Egy tizenhárom éves kislány felmászik a vastraverzen, és áramütés éri. Szörnyethal, de nem egy pillanat alatt: öt napig gyötri a szörnyű halál a vízágyban, ahol vakon, nyakig befáslizva, felpuffadt testtel, tőből amputált karokkal fekszik, az anyja után hörögve, kómában. "A szeme helyén két szénfekete lyuk." Van-e ennél rettenetesebb regényvég a magyar irodalomban?
Ezt a kislányt az olvasó megszereti, mire a regény végére ér. Nem utolsósorban a jól sikerült borítónak köszönhetően (Sebastian Stachowski munkája) szinte látja a fiús testalkatú, kócos, szomorú és szigorú szemű, makacs intézetis kislányt, akit mindenki csak Pinklernek hív. Soha nem becézték, és amikor más gyerekek még ártatlan pofikával ragyogtatják a szemüket, őt már rég nagykorúsította a szükség. Az utca neveli meg az állam.
A tortúra már a koraszülöttosztályon elkezdődött, aztán a baba bort cumizott, kisgyerek korában az apa részegen ölelgette, a mostohaapa kikáromkodta őt a világból, az iskolában a többi gyereket eltiltották tőle. Anyu alkoholista. Apu hajléktalan. Mostohaapa dúvad. Nevelőnő megaláz, nevelő meghág, pszichológusnő kielemez, tanári kar súlyosan deviánsnak nyilvánít, és a legmelegebben javasolja a javítóintézeti elhelyezést.
Bódis Kriszta költő, író, filmrendező igazán bátran belegyalogolt a valóságnak a trutymójába, mélyen a szenvedés legmocsárlázasabb vidékére. El mert menni a nép körébe, oda le, ahol a gyerek az éhségtől és még inkább az anyahiánytól kódul; a nyomortól elvadult, piszkos részegek közé, ahol a kislány látja alkoholtól felpuffadt arcú, vérző, megalázott anyját, és reszket érte. Kemény kis csaj lesz belőle, aki később nem kap sírógörcsöt attól, ha a nevelője szopatja vagy egy zsaru pofozva kúrja, vagy ha a barátnője a szeme előtt esik szét a drogtól.
Az írónő nem ábrázolja Pinklert. Egyáltalán senkit és semmit nem ábrázol. Emberek disszonáns hangjait hallatja, és különös képkockákat villant fel. A kislány személyéről jobbára csak annyit tudunk meg, hogy mániája a szökés, mindenhonnan képes meglógni, kimászni, felmászni, eltűnni, váratlanul megjelenni. Pinkler eltűnő alakzat a regényben, a körülményeiből értesülünk csak róla, ő maga,
csórikánk, mint a füst,
alig született, máris szétfoszlik a vakvilágban. Szép metafora a kislány szökésművészete: a szabadulni vágyása ebből a világból, ami egybefonódik az anya utáni parázs sóvárgásával.
Az írónő nem elégedett meg a szociografikus hitelességgel meg a beszédmódokban, apró mozzanatokban tükröződő dokumentarista jelleggel. A főszereplő kislány lelkét is meg akarta jeleníteni, mégpedig a hagyományos lélektani ábrázolást, egyáltalán a jellemrajzot, a párbeszédet, de még a leírást is mellőzve. Árvácskát móriczzsigmond, realizmust realista stílus, dokumentarizmust nyerseség nélkül! Formailag a rétegnyelvek jellem- és társadalomábrázoló, sőt szellemi erejére (szellemességére) és a saját expresszionista stílusára meg a kompozíciós trükkökre támaszkodva.
Bódis tapasztalata, valóságismerete párját ritkítja. Valóban elfogulatlanul engedi be magába azokat a valóságszférákat, melyekkel találkozva a jólétben élő ember szemét lehunyja, orrát, fülét befogja, vagy fasiszta módszerekkel kívánná megoldani a romák, hajléktalanok, prostituáltak stb. "problémáját". Az írónő ízlése nem engedi meg a médiás fogásokat, a szenzációsságot sem. Ezeket a megközelítéseket a regény ironikusan fel is mutatja, és a tudományos hozzáállást is megfricskázza. A Judit nevű hölgy, akinek az interjúalanyok elmesélik a maguk és Pinkler történetét (ezekből az érezhetően dokumentáris alapú interjúkból áll a regény bő fele), kutatói minőségében foglalkozik a gyereknevelő intézetekkel: vizsgálatot folytat, esettanulmányokat készít, jelentéseket, szakvéleményt ír. Bódis Kriszta azonban ezt a Juditot is "lemonitorozza", mivel az írói munka mindennél több akar lenni és egészen más. Sem publicisztika, sem szenzáció, sem esettanulmány, sem szociográfia, sem dokumentumirodalom, hanem originális művészi alkotás és realizmus realizmus nélkül.
A fejezetek fele részében tehát a Pinkler körüli szereplők már-már diktafonos zamatú monológjait halljuk (amint a félhomályban maradó Juditnak beszélnek), a másik felében pedig jeleneteket olvasunk Pinkler életéből, világáról, melyeket filmes látásmód jellemez. Ezek együtt olyan bonyolult kompozíciót alkotnak, hogy a regény csak második olvasásra bontakozik ki; elsőre az olvasó csak áll, mint szamár a hegyen, mert a szerzőtől semmiféle orientációt nem kap. Értetlenségét növeli a szereplők szlengje, történeteik túlságosan is természetes kuszasága, a jelenetező fejezetek olvasását pedig megnehezíti az írónő expresszionista stílusa. Íme néhány mondat a Part című fejezetből: "Pinkler leérve megindult a füst, a rebbenő szél és a folyó felől áradó rothadás melegebb, selymesebb klímájában, ahol a növények az időt elnyelő, sűrűsödő homályban vonalaik, színeik és szaguk által érvényüket vesztették. A folyó csobbanásai, a híd, a sziget tömbje, a parti tüzek vörös formákká, lobogó vonalakká, sokszögekké lettek. Ibolyaszín és sziennabarna egyensúly lopózott a sárga levegőbe." Filmes látásmódból prózában ez sok, amiként lírai célzatát téveszti az olyan mondat is, hogy "Dénesbá emlékei hópelyhekként szállingóztak a plafonról". A regényszöveg stilisztikai hópelyhedzése, artisztikussága és redundanciája a túlbonyolított regényszerkezettel együtt követhetetlenné teszi a fabulát.
Az egyik bőbeszédű interjúalany, Janó például igazán autentikus és szellemes nagyvárosi szlenget beszél, ám a poénok túl sűrűn hullanak, és elfüggönyözik a voltaképpeni - tragikus - tárgyat. Az írónő nyelvi gyűjtése azonban minden dicséretet megérdemel. E nyelvi mutatványok vezetnék be az olvasót abba a valóságba, melyről nehéz tudomást venni, de
a túl sűrűn redőzött nyelvi függöny
el is választ tőle, és exhibícióvá válik. Hasonlóképp az expresszionisztikus szerzői nyelv bele kívánná vetni az olvasót magába a látott-hallott érzéki valóságba, művészies fénytöréseivel azonban inkább egyfajta tamponzónát képez.
A szívbe markoló fabula és a kislány megrendítő, hiteles alakja, a többi, szintén hiteles szereplő elvész a gazdagon redőzött, sokféle matériában, mely olykor a drapéria hatását kelti. A lókereskedő vagy a telepi cigányok élete felesleges, zavaró ebben a nagyvárosi Árvácska-történetben, bármily érdekes amúgy. (Még a roma holokauszt témája sem maradt ki, ami pedig igazán nem ide tartozik, miként a cigány folklór, a lakodalmi, temetési szokások stb. sem.) A monológok sincsenek eléggé meghúzva, egyáltalán a szüzséépítés kívánnivalót hagy maga után, hiányoz-nak az illesztések - miként Pechár József észrevette: a beszédmódok nem kerülnek kölcsönhatásba egymással, s így a konfliktusok és a konszenzusok is ritkán bontakoznak ki.
Mindennek ellenére Pinkler, a tizenhárom éves szökevény kislány alakja megrendítő és maradandó. Undorító és szintén maradandó Dénesbá figurája is, az ezoterikusan "művészlelkű" nevelőé, aki a megértéséért cserébe szexuálisan használja a serdülő vagy még kisebb lányokat. Hitelesség tekintetében ez a regény állja a sarat, és az íróasztalregények korában valósággal mellbe vág. Csak épp az artisztikuma gyengíti az Artistát.
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006, 310 oldal, 2500 Ft
