De elrejt száz ciráda –
S mennyóceán zúg száz, új, más világra.
(Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik búcsúzik)
a pince mélyén gyermeked ////////
papírsárkánnyá változott
hazudja már mi jó s mi rossz – ///
kitörte isten tejfogát
bújócskát játszik egymaga /////////
nem védi padlás – pince sem
rejtőzködésben is hunyó /////////////
holtában lesz csak nagykorú
/////// BORÍTSD BE BOLDOG ÉRTELEM///////
(Kovács András Ferenc: Kazinczy utca 22.)
Itt hagyott bennünket Kovács András Ferenc, a költő. De személyében nem csupán egy hatalmas költőt veszített el a magyar, sőt a világirodalom, hanem legalább tucatnyi életmű zárult le végleg: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Tengerész Henrik, Christophorus, Jack Cole, a haikuköltő, a francia trubadúr, a perzsa költő, a magyar klasszika kiváló ismerője, a pazar fantáziájú gyerekversek írója és még számtalan alteregója hagyott itt minket.
Rendkívül gazdag költői munkássága több ezer oldalt kitesz. Mindig csodálattal, sőt némi irigységgel is olvastam őt: miképp lehet, hogy valaki ilyen következetesen ilyen magas színvonalat képviseljen minden egyes szövegében? Tömérdek irodalmi díj igazolja: József Attila-díj, Kossuth-díj, A Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője díj, Bertók László-költészeti díj – hogy csak néhányat említsek. De leginkább mégis az jelzi fontosságát, hányan rendültek meg halálhíre kapcsán. Mégis, a temetésén mindössze 150 ember gyűlt össze – pedig jelentőségét mérve legalább 1500 fős tömeg kellett volna utolsó újtára. Ezzel talán összefüggésben áll, hogy sajnos az utóbbi évtizedekben egyre csendesebbé vált úgy költőként, mint emberként. És fájt, nagyon fájt neki, hogy cserbenhagyták a szavak, és nem tud már úgy verset írni.
Bármikor, bármiről
Napjaink kultúrájának elitellenessége KAF kifinomult, vérbeli reneszánsz műveltségével nehezen összeférhető. Márpedig ő nem tűrt semmiféle felszíneskedést, félműveltséget és légüres zseniskedéseket: számára a költészet élet-halál kérdés. Enciklopédikus tudása letaglózó volt: földrajz, biológia, magyar- és világtörténelem vagy az egyetemes irodalomtörténet egyaránt a kisujjában volt: Madagaszkár élővilágáról legalább olyan tartalmasan lehetett beszélni vele, mint a francia szimbolizmusról. És ez a műveltség tette költészetét hitelessé. Minden szerepverse mögött elmélyült tájékozódás rejlik, írjon akár a tengerészéletről vagy az orosz tundrákról, az adott világban minden a helyén van, és a figurái elevenségtől duzzadnak. Maximalizmusából sosem adott alább. Kíváncsi volt a világra, és minden erejével azon volt, hogy néven nevezze a dolgokat.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
