Magyar Narancs: Költészete erősen politikai töltetű. Miért gondolja, hogy egy vers hatásosabb eszköz a társadalom megváltoztatására, mint egy esszé vagy egy jól megírt beszéd?
E. Ethelbert Miller: Mert sokkal emlékezetesebb. 'szintén, hány olyan politikai beszédet hallott életében, amelynek az üzenetét fel tudja idézni? A vers az ismétlés, az alliteráció, a ritmus és a többi nyelvi-stilisztikai eszköz miatt jobban megmarad. Ráadásul a mai felgyorsult világban a költészet lelassít. Türelmet igényel, és ez minden tanulás és ismeretszerzés alapja. Ha ránézel egy versre, és elsőre nem érted, ugorj neki még egyszer! Azt szoktam mondani: a költészet olyan, mint a súlyemelés. Erőfeszítést igényel, edzésben tart.
MN: Nem tart attól, hogy beleteszik egy skatulyába, mint valamelyik párt dalnokát?
EEM: Amerikában ez a veszély nem fenyeget. Inkább az, hogy a közéleti költőkre könnyen ráhúzzák, hogy rossz verset írnak. Esztétikai szempontból kérdőjelezik meg a munkánkat, nemigen számíthatunk arra, hogy ott leszünk, amikor az Oscart osztják. De én ezzel nem foglalkozom.
MN: Gyerekkorában mennyire voltak otthon napirenden a polgárjogi kérdések?
EEM: Munkáscsaládból származom, a szüleim fő gondja az volt, hogy legyen ennivaló az asztalon, és jó jegyeket hozzak. Nem olvasták mindennap a New York Timest, a tévében sem a hírek szóltak, hanem szórakoztató műsorok. Első generációs bevándorlóként kiváltképp illetlenség lett volna részükről ez a téma. Másrészt a polgárjogi mozgalom délen indult: Georgia, Alabama, Mississippi. Csak később ért New Yorkba, ahol felnőttem.
MN: 1974-es megalakítása óta igazgatja a Howardon az Afroamerikai Kutatóközpontot. Mivel foglalkozott kezdetben az intézet?
EEM: Amikor 1968-ban bekerültem a Howardra, még nem létezett afroamerikai tanulmányok szak. Később, Martin Luther King meggyilkolása és a diáktüntetések hatására a Ford Alapítvány az ország több pontján finanszírozta ilyen tanszékek felállítását. Elsőként kezdtünk videóra rögzíteni egyetemi és azon kívül előadásokat, beszélgetéseket. Ez ma már megszokott, de akkor új technikának számított, a többi intézetnek nem volt rá kapacitása. Az archívum több, ma már ritkaságnak számító felvételt tartalmaz. Ilyen például egy videó Léon Damas író-aktivistáról, a négritude mozgalom egyik alapítójáról.
MN: Ön közel áll, illetve állt olyan neves írónőkhöz, mint Alice Walker, Tony Morrison, June Jordan. Számos verset írt a nők bántalmazásáról, a nemi erőszakról, a mellrákról. Menynyire volt gyakori, hogy fekete férfiak a nőmozgalommal szimpatizáltak?
EEM: Nagyon nem volt jellemző! A hetvenes években nemhogy a férfiak, de még a fekete nők is távol álltak a feminizmus fősodrától. Ezért is alkotta meg Alice Walker a feminista helyett a womanista szót, amely az ő elképzelése szerint minden nőt magába foglalt. Mindig azt vallottam, hogy a nők elleni erőszak, a bántalmazás férfiak és nők közös ügye. De a fekete mozgalom tagjai közül sokan nem nézték jó szemmel, hogy ezekről a témákról is beszélek. A hetvenes évek végén szerkesztettem egy női költészeti antológiát Women Who Survived Massacres and Men (Nők, akik túlélték a mészárlásokat és a férfiakat) címmel. Máig őrzök egy levelet Ishmael Reettől, aki indulatosan kérdezi: "te mi vagy: férfi vagy mészáros?".
MN: Rendszeresen ellátogat börtönökbe, felolvas, beszélget a rabokkal, biztatja őket, hogy ők is írjanak.
EEM: Nagyon fontos projekt, különösen ma, amikor rengeteg fiatal fekete van börtönben. Azt vallom, hogy aki íróként fontosnak tartja a saját közösségét, az keresse fel. Egy-egy ilyen alkalom bennem is sok mindent átrendez, egészen más, mint egyetemen előadni. Ezeknek az embereknek nagyon nagy szükségük van valakire, aki figyelemmel kíséri a sorsuk alakulását, akitől néha tanácsot, információt kérhetnek. Megható, ahogy igyekeznek írásba önteni a gondolataikat, küzdve a nyelvvel, a helyesírással. Vannak, akikkel még a börtönéveik alatt leveleztem, ma már szabadultak, és az életük gyökeresen megváltozott. Pusztán az, hogy egy íróval leveleznek, rettentő sokat jelent számukra. Ma a börtönökben nagyon rosszak a körülmények, túlzsúfoltság van, nem fordítanak figyelmet a rehabilitációra, oktatásra. Ha meg akarjuk előzni a problémák kiújulását, lehetővé kell tennünk, hogy aki hibázott, annak legyen lehetősége visszatérni a társadalomba.
MN: Egyik előadásában felhívta a figyelmet arra, hogy az afroamerikai közösség nagyon heterogén.
EEM: Egyfelől visszatérünk oda, hogy ismét feketéknek hívjuk magunkat, ami alatt az egész diaszpórát értjük. Ma már mindenütt élnek feketék, létezik globális fekete tapasztalat. Másfelől azonban a szűkebb afroamerikai közösség maga is sokféle hagyományt ölel fel. Obama igazi afroamerikai, hiszen az apja kenyai. De az én apám például a nyugat-indiai szigetekről került a panamai csatornaépítésre, majd onnan az Egyesült Államokba. Tehát nyugat-indiai-amerikai. Ugyanígy léteznek haiti-amerikaiak és így tovább. Másrészt radikálisan különbözik egy gazdag kaliforniai fekete tapasztalata a gettóbeli szegényekétől. Kérdés, vesz-szük-e a fáradságot, hogy a másik embert megismerjük, ahelyett, hogy a kinézete vagy a nyelve alapján elhamarkodott következtetéseket vonnánk le. A legutóbbi választások után a republikánusok megállapították, hogy a demokrata győzelem egyik kulcsát a spanyol ajkúak szavazatai jelentették. Ezért a republikánusok most igyekeznek megoldani a "spanyol problémát". Előveszik Rubio szenátort. De könyörgöm, ő floridai, az ősei kubaiak! Nem mexikói, nem nicaraguai, még csak nem is Puerto Ricó-i! Az nem úgy van, hogy akkor most mindenki, aki beszél spanyolul, üljön át erre az oldalra.
MN: Nem érzi, hogy Obama elnökké választásával végpontjára jutott a fekete mozgalom?
EEM: A legkevésbé sem! Most minden eddiginél nagyobb az érdeklődés az afroamerikai kultúra iránt, egyre több kérdés kerül napirendre. Láthatóvá váltunk. Obama egy új szerepmodell, megnyitja az utat egy csomó fiatal fekete előtt, hogy a saját területén kiváló lehessen. Nem véletlenül nagy az ellenállás bizonyos társadalmi körökben. Legalább ilyen fontos Michelle Obama. Nemrég láttam egy riportot, amelyben három fehér, szőke amerikai lány arra a kérdésre, hogy szerintük ki a világon a legszebb nő, azt felelte, hogy Michelle Obama! Minden új megvilágításba került, paradigmaváltás történt.
MN: A legutóbbi State of the Union beszédben az elnök egy szót sem szólt a feketékről. Ez nem okozott önnek csalódást?
EEM: Miért okozott volna? Obama nem a feketék elnöke, hanem az Egyesült Államoké. Az egész nemzetet képviseli, és ha valaki feketeként nem érzi magát a nemzet részének, az az ő baja. Az embernek időről időre fel kell frissítenie a gondolkodását, mert elavulttá válik. Ez már nem az 1950-es évek. Sajnos a fekete értelmiség egy részére is igaz, hogy képtelen a jövő felé tekinteni. Meg kell érteni, hogy Obama nem írható le a régi kategóriákkal. Olyan, mint egy új okostelefon, teljesen másképp működik. Ne használjunk már olyan fogalmakat, mint "faji megkülönböztetés utáni" (post-racial) társadalom. A társadalom gyorsan változik, ez a lényeg, és meg kell próbálnunk lépést tartani vele.
MN: "Attól, hogy cigány vagy, még ledöfnélek." Ha ezt lefordítom feketére, ön szerint mikor hangozhatott el utoljára ilyesmi a Fehér Házban?
EEM: Az ilyen beszédmód mindig jelen van az utcán, a hétköznapokban. A gond az, ha közéleti személyek, akiknek kötelességük lenne bizonyos nívót hozni nyelvben, kultúrában, ezt normává emelik. Obama első kampányakor is voltak durva rasszista megnyilvánulások, jelentek meg karikatúrák. Ez egy folyamatos küzdelem, nem tűnik el attól, hogy új törvényeket hozunk. Inkább az a kérdés, hogy teszünk-e ellene. Kis felzúdulás után helyén marad-e az a képviselő? Persze hogy nehéz tisztelni egy másik közösséget. Hiszen még egyetlen embert is nagyon nehéz szeretni - pontosan tudom, a második házasságomban élek. És mindennap történik valami, ami visszaveti a folyamatot. Gondoljon bele, milyen indulatok szabadultak volna el, ha a newtowni mészárlás elkövetője történetesen muszlim! Törékeny világban élünk, ha valaki eléget egy Koránt, annak a világ másik felén következményei lesznek.
Orosz Ildikó
