Péntek este, az Írószövetség legendás székháza; "A szabadság diszkrét bája: írószervezetek Közép-Európában 1989 előtt és után" című konferencia "ünnepélyes megnyitója". A nézősereg 15-20 embert számlál (úgy, hogy a meghívottak tizenöten vannak), a hangulat meghitt. Az elfogódottságában bemutatkozni is elfelejtő szervező (Pápay György) a mikrofon rakoncátlankodása miatt háromszor, utána Vasy Géza elnök még egyszer megnyitja a rendezvényt (ünnepélyesen), az angolra mondatonként fordító fiatalember zavart, remegő közreműködésével. Az asztalon ásványvíz, magyar zászló. Vasy megadja a konferencia alaphangját: a szövetség dicső múltjának felemlegetése után a piaci helyzet által háttérbe szorított nemzeti hagyományról és az olvasók igénytelenségéről (sic!) beszél, a jelszó: "az irodalomnak továbbra is szabadságharcot kell vívnia", végül eredményes munkálkodást kíván a résztvevőknek, nem másért, mint "népeinkért és az egész emberiségért". Körbenézek a teremben, kezemet orcám elé kapom, vállam rázkódik - remélem, azt hiszik: sírok.
Sorvadunk
Látok némi ellentmondást a megnyitó (Vasy és L. Simon László titkár beszédeiben elhangzó) frázisai - az "anyanyelvi kultúra sorvadásának" megállítása, az elit (?) erkölcsi példamutatásának szükségessége, tudatos oktatáspolitika stb. - és az írószövetségi marketingtevékenység hiánya között, ti. nehéz úgy nevelni valakit, ha nem hallja, amit mondunk. Tudósító tapasztalatból is tudja, hogy nehéz egyszerű irodalmi rendezvényre harmincnál több embert elcsábítani, de hogy egy ilyen nagyszabású, nemcsak irodalmi, de (kultúr)történeti, (kultúr)politikai kérdéseket is felvető tanácskozáson legfeljebb négy-öt vendég (azok is barátok) legyen a résztvevőkön kívül, azt már nem lehet teljes egészében a "kultúra sorvadásának", az "olvasók igénytelenségének" számlájára írni. Pedig a program izgalmasnak ígérkezett. Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, társszervező előadásában Közép-Európát mint a szocialista blokkban létrejövő, ma az "emlékezet közösségét" jelentő fogalmat jellemezte, és kifejezte óhaját, hogy a térség irodalmai közösen lépjenek fel nemzetközi szinten. Ennek a közösségnek a megismerése, az együttes fellépés elősegítése lehetett, gondolom, a konferencia célja.
Szombaton kezdődött a valódi munka, négy ülésszak, tizenegy előadó, profi szinkrontolmácsokkal, angolul és magyarul duruzsoló fülhallgatókkal. Ha egy konferencia-előadás műfaji kritériumának a (minimális) kutatómunkát és/vagy releváns állítások megfogalmazását tartjuk, akkor talán ha egy-két előadás hangzott el, a többi inkább visszaemlékezés, anekdotázás volt, néhány érzelmi kirohanással. Jellemző, hogy akik írtak szöveget, azok is közölték, hogy inkább "személyes élményeiket, gondolataikat" osztanák meg a többiekkel szabad szóban. Ettől még bőven akadtak jó momentumok. Felsejlett a sokféle hasonlóság a környező országok helyzete között, és számos emlékezetes történetet, tanulságos epizódot hallottunk, de rengeteg volt a töltelék, az üresjárat, teljesen improduktív erkölcsi-eszmei futam, egymás lelkének simogatása.
Olcsó konyha
Bohdan Zadura (a szekcióelnök szerint "a legdivatosabb lengyel költő") elmondta, hogy a lengyel írószövetség konyhája anno olcsó és ízletes volt, valamint hogy a szamizdatosok visszasírják az adómentes könyvkiadás éveit. Jerzy Snopek, a magyar kultúra "nagykövete" Lengyelországban, a Magyar művelődéstörténet című könyv szerzője már jóval informatívabb: korrekt, az unalomig alapos kronológiával vázolja fel az irodalmi csoportosulások történetét. A korai komonizmusban az íróknak beteges mértékű kultuszuk volt, állítólag még a hatéves tervhez is kellett a támogatásuk. A tisztelet nem volt oktalan, amennyiben az irodalmárok feladata igen jelentős, legalábbis az írószövetség akkori alapszabálya szerint ők azok, akik egy "új embertípust" nevelnek fel, és dolgoznak a "tartós békéért". A rendszerváltozás előtt egyrészt a régi Lengyel Írók Egyesülete közvetlen pártirányítás alá került, másrészt '89-ben megalakult a konkurens, független Lengyel Írók Szövetsége. Meglepő módon a kompromittálódott LÍE nem szűnt meg, sőt ma 1300 tagja van, köztük fiatalok is. Orbán János Dénes, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) elnöke beszámolójában rácsodálkozhattunk az egyetlen, háromezer tagot számláló román írószervezet működésére, amely az üzleti, banki szféra nálunk elképzelhetetlen mértékű támogatását élvezi, szállodát működtet, egyik épületét kiadja egy kaszinónak, és így olyan anyagi forrásokkal rendelkezik, hogy a nagy összegű díjak mellett tagjainak nyugdíj-kiegészítést ad. És a temetésüket is fizeti. Nálunk sajnos tart még a turáni átok, OJD szavaival: a magyar nem okult a történelemből, széthúzásra hajlik - ezen azt kell érteni, hogy több (L. Simon szerint összesen vagy húsz, de csak négy országos, valóban működő) írószervezet van, amelyek így nem tudják képviselni a szakma érdekeit. Az EMIL-nek már 152 tagja van, összetartanak, nemrég alapítottak Pelenka-díjat a gyermekáldást elszenvedő szerzőknek - szóval működnek szépen, jó hallani. A költő, Mircea Dinescu talán a legérdekesebb figura: előadása (Ne lőjetek a zongoristára, engedjétek, hogy ő lője le magát) ironikus és mulatságos, egy öntörvényű gondolkodó képét mutatja, aki bírálta a Ceausüescu-diktatúrát, és a házi őrizetben orosz-magyar felesége miatt a két ország nagykövetei személyesen dobálták be a tokajit meg a kaviárt a kerítésen át. A - mint tudjuk, ma nagyszerű - román írószövetség '48-ban alakult, és tagjai ugyanúgy Periklészként magasztalták hőn szeretett vezérüket, ahogy azelőtt II. Károlyt. A Ceausüescu-rendszer abszurditásának példájaként említi, hogy a személyi kultusz éveiben Elena asszony, a "nagy polimerkutató" bátran szembeszállt a személyi kultusszal - a művészetben! Ezért nemcsak a könyvekről kerültek le a szerzők arcképei, de magazinok címlapján is minimum hármasával szerepelhettek csak a színészek, és ekkor kezdték el kiaknázni az operaáriák csoportos éneklésében rejlő művészi lehetőségeket is. Bohumil Dolezal a 64'-ben alakult Tvár (Arc) folyóiratról mesél, és arról, hogy a cseh írószövetség a párt mintájára szerveződött, tehát volt központi bizottság, miegymás. Ötmillió állampolgárra hét írószervezet jut Szlovákiában, tehát még a magyarnál is rosszabb a helyzet, mondja Karol Wlachovsky műfordító, diplomata. Ezek két nagy pártra, nacionalistákra és liberálisokra oszlanak. Bence Lajos muravidéki író és szerkesztő a "kettős kisebbségben" létezett szlovénai magyar irodalom heroikusnak tűnő munkájáról számol be. A jugoszláv hatalom nemcsak hogy tűrte, de a hetvenes évektől támogatta a magyar könyvkiadást, amelyet olyanynyira nem tartott fontosnak, hogy a művek gyakorlatilag cenzorális szűrés nélkül jelentek meg, köztük Bence Lajos Titót becsmérlő verse. Jelenleg 8-10 író és kritikus közleményeivel évente megjelenik a Muratáj című lap, csak sajnos most - Bence szerint - épp minden szerző alkotói válságban van. Tone Partljic drámaíró, aki több felszólalóhoz hasonlóan közéleti szerepet is vállal(t), a szlovénoknak a jugoszláv írószövetségen belüli függetlenségi törekvéseit részletezi, miközben az írók egymást jelentették fel szorgalmasan. Nevéhez fűződik még egy megvilágító erejű párhuzam Ferenc József és Tito között (mindketten öregen haltak meg, szerették a szép nőket stb.).
Lovak és stricik
Azt is felvetette Partljic, talán az addigiakra reagálva, hogy "halott lóba minek rúgni", tehát hagyhatnánk már a komonizmust békén. Ekkor a szekcióvezető L. Simon, aki addig a zászlóval játszott, kigrimaszol a közönségre, majd kedvesen ki is oktatja szlovén kollégáját, hogy "mi azért nem vagyunk olyan biztosak benne, hogy megdöglött az a ló, vagy ha igen, akkor jó mélyre elásták-e". "Rendületlenül, s okkal szidjuk a bolsevizmust" (Vasy), amely, ugye, velünk él. Efelől itt senkinek nem volt kétsége, mindenki szilárdan hitt a jelenlévők politikai véleményközösségében: csak úgy repkedtek a "hozzánk hasonló gondolkodásúak" és más, szellemi kollektívumot feltételező mondatok. Megdöbbentő volt, és ezt most félve írom le, de nagyon úgy tűnt, hogy a résztvevők nagy része - miközben gyűlölködve szidja - nosztalgiát érez az elmúlt rendszer iránt. Hiszen - ahogy majd minden előadásban elhangzott - akkor még volt az irodalomnak rangja, az írónak becsülete, akkor a rendszer még tudta, hogy szükség van az irodalomra, a cenzorokat lehetett nevelni (Vasy), tisztességes honoráriumok voltak, és Illyés szelleme lebegett a vizek felett. Összességében: a nyolcvanas évek kedélyes gyermekmese mához képest (Tóth Erzsébet). Nem tudunk mit kezdeni a szabadsággal ("a szabadság diszkrét bálján"), ami igazából nincs is, mert ma a kritika felügyel, és a remekműveket elhallgatják (Bence Lajos).
Ami a magyarországiakat illeti: Kalász Márton a szocialista országok közötti ösztöndíjrendszerről, berlini éveiről mesélt, Tóth Erzsébet pedig a FIJAK megalakulásának, az írók 1980-as szentendrei találkozójának ismert történetét adta elő. Illetve ez volt az apropója a jelenlegi kormány finom kritikájának: "egy országot adnak el alólunk", "az MSZP egyetlen programjában sincs szó a kultúráról", "mi kiharcoltuk a demokráciát, amely két éve gyakorlatilag közénk lövetett". Utána következett Alexa Károlynak, a nyolcvanas évek jelentős irodalomtörténészének záró felszólalása, aki szépen elmondta, hogyan fogtak össze a különböző esztétikai-ideológiai meggyőződésű irodalmárok, aztán a Hitelre tért rá - és ott nálam elszakadt a cérna. Jól éreztem magam ezen a konferencián, jó volt a kávé, mindenki kedves volt, ha nem is mindenki volt felkészült, voltak hasznos infók, okos megjegyzések, és a butaság boldog áradásán is tudtam nevetni - de ezen nem. Írt oda mindenki - mondja a Hitel volt munkatársa, szabadon idézem -, aztán egyszer csak Esterházy otthagyta a lapot, miután kijelentette, hogy ő Csoóri Sándor mondataival nem tud egy helyen létezni, sőt, az apukája se tudna. Pedig hát, ugye - a közönség arca felderül -, ugye, tudjuk, milyen ember volt a papa! Igen, tudja mindenki, hogy ügynök volt, nevetés, bekiabálások. Itt szeretnék kimenni. Ez ostoba, alpári aljasság, és akkor még megválogattam a szavaimat. Alexa nem: kicsit szidja Standeisky Évát és Révész Sándort, de tudja mindenki, hogy nem csak rájuk gondol, amikor felkiált: "ezekkel a stricikkel szemben meg kell írni a valódi igazságot". Ez a végszó.
Ezután a meghívott vendégek átvonultak a Magyar Köztársaság parlamentjébe, hogy meghallgassák az Országgyűlés alelnöke, az Írószövetség tagja, Lezsák Sándor köszöntőjét.
A szabadság diszkrét bája: írószervezetek Közép-Európában 1989 előtt és után. A Magyar Írószövetség nemzetközi konferenciája, szeptember 19-20.
