„Az elmúlt másfél évtizedben felbukkant a piacon néhány fontos kiadó, mint például a Pagony, a Csimota vagy a Cerkabella, amelyek a kezdetektől nagyon fontosnak tartották, hogy könyveik megjelenése szép és korszerű legyen. Nekik köszönhetően feltűnt a könyvkiadásban egy új illusztrátorgeneráció, fiatal grafikusok, akik szó szerint átrajzolták a magyar gyerekkönyvpiacot” – mutat rá Dániel András festő, grafikus, meseszerző, a kuflik, no meg Kicsibácsi és Kicsinéni és még megannyi figura atyja. Többek szerint a jelenlegi helyzet nemcsak sokszínű, de biztató is, bár szinte mindenki hozzáteszi, hogy azért van még mit tanulni, van hová fejlődnie a szcéna szereplőinek. Nem csak a fiatalok, az idősebb korosztály munkáiban is érzékelhető egyfajta megújulás, a frissebb, modernebb szemlélet megjelenése. „A gyerekkönyvek színvonalának jelentős, pozitív változása azoknak a kiadóknak is köszönhető, amelyek felvállalták, hogy a könyvben az illusztráció ne csak egyfajta díszítés legyen, hanem ugyanolyan szerepet kapjon, mint a szöveg” – hangsúlyozza Rofusz Kinga grafikus, animációs rendező. „Nagyon sokáig teljesen szövegközpontúak voltak a hazai gyerekkönyvek. Ez mostanra sokat változott, rengeteg könyvben láthatjuk, hogy a szöveg és a kép teljesen egyenrangú. Amikor ez teljesül, csodálatos könyvtárgyak születhetnek.”
„Sokkal közelebb vagyunk a trendekhez” – értékeli a helyzetet Csányi Dóra, a Csimota Gyerekkönyvkiadó főszerkesztője. A trendeket leginkább a bolognai gyermek- és illusztrációs könyvvásár diktálja, ahol 1967 óta évről évre jelen van a világ gyerekkönyvkínálatának színe-java, és ahol nemzetközi zsűri válogat és díjaz. A magyar vonal leginkább a spanyol, a francia és némiképp az angolszász trendekhez igazodik. „Míg a skandináv illusztrációk például sokkal letisztultabbak, addig a magyarok az ingerekben gazdagabb képeket szeretik” – mondja Lonovics Zoltán, a Móra Könyvkiadó művészeti vezetője. A különböző irányzatok Rofusz Kinga szerint a grafikák kivitelezésében jelentkeznek a legszembetűnőbben, sokan használnak kevert technikákat, ötvözik a digitálist a hagyományossal. „Többször volt olyan érzésem mostanában, amikor egy-egy friss könyvet nézegettem – mondja Rofusz –, mintha a hetvenes években készült volna. De ezt nem negatívumként mondom, ez jó.”
„A trendkövetés mellett még mindig észrevehető az illusztrációk speciális magyar vonulata is” – teszi hozzá a Csimota vezetője. Merthogy az illusztrációk régi hagyománya, az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig alkotó nagynevű rajzolók képeinek, stílusának továbbgondolása Csányi Dóra véleménye szerint is sokak munkájában nyomon követhető. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy „megyünk a modernség felé”, Magyarországon még mindig erős elvárás, hogy a gyerekkönyvek illusztrációja legyen kicsit esztétizáló, idealizáló. „Kezd kialakulni a jó egyensúly, a szakma – megtartva a saját hagyományainkat – reflektál a mai kor vizuális közegére.”
A könyvszakma egyes szereplői azonban még hiányolják a kísérletező kedvet, az igazi kockázatvállalást. „A cseh vagy a lengyel gyerekkönyvekkel összehasonlítva a magyar kínálatban kevesebb vizuálisan szokatlan, kísérletező munkát találni. A kiadók egy része, mivel valószínűleg úgy látja, hogy ízlésében viszonylag konzervatív, ráadásul egyre árérzékenyebb vásárlóközönségnek dolgozik, óvatos döntéseket hoz. A külföldi kortárs képeskönyvek átvételében már merészebbek, mintha a kinti siker meghozná a bátorságot az itthoni kiadáshoz. Sokszor a külföldi trendek is így jelennek meg a magyar piacon, némi késéssel. A sikeres külföldi példák nyomán rendre megszületnek a helyi klónok. Ilyenkor a máshol már sikeres koncepciót adaptálják a kiadók a helyi piacra itthoni szerzőkkel. Ez nem feltétlenül baj, de afféle biztonsági játék” – mondja Dániel András. Az, hogy kevés a trendteremtő vonás, gazdasági okokkal is magyarázható. Bár nagyobb az elvárás a gyerekkönyvek illusztrációival szemben, nem feltétlenül áldoznak több pénzt a megjelenítésre.
A külföldi kiadók valószínűleg könnyen bátrabbak, hiszen van miből megvalósítaniuk az ötleteiket. A honi újítások viszont sokszor annyira megdrágítanák a kiadvány árát, hogy az eladhatatlanná válna. Magyarországon egy olyan gyerekkönyvnél, amelynek 2,5 millió forint a büdzséje, 500 ezer jut az illusztrációra. Az egyötödös arány nagyban is igaz, érvényes a hazai gyerekeknek szóló könyvek illusztrálására szánt összes kiadásnál is. Persze a kivitelezés több nem elhanyagolható tényezőtől függ. Nem mindegy, mekkora a könyv mérete, milyen papír felhasználásával készül, milyen a borító, a tipográfia, hány kép kerül bele, és így tovább. Egy átlagos magyar illusztrátor nem keres annyi pénzt egy-egy munkával, hogy elég időt szánhasson kísérletezésre, hogy hosszú hónapokig vagy akár, mondjuk, egy teljes évig egyetlen nagyon munkaigényes könyvön dolgozzon.
Az, hogy egy-egy gyerekkönyv milyen képi megjelenítést kap, leginkább attól függ, milyen a szöveg, melyik korosztálynak szól, milyen a stílusa. Amikor kiadói szinten összeáll a kivitelezés módja, az illusztrátor személyének kiválasztását legfőképp az határozza meg, ki lehet a legalkalmasabb a szerzői stílus és a történet jellemzőinek adaptálására. Ha a kiadó olyan illusztrátort választ, aki már ismert, vagy már van közös munkatapasztalatuk, egyetlen megbeszélés elég, hogy tisztázzák az irányt. Ha viszont olyan rajzolót kérnek fel, akivel még nem volt dolguk, vagy aki kezdő, akkor egy-egy kép vagy esetleg próbarajz bekérése után kezdődhet a munka. „Ha valaki érzi a szöveg hangulatát, ha tudja, mik a szövegből adódó, illetve a kiadói elvárások, onnantól kezdve ez ugyanolyan önálló alkotói folyamat, mint az írás. Fontos, hogy az illusztrátor szűrőjén keresztül jelenjenek meg a figurák, a szituációk” – hangsúlyozza Csányi Dóra.
Kiadója válogatja, mekkora szerepet szánnak a könyv szerzőjének az illusztráció kitalálásában. Van, ahol megengedőbb a kiadói politika, de akad olyan vezetés is, amely kifejezetten nem szereti, ha a szerzők beleszólnak az illusztrációba. Mert az írók fejében nyilván más kép él a saját szövegükkel kapcsolatban, és az illusztrátornak nem az a feladata, hogy a szerző képi világát jelenítse meg, hanem hogy a sajátját tegye hozzá. Szegedi Katalin illusztrátor szerint vannak alkotók, akiknek a munkamódszere azt kívánja, hogy folyamatosan konzultáljanak a szerzővel, de ő maga például nem ezt az utat járja. „Nagyon intuitív és szenzitív alkotó vagyok, nekem tökéletesen elegendő maga a kézirat. Ha jó, az úgyis önmagáért beszél.” Ehhez az is hozzátartozik, hogy „csakis olyan szerző művét vállalom el, akivel tudok azonosulni, és ehhez egyáltalán nem szükséges személyesen ismernem, sőt. Csakis a műve számít.”
„Gyerekkönyvek esetében különösen fontos, hogy az illusztráció jól működjön. Jó, ha a képi világ rokonságot mutat a szöveg világával, azaz, ha szöveg és kép kiegészítik egymást. Nem mindig és nem feltétlenül az a jó illusztráció, amit a felnőttek annak tartanak: a gyerekeknek rendkívül fontosak a részletek. Amíg mi az összhatásra reagálunk, ők a pici, rejtőző apróságokat fedezik fel, ezért én szeretem, ha van a képen titok (ahogy a szövegben is), és ha a kép beindítja, de nem köti meg a fantáziát” – vélekedik Tóth Krisztina író, költő.
Dániel András a legjobban a saját könyveit szereti rajzolni. „Ilyenkor a legnagyobb a szabadság, az illusztráció kedvéért akár még a szövegbe is belenyúlhatok, amit más szerző esetében nem tehetnék meg. Sokszor már írás közben támadnak rajzötleteim. Sőt, amikor olyan képeskönyvek szövegén dolgozom, mint például a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (És mi történt ott vele?) vagy az És most elmondom, hogyan lifteztem, akkor már írás közben készítek vázlatokat, előre elképzelt rajzok »köré« írom a szöveget. A képeskönyv írása és rajzolása számomra az alkotói szabadság netovábbja. Nem is mondanám alkotásnak, úgysem szeretem ezt a szót, van benne valami fennhéjázó komolykodás. Inkább önfeledt kirándulás ez mindenféle felfedezetlen tájakon.
A legjobb dolog, amit ismerek!”
„Mindig azt képzelem, hogy én semmit nem tudok rajzolni. Hogy jaj, én állatot nem tudok, nem szeretek, szép lányt pláne, de amikor már csinálom, akkor mindig nagyon jó – árulja el Rofusz Kinga. – Egy új munkát elkezdeni mindig nagy szorongás. De ha a szorongáson valahogy túllendül az ember, akkor szép utazás következik. Nagy játék, hogy a szöveg hová viszi a képzeletünket, és ott mit láthatunk. Általában úgy dolgozom, hogy elkészítek egy könyvtervet, és utána festem meg a képeket. Amikor már kialakul a könyv végleges képi világa, akkor megmutatom a szerzőnek.”
„Az, hogy valaki jó illusztrátor, nem jelenti azt, hogy népszerű is. A közkedveltség a szövegtől, a kép és a szöveg összhangjától is függ, és akkor még nem beszéltünk a különböző marketingtevékenységekről” – vallja Kaposi Dorka művészettörténész, a Deák 17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria vezetője.
„Korábban az illusztrációnak mostohaszerep jutott, kiegészítő funkciója, díszítő jellege volt. Ma már szinte minden hazai kiadó úgy gondolja, hogy az illusztrálás önálló művészeti ág, amely ugyanannyit tesz hozzá a gyerekkönyvhöz, mint a szöveg. Sőt, sok esetben előfordul, hogy az illusztráció erősebb, mint a szöveg, ez főleg az úgynevezett picture book kategóriájú könyveknél figyelhető meg, amelyeket nyugodtan lehet könyvtárgyaknak nevezni” – teszi hozzá Lonovics Zoltán. „Nehezen tudnak vele mit kezdeni. Az illusztráció kicsit olyan senki földje. Alkalmazott műfaj, de azért már nagyon messze került az eredeti funkciójától” – mondja Rofusz Kinga.
Szegedi Katalin szerint az illusztráció a képzőművészet része, egyáltalán nem érzi alárendelt műfajnak. „Bizonyos életműveken belül nemritkán születnek képzőművészeti értékű művek is – tartja Dániel András –, ugyanakkor a gyerekkönyv-illusztrációt a legtöbb esetben nehéz, és nem is feltétlenül igazságos olyan elvárások szerint értékelni, mint az önjáró képzőművészeti ágakat. Ennek a műfajnak megvannak a maga sajátos, csak rá érvényes szabályai, kritériumai. Akkor is így van ez, ha manapság már lazább az átjárás a magas művészet és a populáris műfajok között. A »képzőművészet vagy nem képzőművészet?« kérdésnél nagyobb probléma a jól működő és rendszeres szakmai kritika hiánya. Nem mintha a kortárs képzőművészet el lenne kényeztetve ezen a téren. A szakma önértékelésének határozottan jót tenne, ha »komolyan lenne véve«. És akkor még nem is beszéltünk a közönség orientálásáról. Mert azt hiszem, ízlés terén ebben az országban még lenne hová fejlődni.”
