenka, az írónő – csakúgy, mint sokan mások – elhagyni kényszerül az országot. 2000-ben az International Cities of Refugee Network szervezet ajánl neki menedéket, Olaszországban, Franciaországban, Svédországban, Németországban él, de 2011-ben visszatér Belaruszba – nem mintha a rezsim sokat enyhült volna.

 

Fotó: Kay Nietfeld / MTI/EPA

 

Bizonyára újságírói végzettségének is nagy szerepe volt abban, hogy Alekszijevics éppen a tényirodalmat, vagy ha úgy tetszik, a riportot, a dokumentarista prózát választotta művei formájául. Ne száraz beszámolókra vagy adathalmazokra gondoljunk – első osztályú irodalom ez, riportköteteinek szépirodalmi igényessége sok „igazi” regényírónak is becsületére válna. A téma pedig az ő esetében – bármekkora közhely is – valóban ott hevert és hever, nem­hogy az utcán, de a lakásokban, a munkahelyeken, mindenhol. Műveinek főszereplője általában a szovjet ember, a szovjet lélek, illetve annak maradványa, amit terhes örökségnek láttat. Egyes kritikusok szerint Alekszijevics „irodalmi keresztapja” Aljaksznadr Adamovics belarusz író és irodalomkritikus, aki olyan új műfajt alkotott, amelyet többek között többszólamú regénynek, orató­riumregénynek vagy tanúregénynek szokás nevezni – ezekben a nép maga meséli el a sorsát.

Alekszijevics egész munkásságát végigkíséri a II. világháború, publicistaként is foglalkoztatja, bemutatja különböző arcait, ahogy egy nő, egy gyerek vagy éppen egy fásult veterán látja. Műveit har­mincöt nyelvre fordították le, Japántól kezdve Indián át az Egyesült Államokig szinte mindenhol megjelentek. (Két könyve, A háború nem asszonyi dolog és a Fiúk cinkkoporsóban magyarul is hozzáférhető, az Elhordott múltjaink pedig – micsoda időzítés! – épp most jelenik meg az Európánál.) Első könyve, az 1983-ban íródott, de csak később, a gorbacsovi peresztrojka idején kiadott A háború nem asszonyi dolog rögtön kivívta a szovjet hatalom nemtetszését. Alekszijevics ugyanis azoknak akar a hangja lenni, akiktől elvették a sajátjukat, oda akar eljutni, ahová a tudósítók mikrofonjai, kamerái már nem. A könyvet pacifizmussal és naturalizmussal vádolták, s azzal, hogy „diszkreditálta a hős szovjet asszonyokat”. Pedig ő nem a szovjet asszonyok hősiességéről alkotott képet akarta aláásni, csak be akarta mutatni a háború női arcát – rengeteg nő (vagy inkább nagyon fiatal lány) harcolt a Nagy Honvédő Háborúban, és a traumát nekik is fel kellett dolgozniuk. Ez érdekelte Alekszijevicset, ezért kereste fel évtizedekkel később ezeket az asszonyokat. Még ennél is kényesebb témát feszeget a következő, Az utolsó tanúk című könyve, amely gyerekek visszaemlékezéseit gyűjti össze a II. világháborúról és a német megszállásról.

A Fiúk cinkkoporsóban már a Szovjetunió 1979–89-es afganisztáni háborújával foglalkozik, és Alekszijevics ezzel is igencsak vékony jégre tévedt. Gorbacsov hatalomra kerülése után másképp kezdtek vélekedni a Szovjetunió afganisztáni beavatkozásáról, tévedésként emlegették. Emiatt a hazatérő katonákat sem övezte tisztelet, sokan egyenesen megvetették őket. A veteránok és az el­esett katonák szülei közül sokan nemigen értették, miért kell erről írni, még pert is indítottak, mondván, hogy a könyvben gyilkológépként jelennek meg a szovjet férfiak. Pedig itt sem erről van szó, Alekszijevics pont azt szerette volna megmutatni, mennyire embertelenné tesz a háború, s hogy micsoda hadigépezetet működtetett a Szovjetunió Afganisztánban, hogyan érte el, hogy ezeknek a
fiúknak természetes legyen az ölés, és az se számítson, ha sokan csak koporsóban térnek haza.

A Csernobili imádság az 1986-os atomkatasztrófa történetét tárja elénk. (A könyvből részlet jelent meg a Jelenkor 2015. januári számában.) Alekszijevics a jól bevált metódussal dolgozik: a tanúkat kérdezi. Az interjúalanyok sokszor itt is az asszonyok, mivel a férjek odavesztek, miközben a Szovjet­uniót próbálták menteni az atomtól. Sem ők, sem az asszonyok nem tudták, hogy halni viszik őket az atom elleni háborúba. Ennek a szomorú krónikája a könyv, amely talán a legmegrázóbb mind közül. Nem lehet nem megemlíteni annak a feleségnek a történetét, aki saját és születendő gyermeke éle­tét kockáztatva beszökik férjéhez a kórházba, és inkább végignézi, ahogy a férfi szó szerint darabokban köpi ki a tüdejét, mintsem hogy egyedül hagyja az utolsó órákban. A feleségek történetei mellett olyanokról is olvashatunk, akik a tiltott zónában maradtak, és ott próbálták élni az életüket. Talán ez a könyv a legjobb példa a homo sovieticus működésére, aki kevésbé fél a sugárfertőzéstől, mint a hatalom bosszújától, aki inkább tér haza koporsóban, mint hogy szembeszálljon az államvezetéssel. Nem véletlenül fogalmaz úgy Alekszijevics, hogy ez az embertípus a Szovjetunió legrosszabb öröksége. A homo sovieticus lelkét fürkészi A halál igézetében című, kevésbé ismert műve is, melyben a Szovjetunió széthullása után elkövetett öngyilkosságokról ír; interjúalanyai vagy a megmentett öngyilkosok, vagy azoknak a rokonai, akiken már nem lehetett segíteni.

Az írónő Lukasenka rendszerének is szúrta a szemét: nemcsak az országot kényszerült elhagyni egy időre, de a belarusz állami kiadók sem adhatták ki műveit. Sokáig nem írt semmi újat, de nem is tétlenkedett: évek óta tagja a Helsinki Bizottság belarusz tanácsának, több dokumentumfilmet készített, illetve az ország jövőjéről is sokszor nyilatkozott.

Új idők

Véleménye szerint először a demokráciát kellene kiépíteni, és csak utána szükséges az identitással, a nyelv kérdésével foglalkozni. A hatalom mellett az ellenzéket is kritizálja – de neki is akadnak kritikusai, például az ellenzéki politikus, Zenon Pazsnyak és az egész Belarusz Nemzeti Front, akik azt hangoztatják, hogy megfelelő nemzettudat nélkül nem lehet demokráciát építeni. Dokumentumfilmjei közül talán az a negyvennégy órányi anyag a legfontosabb, amelyet Tatjana Loginovával közösen készített a csernobili katasztrófáról, megszólaltatva a tiltott zónában élő embe­re­ket, valamint volt pártfunkcionáriusokat, tudósokat, az atom miatt megbetegedett gyerekek szüleit. (A teljes videofelvétel Magyarországon is hozzáférhető az OSA Archívumban.)

Új könyvvel 2013-ban rukkolt elő, ez a hamarosan magyarul is megjelenő Elhordott múltjaink. Hosszú időn át, gyakorlatilag a Szovjetunió széthullása óta gyűjtötte hozzá az anyagot, és immár egy új világból tekint a szovjet emberre, illetve arra, ami maradt belőle. Nem csak az oroszok között, hiszen az egykori birodalom ma már külön országokban élő népei is homo sovieticusok. Hiába ért véget a kommunizmus, ők maradtak. Ennek megfelelően a „konyhai tereferék” keretében Alekszijevics több tagköztársaság lakóit is végigkérdezi. A megjelenés előtt álló kötet végén van egy beszélgetés Szvetlana Alekszijeviccsel, akit újabban az érdekel, mi zajlik egy magányos lélek belső terében, mivel úgy érzi, „ide húzódott be az egész világ”.