A Testnevelési és Sportmúzeum - Ki beszél itt győzelemről?

  • Bogár Zsolt
  • 2006. április 13.

Könyv

Durván 800 ezer tételből, több kimagasló értékű hagyatékból álló gyűjtemény - ez a Testnevelési és Sportmúzeum. Még sincs állandó kiállítása, jelenleg időszaki sem. Most épp a Belügyminisztérium felügyeli a működését. Talán csak azért, hogy ne kelljen azt hinni, a sport a kultúra része.
Durván 800 ezer tételből, több kimagasló értékű hagyatékból álló gyűjtemény - ez a Testnevelési és Sportmúzeum. Még sincs állandó kiállítása, jelenleg időszaki sem. Most épp a Belügyminisztérium felügyeli a működését. Talán csak azért, hogy ne kelljen azt hinni, a sport a kultúra része.

Lehet finnyázni, hogy az anyagi érdekek már rég tönkrevágták a coubertini eszmét, és hogy a sport jellem- és identitásformáló ereje helyett ma már minden a szponzorokról, a teljesítményfokozókról és a médiáról szól. A sportot mégsem lehet ennyivel elintézni. Tömegeket mozdít meg, hívei vallásos fanatizmussal hajtanak a győzelemért, vagy esnek eksztázisba a sikerek láttán. Működnek mítoszai, például hogy létezik a sport révén társadalmi felemelkedés, rituáléi, melyek erősítik az összetartozás érzését. Főként pedig mintát ad, hősöket teremt, akikre mindenki joggal lehet büszke. Vannak sportágak, amelyekben mi, magyarok nemcsak jók vagyunk, hanem a legjobbak. Műhelyeinkben módszereinkkel versenyzőinkből világszínvonal születik. Granek István, Parti János vagy Rozsnyói Katalin edzői pályafutása a kajak-kenuban vagy Széchy Tamásé az úszásban éppolyan jelentőségű, mint amikor Szőts-Fábri-Jancsó-Szabó lépéssorral jelezzük, mi a magyar film. A sport hátországa kisközösségek zárt hálózata, amely legalább annyira tanul-ságos, mint amennyire ismeretlen a kívülálló számára. Noha létez-nek történelmi, szociológiai, nyelvi stb. kutatások, e hátországról még mindig keveset tudni. Egy múzeum akár alkalmas is lehetne a bemutatására, feltéve, ha nem a saját maga sikereibe belefeledkező panoptikumról van szó.

Hol van a térképen?

"Olvassa ezt egyáltalán valaki is?" - kérdezi egy hozzászóló a Sportmúzeum honlapján. A virtuális kiállítótérnek beharangozott site-on a 2003. októberi Hónap tárgya a legfrissebb, és magát a múzeumot is az ott közölt nyitvatartási időben kerestük fel, persze hiába. A Dózsa György úti sportszövetségi székházat, ahol a Sportmúzeum működött, tavaly lebontották, és a helyén rendezvénycsarnok épül. A múzeumot a sportszakszövetségekkel együtt átköltöztették a Magyar Sportok Házába az Istvánmezei útra, ahol viszont nincs alkalmas kiállítótér, csak iroda.

A Sportmúzeumhoz tartozik még a Papp László Aréna előtti placcon a betonszürkeséget áttörő egyik kristályépület. A kirakatában árválkodó hirdetőtábla az őszi birkózó-vb-hez kapcsolódó sportágtörténeti kiállításra emlékezik, amely november végén zárt. Azóta semmi. A hely működtetésére nincs pénz, de használatba venni amúgy sem lehetne, mert a költözés miatt a gyűjtemény nagy része még beládázva várakozik. Mindezt már Szabó Lajos, a Sportmúzeum igazgatója mesélte, aki szerint legalább nyolcvan éve tervezik az állandó sporttörténeti kiállítás megnyitását, ám máig nem sikerült megvalósítani.

Pedig az ügy 1926-ban igencsak jól indult: a Magyar Nemzeti Múzeumban ekkor rendezték a hazai sporttörténet mindmáig legnagyobb kiállítását, melyre több mint 300 egyesület és magánszemély kölcsönzött tárgyakat. Az anyag egy része az akkoriban nyílt Testnevelési Főiskola (TF) trófeákból és sportszobrokból álló gyűjteményét alapozta meg. A háborúban a TF-gyűjtemény megsemmisült. 1945 után a gyűjtést a sporthivatal (OTSH) mellett létrejött Testnevelési Tudományos Tanács egyik bizottsága szervezte meg, de csak a múzeumi törvény megszületésekor fogalmazták meg (1963), hogy az országos szakmúzeumok között léteznie kell egy sportmúzeumnak is. Erre a célra először a városligeti Műjégpálya néhány emeleti helyiségét, majd 1977-től a Népstadion egykori felvonulási épületét használták. Az utóbbi tágasabb volt ugyan minden addiginál, de már kezdetben is szűkös volt a több százezer tételből álló gyűjtemény befogadására. Reprezentatív múzeumi körülményekről pedig végképp nem lehetett beszélni. Ennél is nagyobb probléma volt, hogy az intézmény felügyeleti irányítását a 60-as években át-adták az agitációs és propagandaosztálynak, aminek következtében nem a tudományos igényű kutatás, hanem például a fejlődő országok magyar külképviseleteire szervezett, a szocialista sportsikereket bemutató propagandakiállítások vitték a prímet. A Sportmúzeum végzetesen kimaradt a tudományos vérkeringésből, és igazán azóta sem sikerült a múzeumi hálózatba beilleszteni.

Sanyarú jelen

A rendszerváltozás után a Sportmúzeum "ott volt" minden jelen-tősebb ingatlanrekonstrukciónál, ahol múzeumot próbáltak teremteni. Szerepelt az óbudai hajógyár lehetséges utóhasznosítói között. Megépítését kötötték már a Népstadion nagyrekonstrukciójához, és felmerült a neve a főváros gázgyári beruházásában is. Bár Szabó Lajos igazgató szerint a gázgyár esetében "olyan pénzt akarnak behozni, amiből látszik, hogy nem múzeumot üzemeltetnének, hanem mondjuk infoparkot"; a Sportmúzeum szerinte illene egy nagy kulturális attrakció közegébe is. Az Aréna előtti épületet ideiglenes kényszermegoldásnak tartja: nem múzeumi célra tervezték, a mérete kb. fele egy állandó kiállítás helyigényének. Emellett műtárgyvédelmi szempontból sem ideális, mivel üveg a teteje és az oldala, ezért hosszú időre nem tanácsos elhelyezni benne papír- vagy textiltárgyakat. Ideálisnak egy 4 ezer négyzetméteres, a kor múzeumtechnikájával felszerelt épületet tartana, melyben egy fedél alatt elférne valamennyi funkció: a reprezentatív kiállítási terek (1500 m2 állandó és 300 m2 időszaki), a raktárak, a műhelyek és a kutatók terei, a múzeumi bolttal és kávézóval. "Egy ilyen épület alkalmas lenne a magyar sportot bemutató nemzeti kiállítás befogadására, a páratlan gyűjtemény megőrzésére és bemutatására. Egy ekkora intézménynek, ha meg akar felelni az alapító okiratban előírt valamennyi feladatnak, legalább 40-50 fős muzeológusi, technikai és műszaki státusszal kellene bírnia" - vázolta elképzeléseit az igazgató.

A jövő szempontjából másod-lagos, hogy az államháztartási reform folyamán hová sorolják be az alapvetően a mindenkori sport-hivatalhoz kötődő (így a Miniszter-elnöki Hivatal, a BM vagy az ISM által felügyelt) intézményt. A múzeum megteremtésére az ágazati pénzek úgysem elegendőek, de még a működtetésre sem. A költségvetést a tavalyi költözés szét-zilálta: noha az éves támogatást megemelték (jelenleg mintegy 75 millió Ft), az összeg a magas bérleti díjak mellett a különálló kiállító-, raktár- és irodahelyiségek rezsijére sem elég; önerős kiállítás rendezésére vagy a gyűjtemény fejlesztésére pláne nem. A honlapot forráshiány miatt nem tudják üzemeltetni, most készül az új website, amelynek a gondozásához nem kell külsős rendszergazda.

Noha elvárható lenne, hogy nagyjából minden sportterületre jusson egy muzeológus szakértő, ehelyett az igazgatón kívül csak négy diplomás szakalkalmazott van, aki gyűjteménytípusra specializálódott. Az egyik a fotóanyaggal foglalkozik, a másik az érmékkel, a harmadik a könyvtárral, a negyedik a tárgyi gyűjteménnyel. "Az érdeklődőknek lehet, hogy hitelesek a kiállításaink, de nem olyan alaposak, amilyet szeretnénk. Ennyi emberrel képtelenség ekkora pályát rendesen bejátszani" - szabódott az igazgató, aki az idei évre két kiállítást tervez: májusban a hagyományoknak megfelelően bemutatják az Ezüstgerely művészeti pályázat anyagát, ősszel pedig jöhet a nagy kiállítás az '56-os melbourne-i olimpiáról.

A gazdagság rétegei

A Sportmúzeum mindent gyűjt, ami a sporttal kapcsolatban van, és amihez hozzá tud férni, de a gyűjtemény főként hagyatékokból tevődik össze. A mintegy hatezer kötetes Mező Ferenc-könyvtár anyaga a Testnevelési Egyetem szakkönyvtárának korabeli állományával vetekszik. A relikviák közül az éremgyűjtemény a legértékesebb, melybe az 1875-ös első nyilvános európai atlétikai viadal érme és Hajós Alfréd első olimpiai "aranya" (ami ezüst volt) éppen úgy beletartozik, mint a fröccsöntött műanyag medálritkaságok és a mai napok kitüntetései. A gyűjtemény legerősebb tagja a Pobuda Alfréd-hagyatékra épülő fotóarchívum a 60-as évekkel bezárólag, "amíg nem volt színes fotó". A többgenerációs fényképészcsalád utolsó ismert alakjának a halála után több évtizedet - elsősorban az 50-es éveket - felölelő fényképtár és hozzá tartozó jogtiszta negatív került a múzeumhoz. A fotó- és filmgyűjteményt gyarapították az OTSH által kiadott, majd megszüntetett lapok fotóarchívumai és azok a sportfilmek, melyek a sportfilmstúdió megszüntetésével kerültek a múzeumhoz. Emellett jelentős a jelvénykollekció: különleges eleme az aprónyomtatványokat is tartalmazó Kerezsi-hagyaték.

A Sportmúzeum sportágtörténeti gyűjteményei meglehetősen egyenetlenek: a múzeumra a 60-as éveket követően jóval kevesebb anyagot zúdítottak a sportszövetségek. A relikviákat később inkább megtartották, vagy a klubokból széthordták; az is előfordult, hogy a vezetők kisorsolták őket egymás között. Ruhákból és sporteszközökből a múzeum viszonylag keveset őriz - a magyar sportban megszokott, hogy addig használnak valamit, amíg tönkre nem megy.

A gyűjtemény sokkal erősebb is lehetne, ha több pénz jutna hagyatékok vásárlására, és főképp garantálni tudnák az anyagok bemutatását. A Sportmúzeum a Gerevich-Bógen család gyűjteményét is megszerezhette volna, de amíg nincs megfelelő kiállítóhely, a család nem látja értelmét, hogy kiadja a kezéből. A sporttrófeapiac trendjei és a liberális európai műtárgyvédelmi törvények sem kedvezőek a múzeum számára. Az amerikai, német és japán gyűjtők horribilis összegeket hajlandóak fizetni futball, tenisz vagy golf tárgyú relikviákért. A hazai neppereket pedig semmi sem akadályozza, hogy külföldre adják el a felvásárolt ereklyéket. Az uniós jogi szabályozás még azt sem teszi lehetővé, hogy legalább a világversenyek trófeái engedélykötelesek legyenek. A Sportmúzeum egyébként szigorúbb szabályozás mellett sem lenne versenyképes: még amikor alacsonyabb volt a működési költség (2003), akkor is csak 1,6 millió jutott a gyűjtemény gyarapítására. A sportrelikviák a megkötött műtárgy-visszaszolgáltatási egyezményekből is kimaradtak, így esély sincs azoknak a trófeáknak a visszaszerzésére, amelyeket a bankok széfjeiből külföldre vittek a háború után.

Csak megőrzésre

Külön kérdés, hogy a meglévő állományból mi adható közre. A fotótárban a 70-es és a 80-as években készült képek jelentős része nem jogtiszta, és a jogtulajdonos sem mindig lelhető fel. Speciális eset Klell Kálmán vívástörténeti gyűjteménye, mely rengeteg fotót tartalmaz. A férfi vívott, bíráskodott, benne volt az elnökségben. De mivel mindenkit ismert, a fotókra már nem jegyezte fel, hogy kiket ábrázolnak, így az azonosításuk is nehézségekbe ütközik.

Szabó Lajos igazgatónak a helsinki sportmúzeum az etalon, amely az állandó kiállítással működő múzeumon kívül szakkönyvtárra és sporttörténeti archívumra tagolódik. Noha a hagyatékokkal óhatatlanul rengeteg kézirat, okirat, fotó és film kerül a magyar sportmúzeumhoz, az intézménynek nincs szakképzett levéltárosa. A múzeum egyelőre annyit tesz, hogy megőrzi ezeket, az igazgató pedig reménykedik, hogy az iratok valamikor szabályos levéltári rendben, dobozokban landolnak majd a polcokon. Szabó szerint igazi tragédia, hogy "nincs a papírnak becsülete". Pótolhatatlan iratok vesztek el az államigazgatásban és a társadalmi szervezeteknél, és a magángyűjtemények is inkább a fotókat és a tárgyakat őrizték meg, az iratanyag kopott ki a legkorábban. (A hiányról szól az Elveszett jelentés című keretesünk.)

A Sportmúzeum ugyanakkor túl van a fotóarchívum nagymentésén, miután 1991-ben rádöbbentek, hogy a negatívok többsége tűz- és robbanásveszélyes, önpusztító nitrocellulózra készült. Most ezeknek a filmgyárban átírt biztonsági tekercseknek a rendezése és a képek összevetése zajlik a meglévő nyilvántartásokkal. A múzeum digitalizáltatta több száz címből álló filmarchívumát is, együttműködve a Filmmúzeum televíziós csatornával, amely a munkáért bemutatási lehetőséget kért. A film- és fotótár így biztonságban van, már csak a kutatókra vár, hogy rendezzék és közreadják az anyagot. A publikálási lehetőség azonban pénz híján éppen olyan nehéz, mint egy kiállítás megrendezése. Utoljára 2002-2003-ban jelent meg összefoglaló mű a Sportmúzeum közreműködésével: a kétkötetes Magyar sportenciklopédia a Kossuth Kiadó és a Magyarok az Olimpiai Játékokon a MOB kiadásában. Bár a sporttörténet levéltári tapasztalataink szerint is kurrens terület, ha nincs mód publikálásra vagy nincsenek szerzői ösztöndíjak, a sporttörténeti munkák sosem születnek meg. Még azok a sportágak is (öttusa, atlétika, labdarúgás), melyek megcsinálták a maguk monográfiáját, inkább csak klasszikus eredménytörténetet állítottak össze. Hiányoznak a történetszociológiai kutatások: ki milyen körülmények között és miért kezdett el az adott sportágban sportolni. Nem szólnak a sportág szervezeti hátteréről, a pályák létrejöttéről és fejlődéséről, az edzésmódszertan történetéről vagy az eszközök és a ruházat fejlődéséről. Így viszont a magyar sport történetét jórészt a meg nem írt monográfiák és a fiókban lévő kiállítási tervek rejtik.

Sportmúzeum kicsiben

Klasszikus múzeumi működési engedélye egyedül a Testnevelési és Sportmúzeumnak van, de vidéken is léteznek érdekes sporttörténeti gyűjtemények. Magának a Sportmúzeumnak az ország egyetlen kerékpárstadionjában, a Millenárison, illetve a dobogókői első turistaházban van kihelyezett minikiállítása. Ezenkívül Egerben látható a volt börtön, később levéltár épületében az ország legnagyobb úszás- és vízilabda-történeti kiállítása. Hevesen az egyetlen országos sakktörténeti kiállítás tekinthető meg. Cegléden a városi könyvtárhoz csatoltan, Kaposváron pedig a volt Latinka Sándor-kiállítás helyén nyílt megyei sporttörténeti gyűjtemény. Az egykori megyei sportigazgatósági hálózat gyökereire épülve Salgótarjánban, Győrben, Szegeden és Sárospatakon is léteznek gyűjtemények, melyek bemutatását egyelőre nem sikerült megoldani. Nagy Béla Fradi-krónikás halála pedig a legjelentősebb klubgyűjtemény jövőbeni sorsát tette kérdésessé.

Elveszett jelentés

A mai sportági szakszövetségek 1990 előtt egy-egy alosztályai voltak az állami sportigazgatásnak, az iratok (pl. a szövetségi közgyűlések vagy az elnökségek jegyzőkönyvei) mégis szinte teljességgel hiányoznak. Mintha maga az államigazgatás sem tartotta volna be a levéltári törvényt. Amikor a rendszerváltozás után a szakszövetségek kikerültek a társadalmi ellenőrzés alól, az iratok gondozása és nyomon követése cseppet sem javult - maradt az évtizedes hozzáállás. Az iratok épsége szempontjából utólag talán még az volt a jobb megoldás, ha az egész papírhalmazt a vezető képviselők hazavitték, és a költözésnél nem dobták ki rögtön a kukába. Amikor megnyílt az MSZMP Párttörténeti Intézetének archívuma, kiderült, hogy az MDP sportpolitikáját is felölelő, sporttal kapcsolatos dokumentumokat is rettenetesen átforgatták és kiürítették. Iratok tömeges eltűnéséről persze konkrétan is tudni: 1956-ban a levéltár égésekor a sportügyosztály anyagai teljesen elpusztultak (ekkor veszett oda a háború előtti Vallás és Közoktatási Minisztérium iratanyaga is). A kompromittálódástól félve ekkor az úszószövetség dokumentumait is a Dunába szórták. Ezzel az Európai Úszóliga anyaga is elveszett, melynek Budapesten volt a székhelye. A rendszerváltozás után, a vállalatok tömeges csődje idején a gyári archívumból a műszaki tervtárakat értelemszerűen inkább bevitték a levéltárba, mint a sportklubok iratanyagait. A labdarúgó-szövetség költözésekor semmisítették meg (dobták a kukába) a teljes labdarúgó-archívumot. A 70-es években az Országos Testnevelési Tanács kezdeményezésére elindult egy tíz-egynéhány kötetesnek szánt sporttörténeti forrásgyűjteménykiadvány-sorozat, de három kötet után abbamaradt. A probléma összetett: nemcsak hogy rengeteg irat tűnt el, azt is lehet tudni, hogy mindenütt - magánszemélyeknél, vidéki egyesületeknél, városi-megyei levéltárakban - őriz(het)nek komoly iratanyagot, de ennek még semmilyen szintű összesítése nem történt meg. A sportolók, edzők és sportvezetők ugyanakkor "nemigen szeretnek írni": az úszást ma biztosan Széchy Tamás könyveiből tanítanák a Testnevelési Egyetemen, ha a mester valaha megírta volna őket. A Sportmúzeumban őriznek néhány tucat portré- és sportágtörténeti interjút, de hangos történelmi anyagok ("oral history") készítésére az intézménynek végképp nincs státusa. Pedig még jó néhány idős sportvezető és sportoló él, akit fontos lenne megkérdezni.

Neked ajánljuk