Második regénye, az Egy emigráns vallomásai 2022-ben, 80 éves korában jelent meg. A 800 oldalas, monumentális mű, Magyarország 1944 utáni történelmének személyes krónikája még várja méltó fogadtatását.
*
Magyar Narancs: Egyetemi oktató, filmkritikus, forgatókönyvíró, irodalomkritikus, irodalomtörténész vagy, műfordító és regényíró, szerkesztő. Remélem, nem hagytam ki semmit. Számodra mi volt igazán fontos ezek közül? Hogyan határozod meg magad?
Györffy Miklós: Félrevezető a jelen idő, mert ez mind voltam inkább. Ezt-azt persze jelen időben is csinálok és vállalok, de a címkék nagyobbik része a múlt. Az volt az egyik fő problémám életem során, hogy soha nem tudtam igazán meghatározni magam, és ingáztam a különböző mesterségek, illetve munkák között. Igazából regényt szerettem volna írni, és ezt két regény erejéig végül el is végeztem. És írtam drámát, novellát, forgatókönyvet is. De részben egyéb kenyérkereső elfoglaltságok, részben valamiféle alkati bizonytalanság, kishitűség miatt nem mertem és nem is tudtam igazán az írásnak szentelni magam. Így főleg fordítottam, amit nagyon szerettem, és a visszajelzések alapján ítélve jól is csináltam. Mégis mindig zavart, ha csak a műfordítót látták bennem, ugyanis rendszerint ez merült fel elsőként, ha mások beszéltek rólam. Az irodalomtudománnyal, irodalomtörténettel pedig az a helyzet, hogy mivel írtam és fordítottam, sőt egy időben egyrészt gyakorló filmesként, másrészt filmíróként filmmel is foglalkoztam, későn jött el az életemben az az időpont, amikor úgy igazán elszánhattam volna magam az irodalomtudományra. Hogy úgy mondjam, lemaradtam a nemzedékemről, a fontos témákról, és nem tartottam lépést azzal, amivel a későbbi kollégáim, a komoly irodalomtudósok foglalkoztak.
MN: Ellent kell hogy mondjak neked, de erre majd még visszatérünk. Jól látom-e viszont, hogy a munkásságod nagy része a köztességek és közvetítések jegyében áll?
GYM: Igen, jól látod. Annak idején, amikor először meg kellett határoznom magam, például a tiédhez hasonló kérdésekre válaszolva, mindig azt mondtam, hogy közvetítő vagyok. Illetve irodalmár, abban az értelemben, ahogy – egy merész példát említve – Szerb Antal irodalmár volt: írt is, miközben fantasztikusan ismerte és értette az irodalmat, a magyart és a világirodalmat egyaránt. Valahogy így szerettem volna közvetítő lenni én is, és elsősorban a fordítást tekintettem mindig is ilyesfajta közvetítésnek.
MN: 1965-ben szereztél magyar–német szakos tanári diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Milyen volt a bölcsészkar a 60-as évek első felében?
GYM: Sem szakmai, sem emberi szempontból nincsenek jó emlékeim az akkori egyetemről. Nem voltak mestereim, nem találtam ott olyan tanárokat, akiktől mint mestereimtől tanulhattam volna. És diákmozgalmakra sem nagyon emlékszem, vagy ha voltak, távol tartottam magam tőlük.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
