Könyv

Talán csak a legutóbbi hetek-hónapok huzakodásai vetnek árnyat az egész esztendőre, de most az az érzése az embernek, mintha ennek az, úgymond, "kormányváltásnál többet, rendszerváltásnál kevesebbet" vagy mit produkáló évnek a kultúrtörténete főként olyan dial. mat. fogalompárokról szólna, mint az építés-rombolás, süllyedés-emelkedés, addapénzt-hogyisne, gyereide-takarodj.

Tetszik nekem ez a tisztítás és vasalás, és hogy a két (!) kis cédulát egymáshoz simulva leltem szürke öltönyöm zsebében, miközben a kórus (!!) József Attila sorait énekelte; az FNYV betűegyüttes fenyvesek illatát hozta, ám ahogy a címben jelöltem, egy "F"-fel kezdődő francia ügetőlóévjárat három kiválósága is beugrott nekem rögtön (szaknyelven nem jó, ha a ló beugrik, ám ezt hagyjuk), szóval a lehetőségek a szocialista brigád jóvoltából a korlátlanságig sugallódtak.

A hermeneutika - szövegértelmezés - mindig volt, mindig van és mindig lesz, mióta van szöveg és van olvasó, Gadamer óta pedig egyenesen divatszóvá vált filoszkörökben. De vajon csupán (múló) posztmodern hangulatunkban beszélünk róla túl sokat, vagy pedig a szövegek/szöveg és az ember kapcsolata valóban létkérdés, amely minden korban sajátosan megfogalmazódik?

Lovász Irénnel három évvel ezelőtt, a Világfa megjelenésekor ismerkedtem meg. Azóta hol szorosabban, hol elmaradozva követem a nyomát, de most össze kellett jönni: új lemez van, észt és buddhista, Supreme Silence című. "Olyan fordulatokat produkált a sors - így Irén -, amikre gondolni sem mertem volna öt évvel ezelőtt." Akkoriban kulturális antropológiát tanított a pécsi egyetemen, és éneklésről legfeljebb "másodállásban" lehetett szó.

Piros bogyós bukszus díszíti a szálloda hallját, körötte narancsok. Hátrébb egy lány halkan zongorázik, diszkrét, monarchikus hangulat. Egy szemöldökig fekete sísapkás férfi kel föl a fotelből, lopva körülpillant, a növényhez lép, lecsíp egy bogyót, és zsákmányával együtt visszaül a helyére, lábánál hű, fekete hátizsákja. Ha velem volna a kis növényhatározóm, leírhatnám, milyen bogyót szedett, de csak a tettest ismerem: a világ egyik leghíresebb rockénekese az, Michael Stipe.

A legremekebben prosperáló Prosperótól (prosperoizmustól) az én-nem-is-tudom meddig. De én a honorálás olyan botrányhatárairól beszélek, a szándékok olykor már-már sértő ügyetlenségéről, hogy tényleg én lennék akaratlanul botrányos, és én bántanék meg még bárkiket, ha konkrétabb lennék. Mivel nem bízom benne (ld. Babits, aki mit bánta a híreket), hogy akinek nem vagyok jó úgy, majd jó leszek így, nyugodtan beszélhetek (vagy el is hallgathatok). Mivel az írás nálam igencsak kézközpontú tevékenység, olykor rám tör a mancs-szünet; nem a MaNcs volt az oka a hosszú hallgatásnak; ld. Kornis Mitya remek szövegét a Beszélő

Egyszer talán majd a kormány megérti, hogy a mellé-nem-beszélés sokkal egyszerűbb, olcsóbb, könnyebb, és a polgárok is jobban becsülik. A kormány valamely képviselője kiállhatott volna a közvélemény elé, és megmondhatta volna az igazat: "Nézzék, annak már a gondolatától is bélcsavarodást kapunk, hogy a Nemzeti Színház alapjait nem mi, kereszt. konzerv. nemz. elkötelez. polg. kormány rakjuk le, hanem a minket megelőző, liberálszoci, bankárszemléletű kormányzat; magyarnak ne Magyar építsen Nemzetit, hanem majd mi." És akkor ezt lehetne érteni, értékelni. Mert ezt a mostani álláspontot védeni nehéz. Hogy azért ne épüljön meg az Erzsébet téri kolosszus, mert olyanokat terveztek bele, hogy szauna. Ne röhögjünk, ez komoly. Ízlelgessük a szót: szauna; ejtsük ki gyűlölettel: szauna! Pfuj! Azért ne épüljön Nemzeti az Erzsébet téren (német turistáknak: Sissy-platz), mert mi nem kulturális központot

Számos, szellemileg perverz, független filmkészítőt köszönhet a magyar nézőközönség ennek a fesztiválnak, ezért néhány elviselhetetlen filmblöff és mélyművészfilm ellenére is elfogultnak kell lennünk vele. Lehet, hogy nem volnánk boldogtalanabbak, csupán szűkebb agyúak, ha nem ismernénk Tarantino, Egoyan, von Trier vagy Wong Kar-wai korai munkáit, de most legalább kicsit elfeledtették velünk, hogy a Titanic fogalmához immár reménytelenül, mindörökre a multiplex mozik plakátjairól vicsorgó, kissé nedves Leonardo DiCaprio képzete társult.

Éjjeli divatozás? Lehet, valamikor ez volt (az): mondd, hogy Óm (OM, óm), mondd, hogy SEMMI, így próbálj. Elaludni, mondjuk. Vagy semmi. Csak Salinger kis-nagyvad Teddyje a tompa kések éjszakája volt egy teddymackóhoz képest. Vád ellene: ha az emberiség veszte az alma, amiből ettek/esznek folyton, hát mit akar? Tudás helyett kis ignoramusokat? (Mit sem tudókat.)

Nem tudni, puszta véletlen-e, vagy netán a műkincspiaci fellendülés fuvallatát érezték meg szerkesztők és kiadók, mindenesetre tény, hogy néhány héten belül kettővel több folyóirat próbálja majd megszólítani a szépművészetekre fogékony polgárok "tömegeit", mint amennyi néhány héttel ezelőtt tette.

Az nincs, hogy pont, de ezek a dolgok történtek. (Történni, mondom a nagy német költővel, mi az?) Na, ezt írtam le: "Még ha nem lehetek is egyedül, itthon jóval jobb, mint másutt, ott túl rideg, elszánt, nagyon kell valamit csinálni, vagy mit vagy ott, akkor." Elment: moziba menni, rockot hallgatni (eseménysorát követni), némely élvezetekre vágyón gondolni, cigarettázni, olvasni (kivétel újság, hetilap, folyó), elment a ló (!!), elment a nagyobb városjárás, elment (a pénzzel együtt) minden aktívkodás pénzügyekben, elment a műfordítás (munkanélküli lettem, bár ilyen már volt), elment az igyekezet vágya, hogy ez ellen - vagy bármi ellen - bármit is tegyek. Jött viszont: sportra figyelés, házi dolgokból a magam/magunk 27 éve játszott Nagy és Kisebb Koala Kártyabajnoksága, néha egy kis negyedórát a régi tornakönyveket bújom, megerősödött megint, hogy "madaraink". Van: a nap bizonyos másfél-két óráján kívül nem óhajtok (alig is bírok) bárhová menni, elviselhetetlennek tartom, hogy bármi találkozót bármikorra megbeszéljek, évekkel előre is idegesít (tűrhetetlen) az ilyesmi. Ennek ellenére lesz ez-az, de jószerén magam elől is eltagadom, legyen meg, aztán felejtsük el.

Nem egy gabonaégetési ügy, pláne nem cégeltüntetési, személyiadat-gyűjtési kémhistória, de azért megvan a maga kormányváltós bája annak is, ahogy a külföldi magyar kulturális intézetek vezető posztjaira pályázó emberek sorsa alakult az utóbbi hetekben, illetve annak, ahogy maguknak az intézeteknek a sorsa alakul majd a jövőben.

A dolog - nekem - a nyár beköszöntével kezdődött, régebben. Akkoriban úgyszólván mindennapos vendég voltam a Béke étteremben. Jó kis hely volt, szavamra, a reakció Szőnyegesnek hívta, persze hibásan. Valamelyik országút szélén feküdt (innen jöhetett a Szőnyeges), nem messze, egészséges sétányira bárhonnan. Fő attrakciója a kerthelyiség volt, idős gesztenyék alatt fémvázas lécszékek, hét végén abrosz, a kerítésszaggató pálinka diszkrét nyomokat hagyott a dróthálón, a guggolós bor összetéveszthetetlen klórszagban végezte dolgát, ha melegszendvicset rendeltél, a pincér leakasztotta ütött-kopott leventepuskáját a kenyereslányról, és a közeli rekettyésben lőtt egy gombát. Volt rexasztal is, azon szolgálták fel a rántottát. Hic fuit Matthias Rex, mandavit ova sex, állt az egyik lábára erősített réztáblán, és már célhoz is értünk.

Hitsville USA - ezt akasztották ki 1960ban Detroitban a West Grand Boulevard 2648 homlokzatára. Hogy a Motown Records kétemeletes családi háza Amerika Slágervárosa. Több volt ez optimizmusnál; jópofa pofátlanság és prófécia egyszerre. A Motown esetében be is jött. Az épület ma a Motown Historical Museum otthona, meg lehet nézni a kis konyhát, az alagsori stúdiót, ahol egy kétsávos magnóval kezdtek poptörténelmet írni, a falon bekeretezett elismervény 800 dollár családi kölcsönről - ezzel alapította meg Berry Gordy Jr. az autóiparáról Motor Citynek vagy Motor Townnak hívott Detroitra utalva Motownnak keresztelt lemezkiadóját 1959 januárjában.