Az autofikciós írásmód irodalmi trendjének térnyerése egyértelműen kirajzolódik a listánk alapján. A kritikusi szavazatokat begyűjtő prózakötetek nagy része a naplószerű, illetve önéletrajzi utalásokkal átitatott megszólalásmódban rejlő lehetőségek kibontására vállalkozik, s e lehetőségek – mint látni fogjuk – szerencsére sokféle irányba tágíthatónak bizonyulnak.
Ide sorolható rögtön az első helyezett, Szűcs Teri Visszatért hozzám az emlékezet: Demencia és Óperencia című kötete is, amelynek szerző-elbeszélője arról a hosszú időszakról számol be, amikor – állhatatos édesapjával karöltve – otthon ápolja demenciával küzdő édesanyját. Az anya zsidó származású orosz nő, aki egykor a Szovjetunióból települt át Magyarországra; csak betegsége folyamán jut el annak elfogadásáig, hogy lánya leszbikus kapcsolatban él, és vér szerinti unokával nem tudja megajándékozni. Szűcs kötete olyan társadalmi problémákat jár körül, amelyek részben egy-egy kisebbséget, részben pedig mindannyiunkat érintenek (kinek nincs idősödő, ápolásra szoruló ember az ismeretségi körében?). A könyv viszont azért került a lista élére, mert társadalmi relevanciája (a láthatatlan munka láthatóvá tétele) elválaszthatatlan irodalmi erényeitől. A hol napló-, hol inkább esszészerű feljegyzésekből álló mű hangneme visszafogott és megrendítő. A változatosan szerveződő fejezetekben bepillantást nyerhetünk az ápolás hétköznapjaiba (Fürdés), emlékezés és felejtés teljesen sosem kiismerhető dinamikájába („Tőle tudom, hogy emlékezni öröm”, és messzire vezető eszmefuttatásokat olvashatunk a gondoskodás természetéről [különösen izgalmasak azok a bekezdések, amelyekben az elbeszélő az anyaság és az idősgondozás viszonyán töpreng]). A könyv sokrétű célkitűzésének megfelelően éppen úgy kínál idősgondozással kapcsolatos praktikus tanácsokat (mikor melyik gyógyszer válik be), konkrét intézkedési javaslatokat (lásd a Demensfelkelés című rész tíz pontból álló kiáltványát), mint szovjet esztrádfilmek árnyalt elemzéseit. A „mojá mámocská” ifjúságára tett utalások egy olyan sorsot rajzolnak ki, amelyre azt szokták mondani, hogy regénybe illő, de az elbeszélés éppen azáltal mutat meg valamit a középpontjában álló betegségről, hogy egy Leningrádtól Budapestig elkalauzoló nagyregény totalitása helyett csak felvillanó emlékszilánkokkal, részinformációkkal, üres helyekkel szembesít. A könyv tanúságtétel a demens betegek hozzátartozóinak emberfeletti (és embertelen) munkájáról, de összességében mégsem az áldozatiság tapasztalatát közvetíti, hanem annak valamiféle lassan kiérlelt örömét. (Kritikánkat lásd: A felejtés hullámain, Magyar Narancs, 2024. július 5.)
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
