A demokrácia gumicsontja (Karen Duve írónő)

szerző
Nádori Lídia
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Láttam rólad egy fényképet valamelyik német magazinban. Ülsz a híres német bükkerdőben egy motoron, a hajad régimódian kétoldalt copfba fonva és feltekerve, fodros szegélyű blúz, hozzá motoros csizma.

Magyar Narancs: Láttam rólad egy fényképet valamelyik német magazinban. Ülsz a híres német bükkerdőben egy motoron, a hajad régimódian kétoldalt copfba fonva és feltekerve, fodros szegélyű blúz, hozzá motoros csizma.

Szakadó esőben érkezett Regenroman (Esőregény) című könyvének bemutatójára a Goethe Intézetbe. Az 1961-ben született német írónőnek idén két könyve is megjelent magyarul: a Híres állatok lexikona az Athenaeum 2000-nél és az Esőregény a JAK Világirodalmi sorozatában. Keine Ahnung (Fogalmam sincs) című elbeszéléskötete után az Esőregény hozta meg számára az igazi sikert, a Duvéra jellemző "könyörtelen irodalom" egyaránt sokkolta a kritikusokat és a közönséget, a regényből film is készül. Tavaly jelent meg második regénye, a Dies ist kein Liebeslied (Ez nem szerelmes dal).

Karen Duve: Néhány évvel ezelőtt több lapban is vitáztak arról, hogy lassan már nem is az a fontos, milyen könyveket írnak az írók, hanem hogyan tudják magukat megcsinálni. A kép akkor készült, amikor még egyetlen könyvem sem jelent meg, de folyton arra gondoltam, milyen lesz, ha végre író leszek. Egyben biztos voltam: nem akartam, hogy olyan fotók készüljenek rólam, ahol karba tett kézzel álldogálok, vagy a hüvelyk- és a mutatóujjam közé illesztem az államat meg hasonlók. Konkrétan ez a beállítás egy fotós barátom ötlete volt, nagyon jókat röhögtünk közben. Kíváncsi voltam, vajon bosszantani fogja-e az embereket, és bosszankodtak is rendesen. Sokan azt hitték, összebeszéltünk a fotóssal, hogy mi most majd prostituáljuk magunkat, holott nekem éppen az volt a fontos, hogy ne így legyen. Ironizáltunk ezen a pózoláson, hiszen egyértelműen látszik a képen, hogy túl van pózolva. Az Emma nevű német feminista magazin aztán lehozott egy hatalmas cikket, a szerzője egy-egy típusba sorolta a fiatal német írónőket. Például Jenny Erpenbeck volt a "gyereklány", én meg a "domina".

MN: Akkoriban járta be a sajtót a "Fräuleinwunder" kifejezés is, amely a debütáló német írónőkre vonatkozott. Nem dühített?

KD: A Fräuleinwunderrel kapcsolatban talán kevesen tudják, hogy idézet, illetve rosszul tudják az eredetét. A második világháború után rengeteg fiatal német nő kivándorolt Amerikába az itt állomásozó amerikai katonákkal. Később sokan elváltak a férjüktől, és egyedül is feltalálták magukat. ´rájuk vonatkozott eredetileg, és ezt nagyjából elfelejtettük, viszont maga a szó benne van a köztudatban, ezért is volt könnyű felkapni. Volker Hager írt egy hosszabb cikket, ott lapult benne ez a szó, aztán egy szerkesztő fogta és kiemelte a cikkből, fölvette a címbe. És akkor mindenki ráugrott, éppen az ambivalenciája miatt. Van ugyanis ebben a szóban valami mélységesen lenéző. Másfelől mindannyiunknak sokat használt. Folyton mindenféle rendezvényekre hívtak minket, ahol azt kérdezték: hogyan tudod elviselni, hogy a "csodakisasszonyok" közé sorolnak? Pedig nem is volt rajta mit elviselni. Leöntöttek vele minket, mint valami édes szósszal, és legalább két évig nyalakodtak rajta. Mellesleg én akkor a harmincas éveim végén jártam. Egy szó mint száz: nagy hülyeség volt az egész, viszont írhattunk akármilyen jó szövegeket, ha ez nincs, soha nem figyelnek fel ránk. Az biztos, hogy jobban örültem volna valami kevésbé lenéző, de ugyanilyen találó kifejezésnek. Olyannak, ami lehetőleg nélkülözi a kicsinyítő képzőt, és cserébe van is köze az íráshoz.

MN: Az életrajzodban nem szerepel, hogy egyetemet végeztél volna.

KD: Nem is végeztem, sőt be sem iratkoztam egyetemre. Az érettségi után fél évig jártam egy tanfolyamra, adóellenőrt csináltak volna belőlem, aztán otthagytam. Alkalmi munkákból éltem. Volt például egy jól fizető munkám: annak az embernek az üzemében dolgoztam, aki feltalálta a rugós kutyapórázt, tudod, amelyik egy műanyag tárcsában volt föltekerve. Na, ott dolgoztam, az elsők között, erre máig büszke vagyok. Aztán jött a tizenhárom évi taxizás, kilencvenig csináltam.

MN: Hogyan lettél író?

KD: Megvolt bennem az a teljesen naiv vágy, hogy valami művészi tevékenységbe fogjak. Az is lényeges volt, hogy az írás magányos művészet. A film ugyanis szintén nagyon érdekel, de ott rengeteg embertől függenék, és képtelen vagyok csapatban dolgozni. Egyébként ebből a szempontból a taxizáshoz tudnám hasonlítani az írást: a taxisok, akármennyire különböznek is egymástól, egy dologban hasonlítanak, mégpedig abban, hogy nehezen tudnak beilleszkedni a társadalomba. Tíz évig úgy dolgoztam, hogy senki nem olvasta a szövegeimet. Írtam két könyet, ezeket megsemmisítettem, és milyen jól tettem! Tíz év után éreztem: most jött el az idő. Részt vettem egy versenyen, amit megnyertem, aztán kerestem egy ügynököt. Nem tudom, van-e ilyesmi Magyarországon, hogy irodalmi ügynök. Németországban ez viszonylag új jelenség. Az írószövetség ezzel nem foglalkozott, pedig az íróknak szükségük lett volna valamiféle közvetítésre a kiadók felé. Azóta Lipcsében már tanítják is az irodalmi ügynöki szakmát, már amennyire lehet ezt tanítani. Jó lett volna, ha korábban lett volna ilyen.

MN: Végigolvasva az elbeszéléseidet és a regényeidet, azt látom, hogy minden értékben, minden emberi kapcsolatban, társadalmi szerepben a totális élethazugságot vagy a torzulásokat, a deformitást keresed és mutatod fel. Mint ahogy tabuk sem léteznek számodra.

KD: Ez nálam elbeszélői szükségszerűség. Olyannyira, hogy mindkét regényem írását hosszabb időre fel kellett függesztenem, hogy valami mást, ártatlanabb dolgot csináljak. Az Esőregény írását másfél évre hagytam abba, ez alatt az idő alatt írtam meg Thies Völkerrel a Híres állatok lexikonát. Úgy éreztem, húz le magával, deprimál ez a szükségszerűség vagy inkább kényszer... Szerencsére a könyv nem olyan brutális médium, mint a film. Ha nagyon zavaró, az ember egyszerűen becsukja a könyvet.

MN: Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű. Én például nem tudtam letenni az Esőregényt, szó szerint egyhuzamban olvastam végig annak idején, pedig közben többször is rosszul lettem, szintén szó szerint. A Dies ist kein Liebeslied kevésbé feszített tempójú könyv, viszont van benne egy rendkívül izgalmas mondat, amelyik Auschwitzról szól. A te álláspontodat tükrözi?

KD: Magától értetődik. A múlttal való szembenézés Németország nagy problémája, és sokan abban látják a megoldást, hogy távolságot tartanak a saját hazájukkal szemben, nehogy gyanúba keveredjenek. Ez visszavezet a gyerekkorunkba: bűntudattal kellett élnünk. A legfontosabb a demokratikus nevelés volt, ami persze ugyanúgy dacreakciókat provokált ki belőlünk, mint minden más. Állandóan ezt a csontot rágatták velünk. Nagyon éreztük a szándékosságot abban, ahogyan például az irodalmat tanították: a szöveg irodalmi értékénél fontosabb volt a demokrácia-értéke. Persze valószínűleg ez volt az egyetlen helyes módszer, de rengeteget kínoztak vele.

Egyébként azt hiszem, nagy lehetőségek rejlenek a bűntudatban. Például, hogy az ember óvatosabb... á, a fenét, ezt csak beképzelem magamnak. A fordulat után rögtön látszott, az égvilágon semmire nem volt jó a demokratizálás. Mindenesetre benne volt a nagy lehetőség. A múltunk élesebbé teszi a szemünket, érzékenyebbé tesz más nemzetek irányában. Arra késztethet, hogy olyanná tegyük az országot, ahol élünk, hogy büszkék lehessünk rá. Nem gazdaságilag értem, hanem hogy rendkívül liberális, fejlett kultúrájú országot lehet építeni. Na de itt van az a mondat, amihez hasonlót bármely más nemzet kimondhat, csak éppen mi nem: büszke vagyok rá, hogy német vagyok. Teljesen lehetetlen, mégpedig azért, mert ez megint csak egy idézet. Vannak szélsőjobboldali csoportok, amelyeknek a tagjai az ingük ujjára varrtak egy matricát, szó szerint ezzel a felirattal, úgyhogy el is felejthetjük az egészet. Nehéz kérdés ez. Nincs rá kész válaszom.

Nádori Lídia

"1990-ben együtt ültem egy taxisofőrrel és két barátjával a tévé előtt. A focivébé döntőjét néztük. Az egyik barát, aki tanár volt, hirtelen megszólalt, hogy ő mellesleg Argentínának drukkol.

- Akkor nem érted ezt a játékot - mondta a másik barát, aki szerkesztő volt a Welt am Sonntagnál. - A foci értelme az, hogy a saját csapatunknak drukkolunk. Minden argentin Argentínának, minden francia Franciaországnak és minden kolumbiai Kolumbiának.

- Leszarom - mondta a tanár. - Én Németország ellen vagyok.

- Ezért nem fogják neked Auschwitzot soha megbocsátani - mondta a taxisofőr."

Részlet Karen Duve Dies ist kein Liebeslied című regényéből

szerző
Nádori Lídia
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...