Gottfried Benn agyonidézett mondása szerint minden nagy költő - írjon bármennyit is - legfeljebb nyolc-tíz versével biztosítja magának az esetleges halhatatlanságot. Nos, Kálnoky László teljesítette a feladatot, a Szanatóriumi elégia, Kövérek a fürdőben, Időszerűtlen vallomás, Hamlet elkallódott monológja, Szvidrigajlov utolsó éjszakája, Az elsodortak, De profundis, Hérosztratosz, Az idő szintjei, Meglepetések, Shakespeare: XIX. Henrik - Műfordítás-paródia című versei a legszigorúbb mércével mérve is a 20. századi magyar költészet csúcsai közé tartoznak. Tudta és tudja most is ezt minden komoly versértő, tudta Domokos Mátyás, Lator László, Lengyel Balázs, Nemes Nagy Ágnes, Réz Pál, Tandori Dezső, Vas István, Zelk Zoltán. Ennek ellenére neve még a nagyon tág felsorolásokban is csak ritkán bukkan elő manapság. Összegyűjtött verseinek megjelenése jó alkalom némi számvetésre, kései jóvátételre, nehogy igaza legyen Kálnokynak: "Mozdulatlan, tutajravatalra kötözve / úszik mindaz, mi volt, s elúszik hidegen, / elúszik céltalan, elúszik mindörökre / és nem üzen neked, és nem üzen nekem."
Három csapás
Kálnokyt három csapás érte életében és költészetében, egyik fatálisabb, mint a másik. Az első a betegsége. Az egri polgármester reményteljes fia, a bálrendező, az ottani aranyifjúság vezéralakja, az úszóbajnok, a pályakezdőként Radnóti Miklós, Takáts Gyula, Vas István és Weöres Sándor közös üdvözlő levelezőlapját tárcájában őrző költő a harmincas évek végén tüdőbajt kap, melyet eleinte még ironikus gúnnyal kommentál: "No még csak ez kellett. Tüdőbajom van. / Csúcshurut, de hát mindig az a kezdet." De a folytatás pár évvel később már halálos fenyegetés, és a szerelmét megszólító hang erősen morbid: "Gonosz fogókkal hét bordám kitörték, / hallottam megreccsenni csontomat. / Holtsárga fényt szitáltak szét a körték, / A műtőasztal szállt, mint a vonat." Ebből az élményből születik az 1942-ben a Nyugat utódában, a Magyar Csillagban megjelent nagy vers, a Szanatóriumi elégia, melyet osztatlan siker övez.
És különös módon ez a második csapás. Mert az élmény és a technikai tudás találkozásának csillagórájában világra jött vers annyira tökéletes, annyira végleges és égitestszerűen magányos, hogy minden mást eltakar Kálnoky pályáján. Egyedülálló képződmény, melyhez nem társulnak mellékbolygók. És a háború utáni legfontosabb költői antológiában, a Négy nemzedék című, 1948 szeptemberében megjelent reprezentatív gyűjteményben csak ez az egyetlen költemény szerepel Kálnokytól (pusztán jellemzésül: Jékely 5, Nemes Nagy 4, Takáts Gyula 4, Vas 6, Weöres 8, Zelk 6 verssel van jelen), és mellette ott a válogató és szerkesztő Sőtér István roppant hízelgő, de a jövőt baljósan előrevetítő ítélete, mondhatni kívánalma: "Mindazok az erények, melyeket a Szanatóriumi elégiából megismerhettünk, később is felbukkannak Kálnoky verseiben - anélkül, hogy az első remekléshez fogható akadna közöttük. 'Egyversű' költő maradna? Nem hihetjük. Annál inkább hihető, hogy lírát születő betegségéből nem talált vissza a lírát szülő egészségbe." Világos beszéd: Kálnokyt önmaga által makacsul ápolt "dekadenciája", sötéten látása akadályozza, hogy visszatérjen az épületesebb költészet egészségházába. Ez a hang lesz uralkodó aztán az ötvenes években. Kálnokyt elkönyvelik a néha a kapanyél is elsül típusú költők közt, az "egyversű" reménytelen pesszimisták, morbidisták táborában. Hogy megéljen, műfordításra kényszerül.
És ez a harmadik csapás; Kálnoky lassan kiiratkozik az önálló költők közül. Ráadásul elképesztő színvonalú átültetéseivel (a Faust. II. rész csak Arany Hamletjéhez fogható) mintegy maga alatt vágja a fát, és önként adja az érvet a lekicsinylők szájába: a Szanatóriumi elégia véletlen volt, és immár nem maradt a tarsolyában semmi (saját későbbi szójátékával élve: "Néha a kapanyél is csütörtököt mond"); Kálnoky önálló teremtésre nem képes, pusztán egy bámulatos technikájú fordító. A verem egyre mélyül, a sok magyarítás fokozatosan azzal fenyeget, hogy megöli az egyelőre még csak tetszhalott lírikust. Kálnoky tudta ezt, saját, egyik énjét elföldelő nekrológja groteszk temetés: "Mégsem agyszélhűdés, embólia / leselkedik rám. Furcsább lesz a végem: / szilánkra kell annak hasadnia / aki fordított teljes életében." (A műfordító halála)
És mindezekhez, szinte teljesen váratlanul, társul egy negyedik (vagy három és feledik) csapás. 1960-ban vagyunk, úgy tűnik, az országban lassan politikailag is enged a nyomás, Kálnoky még fordít, de 1957-es önálló kötete (Lázas csillagon) csendes szakmai sikere után már lassan érlelődnek költői tervei, amikor, talán megszédülve a szabadságnak hitt enyhülés levegőjétől, 1960. október 14-én verset publikál az ÉS-ben: A kegyelet oltárán. Ilyen kezdősorokkal: "Hová lettek a családi ereklyék, / a be nem vett orvosságok a polcról, / a titokban iddogált hajszeszek, / alig használt óvszerek, sérvkötők?" Ki hinné, hogy a blaszfemikus költői kérdésekből álló vers példátlan felháborodást vált ki? Kálnoky ismét margóra kerül, az olvasói levelekre írt verses válaszát (Széljegyzet) már nem is közli a lap.
E három és fél csapás sok embert végleg elkedvetlenítene; Kálnoky - szerencsére - képes volt rá, hogy teljes kétségbeesését mindig valami abszurd vagy groteszk kitétellel ellensúlyozza. Már az első kötetben ott a nyelvöltögetés - elsősorban önmagára. Első, kisvárosi szerelméhez így repül a szonett: "Szép arc, kacér mosolyú barna szem / karcsú derék, feszülő, büszke mellek / ötvennégy kiló hús vagy; azt hiszem, / semmi több, s én hülye, megénekellek." A fentebb már idézett, a tüdőbaját regisztráló vers vége éppoly dacos, mint bohóckodó vagy lekicsinyítő szembeszállás: "Bizony, mocsok / egy állapot. Mégis, egye fene, /úgy döntöttem, nem pusztulok bele." Már itt, a pálya kezdő szakaszán is megtalálható az a pesszimizmus, melyet Vas István később a "gyógyító" jelzővel látott el. Öngyógyító, tehette volna hozzá.
A mindennapi nyelvhasználat keverése a magasabb stíllel, a groteszk elegyítése a sötét tragikummal végigkíséri Kálnoky pályáját. Ennek legtökéletesebb korai verse az 1939-es Kövérek a fürdőben. A kisvárosi, már-már viszolyogtatóan banális-naturális zsánerkép ("Verejték tölti meg hájuk redőit / s alápereg, mint zsíros, sűrű könny, / de köldökük körül kis tóba gyűlik, / s a guta ül lila nyakszirtjükön") a vers hatodik strófájára súlyát veszti, és mint maguk a kövérek, a hetedik szakaszban a magasba lendül, és a gravitációt leküzdve a légbe száll: "Nyugodtan fekszenek, tán arra várnak / hogy fölszippantja súlyukat a nap, / s ők könynyű fonalán egy szép sugárnak, / mint lomha ballonok, elszállanak." A kövérek vágyát így költőileg teljesíti be a vers - a költő gúnya nem tűnik el, de együttérző lesz. Megbocsátó, mondhatni. Ugyanez a csendes megértés, nem utálat és epe jár ki a kisváros lakóinak, noha minden ok megvan a megvetésre: "Már nem bánhatna vélem mostohábban / s vonzköréből nem léphet ki lábam; / testem földjéből vétetett: övé. / Ha ezt tudom, nem lesz nehéz a búcsú: / Bölcsen térek meg borfoltos bajúszú / hordóderekú őseim közé." (Időszerűtlen vallomás)
Lehengerlő köznapiság
A banalitás apoteózisa vagy átszellemítése - Kálnoky e téren teljesen egyedülálló jelenség a Nyugat különféle generációi vagy az Újhold körében. Ebben nyilván szinte kézre játszott vidékisége, az unalmas kisvárosi tapasztalatok, melyek felejthetetlenek, és képzeletét soha nem eresztik. Ezért, hogy "Újra és újra látom a képet, amely köznapiságával lenyűgöz, / banalitásával mellbevág, szürkeségével lehengerel". Az egri főutca, a vasárnapi korzó képe ez, mely immár nem tökéletes rímekben és jambusokban, hanem ideges szabadversben tűnik elő, mintegy bejelentve a nem sokkal későbbi, a Homálynoky Szaniszló vérlázítóan érdektelen történeteiben megvalósuló nyelvi-poétikai fordulatot. De alapvető mozzanat, hogy Kálnoky megint csak nem a kívülálló jeges tekintetével, a metsző gúny ellenére sem részvéttelenül, hanem nagyon is együttérzően szemléli és láttatja ifjúkora bágyasztóan köznapi színterét. Lefordíthatatlan német szóval Mitleid ez, együtt-szenvedés: hiszen Kálnoky a vers végén pisztráng képében önmagát is odakomponálja a halvész látomásába: "tempóznak a karok, a víz fölött pontyszájak, harcsabajszok,/ fuldokló kapkodás, némán tátogó halálfélelem, / így sodródnak mindannyian az éjfekete torkolat felé / döglött pisztráng, én is velük, de lehorzsolt ezüstpikkelyeim / sokáig ott csillognak még az alkonyatban / a házfalakon vagy a parti sziklák oldalán." Hogy mennyire szerves, folyamatosan egy anyagból épülő Kálnoky művészete, azt jól mutatja, hogy a vers végítéletszerű vízalatti látomása nyilvánvalóan rokon T. S. Eliot kolosszális versének záró képével (J. Alfred Prufrock szerelmes éneke), melyet költőnk kongeniális fordításában (mennyire jellemző, hogy a magyar szöveg 1948-ban készült, de csak 1957-ben jelenhetett meg!) ismerhet az olvasó: "Álmunkban láttuk a tenger alatti termet / s a hableányokat, rőtkoszorús lakóit, / s megfulladunk, ha majd emberek hangja szólít." Csak hát a dimenziók szabása más: Eliot a görög mitológiával játszik, Kálnoky a kisvárosi pitiánerséggel, ott a tenger, emitt egy folyóvá duzzadó képzeletbeli patakocska; szóval ami angolul egyetemesség, az itt szűkösség, provincialitás.
És megint a gyógyítóak közül való. Mert kis túlzással, és Kálnokytól nem teljesen idegen szándékos képzavarral (lásd: "oroszlánkörmök szárnypróbálgatása", vagy: "legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé") azt mondhatnánk, hogy e lesodort pisztrángpikkelyekből születik majd meg a magánzó alakja, és nem sokkal később Homálynoky Szaniszló, "dunántúli pályatársam".
Befejezésül: szatírjáték
Ma már világosan látszik, hogy ami a maga idején, azaz a hetvenes évek végén fordulatnak tűnt, az nem más, mint betetőzés, pontosabban paródia és búcsú a nagy témáktól, Egertől, a szerelemtől, és általában véve az alanyi költészettől. Kálnoky magánzónak álcázva magát komédiaként vagy szatírjátékként ismételte meg a maga költői múltját. Egyik hasonlata szerint "Küzdelme olyan, mint hogyha haragvó kisded / dörömbölne parányi ökleivel egy óriás / boltozatos mellkasán. Ekként kiáltanak / átokszavakat alanyi költők a puszta űrbe, / s zagyválnak össze tücsköt-bogarat a létezés rémségeiről." (Egy magyar Don Quijote) Nos, maga Kálnoky volt az, aki A létezés rémségei címmel versciklust írt az ötvenes években. A pokolbeli látomások így festenek például a ciklus egyik hasonlatában, amikor Homálynoky Szaniszló a "Ramszesz elporlódott horoszkópja" című költeményét olvassa fel szülővárosában, és meglöki az üvegasztalon álló mikrofont, mely: "jókorát csúszva, leírhatatlanul iszonyatos / sikoltást hallatott, mintha egy házasságtörő asszonyt hurcolnának a pokolba az ördögök, / kegyetlen szülési fájdalmak között, s egyúttal tudtára adnák, / hogy férje beadta a válópert, szeretője pedig / egy másik nővel disszidált, de előzőleg felgyújtotta bosszúból / az asszony lakását, ahol bennégett még beváltásra váró / öttalálatos lottószelvénye is." (Szaniszló színeváltozása) Ami eleve banális volt, az most még jobban banalizálódik, az egyetemessé vált pitiánerségben semmi nem áll meg többé Kálnoky előtt, így lesz nagy verséből, Hamlet elkallódott monológja Ramszeszé, így lesz Rákosi Mátyásból Mátyási Rókus, Kuczka Péterből Koczka, Szerdahelyi Istvánból Hétközéphelyi; és így nem tudható, hogy az angliai jamboree egy futó kalandjából született-e vajon gyereke - Egy (vagy két?) letört liliomszál -; siralmasan groteszk és eseménytelen élet áll elénk ebből a mindennél keserűbb visszatekintésből, amelyben a legnagyobb szenzációk egyike az, amikor egy rendíthetetlennek tűnő acél cipőkanál hirtelen meghajlott a költő sarkának egy könnyed nyomásától, vagy egy kávéscsésze összetört a kezében. De ezúttal a folyamatos röhögés és kiröhögés, ráadásul a látszólag teljesen prózai, ám valójában rendkívül finoman archaizáló és ritmizált nyelvhasználat, kimondottan ravaszul megformált mondatlejtés varázsfénybe emeli ezeket a szinte öklendezésig jelentéktelen eseményeket ("hőstettek az ülőkádban") és alakokat, és ez a harsogó kacagás meg is menti egyben a pusztulástól őket, igaz, halhatatlanságuk közege alig több kabarétréfánál. A tárgyak, emberek végzetesen összeelegyednek, és az egész világból nem marad más, mint szörnyszülöttek konglomerátuma: "egy áldott emlékű betörő egy notórius nagymamával", aztán "egy kurta farkú jegyellenőr egy szigorú újévi malaccal", valamint: "egy tűzrőlpattant forgópisztoly egy hatlövetű menyecskével". És ekkor hogyan másként képzelhetné pályája végét, mint így: "és véssék sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban / T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL!"
Osiris Könyvkiadó, 2007, 738 oldal, 4500 Ft
Névjegy
Kálnoky László (Eger, 1912. szeptember 5. - Budapest, 1985. július 30.) 1930-1935-ben jogi egyetemre járt, Pécsett végzett, ezután tisztviselő lett az egri városházán, ahol apja polgármester volt. 1939- 41 között tüdőszanatóriumban ápolták. Ezután Budapestre költözött, a belügyminisztérium hivatalnoka lett, és itt dolgozott 1953-ig, majd a Szépirodalmi Könyvkiadóban lektorként alkalmazták 1957-ig. Ezután szabadúszóként élt. Legfontosabb kötetei: Az árnyak kertje, 1939, Lázas csillagon, 1957, Lángok árnyékában, 1970, Összegyűjtött versek, 1992. Fordítói életműve csúcsa: Goethe: Faust. A tragédia második része, 1956. Kisebb műfordításainak gyűjteménye: A lehetséges változatok, 1-2, 1981.
