About:blank - Paul Auster: Utazások a szkriptóriumban

  • k.kabai lóránt
  • 2007. november 29.

Könyv

Finoman szólva is kiábrándítóak az idén magyarul megjelent Auster-könyvek: a tavasszal kiadott versgyűjtemény okozta csalódásról másutt szóltunk (Visszhang, 2007. november 22.), melyet aztán tovább fokozott az ősszel megjelent új regény.

Finoman szólva is kiábrándítóak az idén magyarul megjelent Auster-könyvek: a tavasszal kiadott versgyűjtemény okozta csalódásról másutt szóltunk (Visszhang, 2007. november 22.), melyet aztán tovább fokozott az ősszel megjelent új regény.

Az UtazásokÉ egyfajta metaregény kíván lenni az austeri szövegbirodalomban: már jól bevált díszleteit és hatáseszközeit veszi elő a szerző, amikor egy fehérre festett falú, csak a legszükségesebb használati tárgyakkal (ágy, asztal, szék) berendezett, bezárt szobában elhelyez egy túlságosan is beszédes nevű ("mostantól úgy hivatkozunk az emberre a szobában: Mr. Blank"), emlékezetkieséses, önnön életfunkcióiban maximális gyönyört felfedező öregurat, akinek minden mozdulatát rejtett mikrofonnal és kamerával követik - a regény pe-dig mintha az erről szóló jelentés lenne (erre a narrátor többször is utal). Azonban a jelentés esetünkben több is, kevesebb is, mint egy lehetséges megfigyelő pontos esetleírása: egyrészt a "megfigyelt" belső beszédét, gondolatait is nyomon követhetjük, másfelől viszont semmiféle támpontot nem kapunk, hogy valójában miért is figyelik meg Mr. Blanket, s hogy a továbbiakra nézve miért szükségesek e jelentések, milyen "operatív intézkedéseket" kell foganatosítani a tapasztaltak után. Az öregemberben - miután különös látogatók, a korábbi Auster-regények önálló életre kelt szereplői keresik föl - kirajzolódik egy író sziluettje, aki nem ismert határt abban, mit tehet meg a hőseivel, s emiatt "bűnhődik" most kényelmes, ám sivár szobájában értetlenkedve. A karcsú kötet mindössze egyetlen nap történéseit foglalja össze, de ez a nap csak egy nap a sok közül, melyek nyilvánvalóan mind ugyanolyanok: az ébredést követő tanácstalanságtól kezdve a napközben érkező látogatókon, illetve az asztalon talált, néha ismerősnek tűnő fotókon és a befejezésre váró idegen elbeszélésen keresztül a másik, az Utazások a szkriptóriumban című kézirat esti megtalálásáig, melyben viszont Blank saját története, az általunk olvasott regény első oldalai olvashatók (újra). A befejezésben a narrátor először utal magára ("Mr. Blank már közénk tartozik"), szintén az öreg "ügynökének" nevezi magát, mint a korábban megjelenő szereplőket is, és miközben megerősíti a többiek állítását, miszerint Blank épp "kezelésben" részesül, megpróbál rávilágítani a helyzetre: "Csak azt kapja, amit megérdemel, nem többet, nem kevesebbet. Ez nem büntetés, hanem a legfelsőbb igazságszolgáltatás és együttérzés megnyilvánulása."

A fentebbi rezümé kifejezetten izgalmasan is hangozhatna, ha nem kellene azonnal hozzátenni: mindez a lehető legrosszabb formában, majdhogynem a Reader's Digest rövidítéseinek színvonalán íródott. Az egyébként izgalmas kerettörténet kidolgozatlan és elnagyolt, epizódjainak esetlegessége sehogy sem illeszkedik olyan feszes kontextushálóba, mint azt a New York trilógia auktorától elvárnánk. A szerző, az elbeszélés és az olvasó közötti határok átjárhatóságát és e határok elmosását mindeddig (szinte) hiba nélkül gyakorló Auster ezúttal beérte az egyszerűbb, kevésbé munkaigényes megoldással, és az első változatot már nem kívánta tovább finomítani, hanem azonnal késznek tekintette.

Mert az a feltételezés talán még a metafikció mesterének esetében is túlzó volna, hogy e regény épp azért maradt ebben a nyers formában, mert mimetikusan leképzi a cselekményt, azaz igaza van a narrátornak, és a szereplők nem lehetnek meg az író nélkül - a fellázadt szereplők önnön érdekükben rabul ejtik egy fikción belül a szerzőjüket. "Nélküle semmik vagyunk, de a paradoxon az, hogy mi, egy másik elme szüleményei túléljük a bennünket megálmodó elmét, mert amint kilök minket a világba, attól kezdve örökké létezünk." "Mr. Blank öreg és gyenge, de amíg a szobában marad a csukott ablakkal és zárt ajtóval, nem halhat meg, nem tűnhet el, nem lesz más, csak szavak, amiket erre a papírra írok." Az irodalom visszavág: a regény azért gyenge, mert főszereplője egy hanyatló szellemi és fizikai állapotban leledző író, akin így állnak bosszút hősei - mondom, ez valószínűleg túlzó feltételezés.

Bár lehetett volna ez is nagy Auster-regény, de hasonlóképp, mint a Timbuktu vagy a Mr. Vertigo esetében, csak a lehetőségről beszélhetünk (és a csalódásról - illetve bízhatunk abban, hogy ezután újabb remekművek jönnek majd).

Fordította: Pék Zoltán. Európa, 2007, 121 oldal, 2500 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.