Finoman szólva is kiábrándítóak az idén magyarul megjelent Auster-könyvek: a tavasszal kiadott versgyűjtemény okozta csalódásról másutt szóltunk (Visszhang, 2007. november 22.), melyet aztán tovább fokozott az ősszel megjelent új regény.
Az UtazásokÉ egyfajta metaregény kíván lenni az austeri szövegbirodalomban: már jól bevált díszleteit és hatáseszközeit veszi elő a szerző, amikor egy fehérre festett falú, csak a legszükségesebb használati tárgyakkal (ágy, asztal, szék) berendezett, bezárt szobában elhelyez egy túlságosan is beszédes nevű ("mostantól úgy hivatkozunk az emberre a szobában: Mr. Blank"), emlékezetkieséses, önnön életfunkcióiban maximális gyönyört felfedező öregurat, akinek minden mozdulatát rejtett mikrofonnal és kamerával követik - a regény pe-dig mintha az erről szóló jelentés lenne (erre a narrátor többször is utal). Azonban a jelentés esetünkben több is, kevesebb is, mint egy lehetséges megfigyelő pontos esetleírása: egyrészt a "megfigyelt" belső beszédét, gondolatait is nyomon követhetjük, másfelől viszont semmiféle támpontot nem kapunk, hogy valójában miért is figyelik meg Mr. Blanket, s hogy a továbbiakra nézve miért szükségesek e jelentések, milyen "operatív intézkedéseket" kell foganatosítani a tapasztaltak után. Az öregemberben - miután különös látogatók, a korábbi Auster-regények önálló életre kelt szereplői keresik föl - kirajzolódik egy író sziluettje, aki nem ismert határt abban, mit tehet meg a hőseivel, s emiatt "bűnhődik" most kényelmes, ám sivár szobájában értetlenkedve. A karcsú kötet mindössze egyetlen nap történéseit foglalja össze, de ez a nap csak egy nap a sok közül, melyek nyilvánvalóan mind ugyanolyanok: az ébredést követő tanácstalanságtól kezdve a napközben érkező látogatókon, illetve az asztalon talált, néha ismerősnek tűnő fotókon és a befejezésre váró idegen elbeszélésen keresztül a másik, az Utazások a szkriptóriumban című kézirat esti megtalálásáig, melyben viszont Blank saját története, az általunk olvasott regény első oldalai olvashatók (újra). A befejezésben a narrátor először utal magára ("Mr. Blank már közénk tartozik"), szintén az öreg "ügynökének" nevezi magát, mint a korábban megjelenő szereplőket is, és miközben megerősíti a többiek állítását, miszerint Blank épp "kezelésben" részesül, megpróbál rávilágítani a helyzetre: "Csak azt kapja, amit megérdemel, nem többet, nem kevesebbet. Ez nem büntetés, hanem a legfelsőbb igazságszolgáltatás és együttérzés megnyilvánulása."
A fentebbi rezümé kifejezetten izgalmasan is hangozhatna, ha nem kellene azonnal hozzátenni: mindez a lehető legrosszabb formában, majdhogynem a Reader's Digest rövidítéseinek színvonalán íródott. Az egyébként izgalmas kerettörténet kidolgozatlan és elnagyolt, epizódjainak esetlegessége sehogy sem illeszkedik olyan feszes kontextushálóba, mint azt a New York trilógia auktorától elvárnánk. A szerző, az elbeszélés és az olvasó közötti határok átjárhatóságát és e határok elmosását mindeddig (szinte) hiba nélkül gyakorló Auster ezúttal beérte az egyszerűbb, kevésbé munkaigényes megoldással, és az első változatot már nem kívánta tovább finomítani, hanem azonnal késznek tekintette.
Mert az a feltételezés talán még a metafikció mesterének esetében is túlzó volna, hogy e regény épp azért maradt ebben a nyers formában, mert mimetikusan leképzi a cselekményt, azaz igaza van a narrátornak, és a szereplők nem lehetnek meg az író nélkül - a fellázadt szereplők önnön érdekükben rabul ejtik egy fikción belül a szerzőjüket. "Nélküle semmik vagyunk, de a paradoxon az, hogy mi, egy másik elme szüleményei túléljük a bennünket megálmodó elmét, mert amint kilök minket a világba, attól kezdve örökké létezünk." "Mr. Blank öreg és gyenge, de amíg a szobában marad a csukott ablakkal és zárt ajtóval, nem halhat meg, nem tűnhet el, nem lesz más, csak szavak, amiket erre a papírra írok." Az irodalom visszavág: a regény azért gyenge, mert főszereplője egy hanyatló szellemi és fizikai állapotban leledző író, akin így állnak bosszút hősei - mondom, ez valószínűleg túlzó feltételezés.
Bár lehetett volna ez is nagy Auster-regény, de hasonlóképp, mint a Timbuktu vagy a Mr. Vertigo esetében, csak a lehetőségről beszélhetünk (és a csalódásról - illetve bízhatunk abban, hogy ezután újabb remekművek jönnek majd).
Fordította: Pék Zoltán. Európa, 2007, 121 oldal, 2500 Ft
