Pocsék gyászoló vagyok. Zokogok („Hűtlenül szelleméhez, siratom” – ezt persze EP írta, Petri György halálakor), összeomlok, elveszítem a humorérzékemet, ami jelen esetben különösen szánalmas, hisz méltó akarok lenni hozzá, de önmagam is akarok maradni, Én. Én. Én, aki mást sem tesz egy éve, mint szemrehányást magának, amiért nem vett többször az Esterházy-tortából, de még inkább, hogy nem sütött eleget belőle. Azaz annyira diszkrét volt folyton ebben a szerző-szerkesztő viszonylatban, mintha folyton az orrára lett volna koppintva, pedig számtalan lehetőség adatott, plusz teremtetett arra, hogy szerkesztő többet kaphasson belőle – de ő mindennél jobban félt attól, hogy túl sok lesz, és azt minden körülmények között el akarta kerülni, néha szinte már szemtelennek látszott, olyannyira; de ez soha nem akkor történt, amikor együtt voltak, akár munkában, akár beszélgetésben, mert akkor mindig, mindketten, mint hal a vízben, persze elsősorban szerzőnek köszönhetően. Hogy mást ne mondjak, amikor szerkesztő elhagyta a Magvető Kiadót, szerző, úgy is, mint Esterházy Péter személyesen utánanyúlt szerkesztőnek, és megtartotta magának.
Felfoghatatlan veszteség? A lónak a fasza felfoghatatlan, pardon; az persze, hogy miért pont a ló nemes szerve vált káromkodássá, valóban megérne néhány gondolatfoszlányt; de az nagyon is felfogható, hogy az Úristennel együtt tanul már szaxofonozni ez a Péter nevű atyámfia, akit ebben az országban úgy emberileg, mint művészileg a legtöbben szerettek és szeretnek. Ez derült ki mostanra. Eddig nem volt ilyen egyértelmű.
Jó lett volna neki főzni. Sőt az egész családjának lett volna jó. Úszni vele a Balatonban. Futballról lamentálni, hogy először mennyire nem bírtuk Ronaldót, de megvett minket kilóra, lenyűgözött. És persze tipródni még hosszú mondatok fölött. Megtalálni az első elütést a már kezünkben tartott új regényben, és nem tudni elhinni, hogy megint nem sikerült hibátlan könyvet kiadni a kezünkből. Tudtuk, képtelenség, de mindig a tökéletesre törekedtünk, könyörtelenül önmagunkhoz, és bosszúsan nevetgéltünk, amikor kiderült, hogy mégis hiányzik egy vessző valahonnan. A legelszántabb A szív segédigéi újrakiadásánál voltam: az addig keletkezett változatokat összefésültem, minden apró részletet egyeztettünk, és amikor kinyitottam a gyönyörű kötetet, és olvasni kezdtem az Előszót (!)… Azóta tudom, hogy elég egyetlen pillanatnyi kihagyás, ami természetesen megengedhetetlen, bár szükségszerűnek tűnik fel.
És túl kevésszer rúgtunk be együtt, igazándiból egyetlenegyszer, a Csendesben. A Petőfi Irodalmi Múzeumból mentünk át oda többedmagunkkal, talán a Szépírók Társasága egy közgyűlése után. Akkor nyithatott meg új formájában a hely, mert mikor már elég magasra hágott a hangulat, és elmentem a mosdóba, azt kellett látnom, hogy a női vécé ajtajára egy Barbie babát installáltak, akit én lendületes ajtónyitás közben hangosan köszöntöttem: Helló, Barbie!, közben majdnem hátba vágva a szűkös előtérben szépítkező ismeretlen lányt, akinek arca megmerevedett a tükörben, és azt kérdezte: ismerjük egymást valahonnan? Bizonyítsa be valaki, hogy ez megtörtént volna, ha nem ül kint a nagy asztalnál Péter!
Nincs tetoválásom, mert mindet, mindet hivalkodónak tartom, annak a lenyomatának, hogy tudok valamit magamról, a világról, amit meg akarok mutatni, vagy örök emlékeztetőnek varratni magamra. Pedig amit el lehet felejteni, az felejtődjön is el, szálljon a szelek szárnyán, ami meg én vagyok, amire emlékszem, formál az úgyis, és olyan gazdag, hogy nem elég hozzá a test bőrfelülete, még akkor sem, ha 6-os Times New Romannal próbálkozunk arra a nagyjából két négyzetméterre. De van az Egy nőben, azon belül a (24)-ben, amit mégis, ha képzeletben is, de oda (a derék alá, azaz a fenék fölé) tetováltatnék: „Akkor se ülhetek ölbe tett kézzel, ha az az ő öle.”
Pár hete is előfordult, bár inkább folytonosan volt olyan, hogy valaki sajnálkozva mondta, nem tudta elolvasni EP-nek ezt vagy azt a könyvét, és én tanítónénisen, türelmesen mindenkinek tanácsokat osztogattam, hogy elébb akkor olvassa el a második felét (HC), vagy nem, először a Javított kiadást, vagy tudod, mit, neked elsőre az Egy nőt javaslom, ó, kezdd akkor az Egyszerű történet… Márk-változattal, kisapám, neked föltétlen a Hrabal könyve volna jó. De soha nem mondtam azt, hogy tényleg, nem tudtad?, próbálkozz Coelhóval, angyalom, az biztos menni fog. Pedig talán azt kellett volna, megmondom, miért. Ha elmégy egy Michelin-csillagos étterembe, és nem ízlik a zöldalmaszószos makréla, attól még józan ember megkóstolja a következő fogást is, és nem gondolja csak ezért, hogy nem érdemelte meg a hely a csillagot, vagy nem ért a séf a dolgához, és tudja, hogy azért dolgozik tizenhat órát egy nap, mert az a jól megfontolt érdeke, hogy minden, még az a Scomber scombrus is tökéletes legyen. Esterházy Péter sokszoros Michelin-csillagos író volt. (Gyarló kitérő: azt is gondolom, hogy mondjuk a Harmonia Cælestis meg Nobel-díjas regény.)
De inkább maradok a járt úton, és ezen túl is osztogatni fogom az eszet, melyik könyvet kellene olvasnia épp aznap Esterházy Pétertől – bárkinek. Nagyon fáj, hogy nem láthatom a lobogó haját (mindenki azonnal festesse át ősz sörényét, ismerem magam!), de nem fogok siránkozni, mert tessék, itt a lehetőség: legyünk mi az Esterházy-torta, a végtelen. Legyünk nyitottak, szorgalmasak, humorosak, nagyvonalúak, stílusosak, olvasottak, figyeljünk oda pálya- és embertársainkra, küldjünk képeslapot, sőt gondolkodjunk és beszélgessünk arrogancia, türelmetlenség, durvaság, egymást megsemmisíteni akarás nélkül. Beljebb leszünk minden tekintetben, és hűek szelleméhez.
Magázódtunk, ezért pontatlan lesz az utolsó: benne élsz te minden félrecsúszott szerelmetes mondatomban, Örök Péter.
