Ronn Wiegand: Az a baj az elefántokkal
Egy pillanatra nem nézel oda,
vagy belefeledkezel egy telefonbeszélgetésbe
vagy elmész a postára vagy a bankba
vagy lezuhanyozol vagy szundítsz egyet
kora délután
és amikor legközelebb rápillantasz a kertedre –
romokban hever
Törött ágak lógnak a fákról és a bokrokról
a virágok és a növények letarolva
és bár sosem láttál elefántokat a közelben sehol
sőt egyetlen egyet se láttál
de olvastál és hallottál róluk
tisztán felismered a nyomaikat
és képes vagy követni pusztító ösvényüket
lépésről lépésre a tömörített talajon
Ahogy öregszel
észreveszed
milyen sok barátodnak és rokonodnak
van még komolyabb baja az elefántokkal
és hogy egyre több
beszélgetésed torkollik
éppen ebbe a témába:
„Hát, hozzátartoznak az élethez”
De nem akarsz nyilvánvaló dolgokon lamentálni
sem valami borostyánszerű múltban élni
rohamuk túlélésének titka
a pazarló gondoskodás és az odafigyelés a kertedre
a gyors újraültetés és revitalizáció
és táplálása mindannak, ami csak
életképes
mert egy kertnél sokkal de sokkal többről
az egyetlen maradandóbb kertről van szó
Vannak emigráns magyar írók, ahogy élnek idegenben angol, amerikai költők is, mindez nem szokatlan. De életvitelszerűen Magyarországon élő, jó angol nyelvű költővel ritkán akad össze az ember. Ilyen volt a magyarul kitűnően beszélő David Hill, aki egy időben még a Nyitott Műhely Bardroom című rendezvénysorozatában is benne volt, de olyan régen, hogy a névre és a címre a Google már nem is ad együttes találatot, és helyette a „David Hill” és a „bedroom” szavakat javasolja.
Él egy amerikai költő Tokajban. Bizonytalankodtam, hogy leírjam-e: civilben borszakértő, nem is akármilyen. De mivel több versében is szerepel a bor, talán nyilvánosságra lehet hozni: Ronn Wiegand a Master of Wine cím tulajdonosa, sőt, a világon elsőként, mellé még a Master Sommellier-t is megszerezte. Már az első végzettség is egészen rendkívüli: több jeles honfitársunk is megpróbálkozott már a londoni vizsgával, de eddig még mindenki elbukott. Az MW rövidítést a nevük mögött tudó szakértők néhány százan vannak az egész világon, rendkívül képzettek, és nagyon befolyásosak, ők a bor világának Jedi lovagjai. Talán csak a három Michelin-csillagos éttermek séfjeit lehet hozzájuk hasonlítani.
„Reprodukálni egy négyzetmétert / amelyen egy csiga egész éjszaka dolgozott / rajzon festményen szoborban fényképen filmen // Vagy // Kitermelni ugyanazt a négyzetméternyi földet, / és tíz centi üveggel keretezni a pohárban / címet adni neki és kiállítani” – mérlegeli a költő, hogy a borász vagy az ábrázoló művész tud-e jobban hozzáférni az „igazsághoz”. (Ez és a többi fordítás is a szerzőtől – a szerk.)
A költő szívesen él gasztronómiai hasonlatokkal is, mint a versekről szóló Csak recept című darabban: „Nem mindegyik egyforma. / Némelyik egyszerű és finom. / Van, amelyik több időt követel. / Egyik-másikhoz nagyon nehéz / fellelni a hozzávalókat, / esetleg a feltüntetett mértékegységek idegenek, idejétmúltak / vagy ordítóan pontatlanok.”
Mr. Wiegand verseiben általában csend van – vihar előtti, alatti és utáni csend –, a valóságról egy sokat látott, érett férfi hangján megszólaló lírai én belső monológjából, reflexióiból értesülünk, akár egy család ünnepi ebédje utáni társalgásról van szó, akár arról, hogy a beszélő éjjel abba akarja hagyni az olvasást, de nincs könyvjelzője, ezért újra és újra elolvassa az utolsó sort, hogy bevésődjön, hol is tart, akár arról, hogy telefonon kíséri haza az autóját egyedül vezető szerelmét.
Különös csend van a költőnek egy másik versében is (A pillantások, amiket vetnek rám), amelyben a megszólaló vállán egy kalóznak öltöztetett majommal érkezik meg egy házibuliba. Bentről halkan szitál a jazz, kint a furcsa vendégeken csodálkoznak: „vad pillantásokat vetnek rám”. A duót azonban ez nem bizonytalanítja el – „mi bulizni jöttünk” –, úgyhogy a szürreális kép meghökkent csendjét szinte már természetes gesztussal törik meg a majom fesztelen szavai: „Hozna valaki egy italt a sofőrömnek?”
Az elefántos versben másféle csönd van. Párnázott lábaik miatt az elefántok nem dübörögnek, nem csapnak nagy zajt, de ha átvonulnak valahol, az azért meglátszik. A versen is áttrappolnak, akárcsak a lírai én kertjén, illetve kiderül, hogy másoknak is volt dolguk velük, de mindenhol csak a nyomaik látszanak: ők maguk mintha láthatatlanok lennének.
Mik ezek az elefántok? Az évek? Alighanem az idő nagyon jó érzékkel megtalált szimbólumai. A költő ráadásul jól keveri a letört ágak, a letarolt növények természeti képeit a hétköznapok (a posta, a bank, a zuhanyozás) motívumaival. És a hang is nagyon jól illik a jelenetezéshez: a lírai én egy elképzelt hallgatóhoz beszél, akiről talán csak a második versszakban derül ki, hogy alighanem saját maga az. Az önmegszólítás mégsem nehezedik a versre, mert a beszélő figyelme nem önmagára, hanem a körülményekre összpontosul, például az elefántlábak által összetömörített földre. És a legjobbkor érkeznek a „barátok” és a „rokonok” is, hogy új, de azért mégsem személytelenül általános perspektívába helyezzék ezeket a tapasztalatokat.
A belső monológon belüli, kissé közhelyes idézet – „Hát, hozzátartoznak az élethez” – kizár minden szentimentalizmust. Ennek határáról ránt vissza a negyedik versszak is, a maga kertművelési szakkifejezéseivel. (A pátoszt sokszor szaknyelvi elemekkel lehetetlenné tevő Nemes Nagynak – aki A Föld emlékeiben így ír: „Meglehetősen összezsúfolódtam. Mint a hegyben a kőrétegek, ahogy vetődnek-beszakadnak, ki tudná szétválogatni? Préselődik szilúr, devon; porlik, marad, összetéveszthető” – alighanem tetszett volna a vers.)
Lassan, csendben érdemes olvasni Ronn Wiegand verseit. Létre is hozzák ezt a csendet, ott lesz egyszer csak a csend a szövegekben, körülöttük, bennük és utánuk, mint a már idézett, afféle olvasói ars poeticául szolgáló, Csak recept című darabban: „Tölts időt / egy alul is nyitott pohárba. / Gyűrd fel az inged ujját. / És most elő az éles elmével!”
