De nem is arról van itt szó, hogy Térey Jánost kéne megvédeni. Tud ő magára vigyázni. Hanem többről. Végül is - öhh, túl nagy szavak - a mai magyar közgondolkodás, közbeszéd posványáról, erről a kelet-európai mocsárról, amelyből képtelenség kievickélni. Ahol untig összemosódnak indulatok és jelentések; hemzsegnek az olyan megfeleltetések, mint liberális = zsidó = hazaáruló vagy nemzeti érzelmű = keresztény = jobboldali; és, mondjuk, a költészeten számon kérnek kívülről rátukmált igazságot, morált, véleményt, ideológiát (mert B. Cs. pont ezt teszi) vagy a férfi-nő kapcsolat demokratikusságát (mély sóhaj).
Báthori cikke számtalan ilyen árukapcsolást tesz, egyenlőségeket sugall, beleránt ebbe a zavaros löttybe. Úszkáljon benne, aki bír. Egyfajta óvás jegyében egyoldalúan és célzottan válogat a szövegekből példákat, és ezekkel maradéktalanul azonosítja a szerzőt. De miért nem próbálja meg látni, láttatni a szövegek alaptotálját? Miért nem annak felelteti meg az írót? Valljuk be: helyből rossz úton járunk, hogy egészről meg azonosságról beszélünk. De rendben, azonosítsunk. Ez olyan emberi igény, mint az evés. Sőt: reflex. A kérdés csak az, hogy mi ügyben, hogyan is teszi ezt valaki, jó- avagy rosszindulattal, a nagyszerűség (értsd: kibírjuk-e, hogy Shakespeare Othello és Jago is egyben?) vagy az irigység, a tagadás felől? A moralizálás - ez sem újdonság - nemet mond, tagad a tanítás, a jóság álarcában, elítélendő tárgyára azt mondja: ez rossz, vagy: ez a rossz, ez ne legyen, ez nincs. Pedig a költészetben ez a nincs: nincs. Ez elviselhetetlen, valóban. De könyörgöm, ezért költészet!
Lássuk csak! Báthori a Paulus egy részletét hozza fel a cinikus, burkolt antiszemitizmusra példának, amely az előtte álló két sorral így hangzik: "És amiként nincs Nagyszabás sem, / Nincs Breslau és Drezda sem, / De van pár hallgatag verem, / Mit fölemleget a Jad Vásem." Ezt, a legrosszabbat föltételezvén is csak így lehet érteni: "Mindenki csupán a zsidóság pusztulását panaszolja föl, de senki nem gyászolja Drezdát, és szomorú, hogy már nincs meg a Nagyság lehetősége." Valójában egy holokauszttagadó nem írná le, hogy vannak "hallgatag vermek", főleg nem örök jelen időben, hanem épp azt tagadná, hogy voltak (arról szót sem ejtve - költészet! -, hogy a "hallgatag verem" metonimikusan a tömegsírokról való hallgatásról is beszél, melyet megtör a Jad Vásem emlékezése - és így a Paulus egésze is). Én ezt sokkal inkább így olvasom: "Eltűnt a Nagyság lehetősége, eltűnt a régi Breslau és Drezda, helyette tömegsírok maradtak, melyeket fölemleget a Jad Vásem." Így is van. Ez maradt. De itt a választott négy sor azon sír, hogy ez: megtörtént. Azt mondja, ez: iszonyatos. De nem azért az, mert eltűnt az egykori gyilkos, sovén, antiszemita Németország (vagy Magyarország), hanem azért, mert ezt tette - azután, hogy adott egy Bachot, Goethét, Drezda-"várost stb. Nem mondok újat. A II. világháború, a holokauszt a németség, a magyarság, egész Európa tragédiája is (mindenkié, aki németnek, magyarnak, európainak vallja magát): hogy kitermelte ezt és így fölszámolta magát is. Hogy gyilkossága öngyilkosság is volt és fordítva. De ez nem ment föl senkit. Sőt. A Térey-szövegekben épp az a váratlan, hogy nem tartanak ettől távolságot; azért azonosulnak ilyen veszélyesen a szörnnyel, hogy megnézhessék közelről. És nem azért, hogy egyetértsenek vele vagy éltessék. És ha már megnézik, akkor meg is mutatják. A művészet már csak ilyen rossz fiú.
"A kilobbant emlékezet / Már mindörökre mozdulatlan, / Mint holtágban a víztükör" - mondja a Paulus előző versszaka. Az emlékezet kiégett, nyilván az Apokalipszis villáma által. Hogy mit tesznek egymással Végítélet és emlékezés, megszüntetve megőrzik-e egymást, ez most nem fér ide a margóra - de gyökerükben elválaszthatatlanok. És ha B. Cs. eltanácsol attól, hogy megmutassam, tagadja, hogy le kéne, le lehetne írni a poklot a maga tébolyával és kockázatával, azzal azt mondja, hogy arra totalitásában ne emlékezzünk. (Megsúgom, ezzel máris a műnek ama játékterében mozgunk, hogy: "Emlékezzünk" stb.)
De B. Cs. miért nem emelt ki ennek a szöveghelynek közvetlen környezetéből olyan részleteket, melyek azt mutatják, hogy a narrátor teljesen tisztában van azzal, hogy ő maga vagy főhőse ellentmondásos és önmeghasonló? Találomra néhány példa az első fejezetből: "Kettőséletnek imponáló / Képlet: von Haus aus, ásatag / Magyarkodás, s a tiszta Háló - / A páli erővonalak." A Trianon-emlegetésnél mondja Kemenszky (aki legalább annyira Térey vagy nem Térey, mint Paulus): "Nem új e rend, nem is jogos, / De épp eléggé otthonos. / Tűzrőlpattant tévképzetekkel / Nem kapcsolsz vissza béna kart." Aztán a narrátor maga: "...Én régi vétkem: / Magam is mondom ittasan / A csonkaország-szentbeszédet", és: "Nincs intelligens antihős, / Nem-Nem-Sohát mondani bősz; / Nincs argumentum szittya-bőrben. / A légneműsített moha, / Majdnem-határ, nem-nem. Noha..." Igen, itt, ha megfigyeljük, állandóan billeg a szöveg, tényleg borotvaélen táncol. Mert ez a dolga. Mert talán az önismeret játszmáit mutatja, a hübriszt, kacérkodást, érvet-ellenérvet, önmeghasonlást stb. Talán ilyen a költészet igazsága. Semmi képlet. Szüntelen mozgás.
"Pál, a szerző alteregója, egy pesti fiatalember, akit >>Nagy Döbrentei téri nők... mentenek az ultrajobbtólhajlama, az nem választás kérdése. Hogy megküzd-e vele vagy átadja magát neki, az már igen. Ám ha valaki ezt így leírja, az azt mutatja, hogy megküzd és játszik vele, reflektál rá, eltávolítja. Másként nem írná le.
B. Cs. azt írja, Térey lírája "megnehezíti a költői alany személyazonosítását" - ez nem újdonság és nem baj. Aztán: "lazítja a beszéd hagyományos felelősségviselési kötelmeit." Először is: mit számít, hogy állítólag ez a hagyományos?! Ettől nem lesz valami önmagában igazolt vagy sem. Ámde: mit tart B. Cs. "hagyománynak"? Csak ilyen "felelősséget" vállaló beszédet lát benne, mint amit itt ő művel? Szegény hagyomány! És ha át is ugrom mindezen: nem arra törekszik-e a költészet, hogy ezekre a "kötelmekre", ha vannak egyáltalán, rákérdezzen és megkérdőjelezze azokat?! Vagy később: "ott viszont, ahol a versek előterébe tolakszik az ideologikum - főleg a pusztulásmetafora elburjánzására gondolok..." Egyrészt a metafora mint olyan nem ideologikus. Az ideológia éppen hogy uralt egyértelműségre, általa adott és irányított jelentésre törekszik. Másrészt a Térey-versek sohasem hirdetik, nem valami eljövendő nevében ábrázolják a pusztulást, hanem pőre tényként kezelik azt. Ellenben B. Cs. nagyon is valaminek a nevében tagad. - Folytatván: "ott ez a költészet... furcsa éberségre, értelmezési manőverekre kényszeríti az olvasót." Miért, B. Cs. mit vár? Vasárnapi szunyókálást?
Ha az önistenítést rója föl ennek vagy bármely lírának, mit kezd Adyval?! Ha férfi és nő rózsaszín tapétás egymás mellé rendeltségét követeli meg, mintegy "szerelemért és erotikáért" sóhajtozva, akkor mit kezd József Attilával ("Bogár lépjen nyitott szemedre" stb.), Szabó Lőrinccel ("Mint lámpa, ha lecsavarom, / Ne élj, mikor nem akarom", tudjuk)? Azt mondja, "a Nő rendre alá-fölé rendelt..." Mit kezd Balassival?! Akinél csak elérhetetlen úrnők vannak vagy kokottok. - Na jó, mondhatná erre valaki, ez akkor még mást és máshogy jelentett. Jó. Ha ezt még el fogadom is (márpedig ennyire nem vagyok ostoba), akkor sem tudok máskor, máshogy olvasni, mint ma. És akkor azt látom, hogy Ady egy önistenítő kripli, József Attila fuldoklik a dühtől, és folyton meg akarja ölni az éppen aktuális liblingjét, Szabó Lőrinc meg egy kicsinyes, önző állat. Mert így élők. `ket miért nem utasítja el B. Cs. morálisan? (Szabó Lőrincet megemlíti egy fél mondat erejéig, ami igencsak karcsú észrevétel, ettől még B. Cs. ugyanaz marad: tekintélyelvű és múzeumőr.)
És végül: Az Ikrek gyászbeszéde. Itt végképp tanácstalan vagyok. Ott a vers címében, hogy: gyászbeszéd. Azt kérdezi B. Cs.: "Avagy hogyan értelmezzük megnyugtatóan Az Ikrek gyászbeszéde sorait: >>Megroppan a tőke tornya: torkametszett; / Zúzott mellkassal dől a második; / Látom hulltát érinthetetleneknek, / Kiket gőgjükben terror tántorítmegnyugtatóan kell értelmezni. De nincs is benne ama ideológia, amit B. Cs. sugall. Mit kifogásol itt? Az "érinthetetlenek" jelzőt? Jelöltje a két torony. (És nem azok, akik kiugráltak az égő tornyokból, vagy esetleg zsidó emberek, ahogy B. Cs. más helyütt ugyancsak sejteti. Ezt nem is értem.) Tehát a tornyok, melyek az emberi elbizakodottság és hübrisz stb. miatt ilyen óriásiak vagy vannak ott, ahol vannak (lásd: Bábel tornya, Pompeji, Titanic). Ez a vers nyilván a prófécia hagyományát célozza meg. Aztán: ">>Ha rossz vért szült százszor modellezett / Manhattan-égés: be kellett tetézze / Szennyember szörnyebb elmeszüleménye.A recenzens tanulmányában "vadalanyt" és "bekerített egyedet" emleget. Most akkor hogyan is beszélünk? Egy biztos: egy cikk másként állít, mint egy vers. De jöjjön a saját kedvencem: "Ez a pusztítás-ideológia - a szerepjáték örvén - elborzasztó, a keresztény irgalmat nem ismerő képsorokat választ." Ez mit jelent? Hogy nekem keresztény irgalommal kell látnom, láttatnom a világot?! Kábé igen.
Lám, B. Cs. nem tétova konkvisztádor, mert ő tudatos és célratörő. Valódi indokait - így illik - nem tisztázza. Elsősorban maga előtt nem. A cikk végén azt mondja, nyugtalanul hajtja be a könyvet. Ezt jól teszi. Végre valami őszinte.
Harcos Bálint
