Sűrű, önreflektív, mágikus-realistás-posztmodernes, illetve szellős, könnyen befogadható részek váltakoznak. Láthatóan sok munkával, nagy tudásanyag megmozgatásával készült, igazi labirintusszerű könyv a Tiszta Pierre, amit második olvasásra jobban élvez az ember, csak az a kérdés, hogy nekiáll-e újra. Az író valamiért mindig csavar a dolgokon: az idő- és térbeli ugráláson túl is merőben különféle stílusú, műfajú és hatásfokú szövegek kerültek egybe. A világosabb kompozíció talán segítene, főleg, hogy a szerző gyakran él a késleltetéssel mint prózapoétikai eszközzel, ami itt azért problematikus, mert az olvasónak sokáig semmilyen támpontja nincs. Ki beszél, mikor, kikről? - értetlenkedünk minden egyes fejezetnél. Ráadásul az életutak és idősíkok is duplán összevissza fonódnak: a mai magyar hétköznapok a középkori franciákéval, illetve a kötet elején lévő szerkesztőségi chatbeszélgetés és az egyes novellák egymással. A regénynek így tulajdonképpen két témája is lesz. Az első: mindegy, melyik korban, melyik földrészen vagyunk, az alapproblémák meglepően hasonlóak. A második: fő- és mellékszereplők, statiszták vagyunk egymás életeiben.
Nem biztos, hogy jó ötlet egy eleve bonyolult szöveget azzal megbolondítani, hogy az egyik szereplőt Pierre Maury-nak, a másikat Raymond Maury-nak, a harmadikat Pierre Gerard-nak hívják, a negyedik Pierre Clergue, az ötödik Bernard Clergue, a hatodik Bernard Benet, de van itt Gaillarde Benet, Pierre Casal, Pierre Authé, Pierre Roussel, Pierre Benet is, vagy őt már mondtam? A regény mindezek miatt leginkább türelmes olvasóknak ajánlható.
Kalligram, 2013, 305 oldal, 2009 Ft
