Könyv

Az ember, aki tudta

Soros György: Pénzügyi vihar Európában és az Egyesült Államokban

  • Mészáros Bálint
  • 2012.07.07 12:06

Könyv

false

A válság elhúzódása kihozta Soros Györgyöt a béketűréséből. A filantróp pénzember korábban afféle hobbifilozófusnak tartotta magát, aki elméleti munkáival is segítené a jelenségek megértését, és ki tudja, akár hasznos szempontokat is adhat a döntéshozóknak. Legújabb könyvének mintegy negyedét kitevő Bevezetőjében viszont már nem kertel: tudós ő, aki a pénzügyi piacokra pusztán olyan tesztlaboratóriumként tekint, ahol a teóriáit tudja vizsgálni, nemkülönben bizonyítani (jó, közben némi pénzt is keresett). A vezető hatalmak kormányai eddig bántóan semmibe vették meglátásait, ezért már-már bukott filozófusnak érezte magát, de 2008 óta minden megváltozott: tanait kezdik komolyan venni. Valójában a Soros-féle paradigma legalább harmadfél évtizede ismert, a szerző alapműve, a Pénz alkímiája 1987-ben jelent meg. Középpontjában a reflexivitás elmélete áll (körülbelül: az események szereplői maguk is alakítják a valóságot, ezért a valóságról alkotott képünk sosem lehet tökéletes), ebből következően a pénzügyi piacok a szakmai közvélekedéssel ellentétben nem az egyensúly felé törekednek, hanem buborékosodásra hajlamosak. Az elméletet azóta (is) megannyi helyi érdekű pénzügyi válság igazolta, ezért Soros elképesztőnek tartja, hogy az amerikai és európai hatóságok még mindig nem értik a pénzügyi piacok működését, és továbbra is téveszmék rabjai. Azzal egyáltalán nem számol, hogy fejtegetéseivel az illetékesek netán egyetértenek, csak éppen a "laboratóriumi eredmények" a végletekig cizellált demokratikus döntéshozatal során tisztán aligha reprodukálhatóak. Teheti persze, hiszen nem választott képviselő, így nála a "politikai okokból" vagy a "közvélemény nyomására" általában idegesítő rendszerhibát jelent.

Ám ha túltesszük magunkat a szerző - az események tükrében meglepőnek aligha nevezhető - elkeseredettségén, és a vélhetően ebből táplálkozó voluntarista felbuzdulásán, akkor önfeledten élvezhetjük a mai válságfolyam dilemmáinak csodálatos gazdagságát. A kötet Soros 2008 januárja és 2011 novembere között jobbára a Financial Timesban és a New York Review of Booksban megjelent cikkeinek kronologikus gyűjteménye. Rendkívül sűrített szakszövegek (lényegében elnököknek, miniszterelnököknek, pénzügyminisztereknek írt nyílt leveleknek tekinthetők), teljes befogadásukhoz komoly pénzügyi és makroökonómiai háttértudás szükségeltetik. Az egyes írások mindig valamely kormányzati intézkedésre vagy tervre adott kritikai reakciók - elemző legyen a talpán, aki az éppen aktuális momentumok összességének ismeretében a szerző valamennyi javaslatát értékelni tudná. De a lényeg nem is ez. A műfajból adódóan az egymást átfedésekkel követő írások idővel kirajzolják a szerző és "vitapartnerei" eltérő filozófiáját (lám, mégis), illetve a szüntelenül változó helyzetre adható válaszokat és azok hátterét.

Egyetlen kitérő után (Kína most már kezdjen valamit az árfolyam-politikájával) a válogatott újságcikkek felváltva foglalkoznak a két kontinens mára gyökeresen eltérő lefutású, ezért másféle kezelést igénylő válságával. Az amerikai folyamatok bőséges történeti ismertetése 2012-ben némileg unalmasnak tetszik, a kormányzati mentőcsomag aktuális felhasználásának szapulása helyett pedig többre mennénk egy utólagos helyzetértékeléssel. Ami fontos, az a tanulságok levonása és a hasonló "szuperbuborékok" kialakulásának elkerülése volna. Soros maga is vallja, hogy "a piacok nem tökéletesek, a szabályozók viszont még kevésbé", de jobb híján mégis az utóbbiak szerepének növelését hangsúlyozza. Úgy képzeli, hogy a hatóságoknak a piaci hangulatot kell ellenpontozniuk, és meg kell akadályozniuk, hogy a buborékok túl nagyra nőjenek. Ajánlott eszközei is logikusak: a hitelbiztosítékoknak és a tőkekövetelményeknek mindig az adott helyzethez igazítása vagy az innovatív pénzügyi termékek egyenkénti kockázatfelmérése és bejegyeztetése. Csak hát mi az a túl nagy, és mikor éri el azt egy instrumentum - mert ha "túl" hamar lassítanak a hatóságok, vagy csak így gondolják a szereplők, akkor rögtön a fejlődés kerékkötőinek tekintik őket. Ezen apróság Sorost kevéssé zavarja. (A probléma könnyen átélhető a magyar devizahitelezési boom felidézésével. Egy kicsit veszélyes termék volt, de népszerű, és növelte a GDP-t: én ugyan el nem veszem a magyar emberek boldogságát - mondogatták maguk elé kormányfők, pénzügyminiszterek, felügyeleti és jegybankelnökök nagy egyetértésben.) Mindemellett előáll konkrétabb és könnyebben megvalósítható javaslatokkal is. Ilyen például a hitelbukásokra kötött biztosításokkal (CDS-ekkel) való kereskedés teljes betiltása. Nem kóser ugyanis, ha a sorozatos tranzakciók folyományaként a CDS-eket tartók többet nyernek az adott vállalat vagy ország csődjével, mint az azt megakadályozó átszervezéssel: "olyan ez, mintha életbiztosítást kötnénk valakinek az életére, és közben engedélyünk lenne a meggyilkolására".

Az Európával foglalkozó írások eddig a fázisig el sem jutnak, hiszen itt egyelőre az eurózóna s ezáltal az unió fennmaradása a tét. Oldalak tucatjain van mód elveszni az Európai Központi Bank és a pénzügyi segélyalap (EFSF) új feladatain, melyek a cikkek keletkezési idejétől függően kötvényvásárlásról, bankfeltőkésítésről, garanciavállalásról, de leginkább ezek együtteséről szólnak. Görögország nála már kiesett, felkészül Portugália és Írország, Spanyolország és Olaszország talán még menthető. Technikailag nyilván hibátlan levezetések után Sorosnál az IMF mintájára létrehozott Európai Valutaalap, az európai pénzügyminisztérium, a közös bankfelügyelet és a közös eurókötvény nem képezi vita tárgyát, ezeket most már "létre kell hozni", különben szétesés, baljós jövő, zűrzavar és káosz jövend. Mondja bárki, hogy nincs igaza!

A megoldást viszont elszabotálja Németország. Soros ugyan nem a szokásos zsarolással jön, hanem inkább aggódik, de ez lényegét tekintve semmiben sem különbözik a lassan európai fősodornak tekinthető meggyőződéstől. Azaz a németek sürgősen adjanak bármennyi pénzt (minimum ne vétózzák már meg a számukra kifejezetten hátrányos közös eurókötvényt), és ne törődjenek azzal, hogy ez még inkább felelőtlen gazdálkodásra ösztönöz, vagy hogy ők azért állnak jól, mert 2004 óta fájdalmas megszorításokkal és reformokkal rendbe tették a dolgaikat, míg mások mulattak. Hiszen az alternatíva a periféria adósságspirálba futása, majd leszakadása, ami nemcsak üzletileg üt vissza Németországra, hanem Európa szétesését is okozhatja. Innen pedig egyetlen gondolati lépcső a háború vizionálása.

Kissé csapongó, meglehetősen száraz, olykor átugrásra csábítóan tömény a "befektetési géniusz" új kötete. Ugyanakkor kérlelhetetlen egyoldalúságával szándékolatlanul, de bravúrosan felkelti az érdeklődést az amerikai és európai politikusok szempontjai iránt is. A tépelődés megszállottjainak feltétlenül ajánlható.

Scolar, 2012, 204 oldal, 3450 Ft

Neked ajánljuk