Ám a nyolcvanas évek végén, mint Tverdota György és Veres András mesélik az előszóban, „szerencsés módon jelentős mennyiségű kézirattömeget találtak, amely teljesen új megvilágításba helyezte a költő gondolkodói fejlődését”. A kézirattömeg feldolgozása eléggé elhúzódott: Horváth Iván szerkesztésében 1995-ben jelentek meg az 1923 és 1930 között írt szövegek, a költő élete utolsó hét évében született dolgai pedig csak most, három évtizeddel később, két vaskos kötetben, több mint 1400 oldalon.
Azért ilyen hosszú a gyűjtemény annak ellenére, hogy a tartalomjegyzék mindössze 64 tételt listáz, köztük pár soros töredékeket is, és a leghosszabb is alig több mint tíz oldal, mert a kutatók keletkezés- és recepciótörténeti áttekintést és olvasási útmutatókat is mellékeltek minden szöveghez. Ezeket mintegy húsz irodalmár jegyzi; olvasásuk nélkülözhetetlen az írások történeti-társadalmi kontextusának megértéséhez, néhány pedig önálló tanulmányként is megállja a helyét. (Sokat tanultam N. Horváth Béla a költő és az Új Nemzeti Front problematikus viszonyát magyarázó írásaiból. A jegyzetírók rendkívül körültekintően bontják ki József Attila és a kommunista párt viszonyát. Veres András emlékezetes tanulmányt írt Kosztolányi és József Attila kapcsolatáról. És a sor folytatható.)
A jegyzetelési protokoll összességében viszont nem túl ökonomikus. Az olvasási segédletek bántóan szájbarágósak. A recepciótörténeti áttekintésekben sok a redundancia. (Ennek két oka van. Az egyik, hogy mind a 64 írásnak a teljes recepciótörténetét egyesével áttekintik, azaz az egyes szövegeket valaha említő összes tanulmány gondolatmenetét rekapitulálják annak ellenére, hogy evidens módon nem fogalmazódott meg minden szöveg kapcsán valami lenyűgöző újdonság – ugyanis a legtöbb egykori értelmezőnek volt valami egységes képe József Attila gondolkodásáról, amit aztán ráolvasott egyes szövegekre. A másik ok, hogy amikor Bókay Antal, Tverdota vagy Veres korábbi publikációit foglalják össze, többnyire csak újramondják az adott szöveg keletkezéstörténeti ismertetőjében már megfogalmazottakat. Egészen bizarr, amikor Tverdota [vagy Veres] megdicséri Tverdotát [vagy Verest], amiért fontos tanulmányában a nyolcvanas évek végén végre kimutatta, hogy „B” szöveg ezért és ezért előbb keletkezett, mint „A”, miután a Tverdota [vagy Veres] jegyezte keletkezéstörténetben néhány oldallal korábban elolvastuk, hogy „B” ezért és ezért előbb keletkezett, mint „A”.)
Bosszantó, hogy nincs fogalom- és névmutató, és bibliográfia is csak a második kötetben van. És nagy baj, hogy a kiadvány ennyire drága, nehezen kézbe vehető, és nemigen alkalmas rá, hogy a tanárember reggel gondoljon egyet, felkapja, bevágja a táskájába, és magával vigye a tanterembe. Nyilván az örökkévalóságnak készült, ami dicséretes dolog; de kár volna, ha a kivitelezés elijesztené a gimnáziumi és egyetemi oktatókat és hallgatókat vagy a magyar modernség esztétikai és politikai elméletei iránt érdeklődőket. Ezek a szikrázóan okos tanulmányok, ezek a legjobb értelemben korszerűtlen írások ugyanis olyasmivel kísérleteznek, amit ma Magyarországon finoman szólva sem övez túl nagy megbecsülés, de amire a populizmusok térnyerésével és a baloldali kultúr(politik)a kifulladásával égető szükségünk van: a kapitalizmus, a fasizmus és a nagy szocialista projekt, a kulturális emancipáció freudomarxista teoretizálására, egyben pedig a politika jelentésének radikális újragondolására.
Élvezet és érdek
Mivel nem könnyű eldönteni, ma a pszichoanalízistől vagy a marxizmustól iszonyodik-e jobban a magyar kultúra, az alábbiakban csak annyit szeretnék megmutatni, miféle elméleti keretet konstruált József Attila a harmincas évek válságának értelmezésére, hogy ez miért volt korszakos gondolkodói tett. Végül pedig arra szeretném kérni az olvasót, győződjön meg saját maga, hogy az Egyéniség és valóság (1932), A szocializmus bölcselete (1934) vagy a torzóban maradt fő mű, a Hegel – Freud – Marx (1937) nélkül nemcsak hogy nem érthető A külvárosi éj,
A város peremén (mindkettő 1933) vagy az Eszmélet (1934) mögötti rendkívül tudatos „kultúracsináló” emancipációs projekt, de hogy jelentőségükben sem maradnak el a költő korszakos verseitől.
József Attila volt a két világháború között a legeredetibb magyar marxista gondolkodó. Ezt egyáltalán nem úgy kell érteni, ahogy a Kádár-kor irodalomtörténete tanította. A kiadványból ugyanis világosan kiderül, hogy a korszak vezető irodalmárai közül vagy senki sem értett József Attila ortodox marxizmusából semmit (elhiszem Szabolcsinak, hogy nem volt képes elolvasni az Egyéniség és valóságot), vagy szándékosan el akarta rejteni (mint Révai, aki feltehetően meg is semmisített kéziratokat). Innen datálódik a tévedés, hogy az életmű „elméleti” vonulata elmaradna a líraitól; ezt súlyosbítja az újabb elképzelés, miszerint a marxizmus csak amolyan kisiklás lett volna József Attila gondolkodásában, amit a kommunista párttagsága után, amikor a szociáldemokratákhoz közelítve megalapította a Szép Szót, „maga mögött hagyott”.
A gyűjteményből kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs.
József Attila gondolkodói stílusa a hegeli és marxi dialektikus módszeren alapult. Szemlélete mélyen történeti materialista volt, ami alatt azt értsük, hogy bármit is akart megfogalmazni, akár aktuálpolitikai vagy esztétikai kérdéseket, akár a lelki és gazdasági folyamatok összefüggéseit (lélek- és közgazdaságtan, így egyben), konkrét történeti-társadalmi kontextusból indult ki, és saját működését is a praxis elméleteként és az elmélet praxisaként határozta meg. Ezért mérlegelte a témái emancipációs hozadékait és hátrányait (tehát hogy mi szolgálja a munkásosztály öneszmélését), ezért foglalkoztatta olyan nagyon az olvasóknak és a nem olvasóknak az irodalmi jelentésképzésben betöltött szerepe.
1933-tól kezdődően ugyanarra keresi a választ, amire a korszak legjelentősebb marxistái (Gramsci egy olasz börtönben, Benjamin párizsi, Bloch vagy Adorno amerikai emigrációban), nevezetesen, hogy miért nem billent át a marxista prognózisnak megfelelően az 1929-ben válságba jutott kapitalizmus szocializmusba. Miért nyer tömegtámogatást a fasiszta ideológia a munkások körében? Miért kívánják munkások tömegei, saját anyagi érdekeiknek ellentmondva, a tőke uralmának helyreállítását? Hiába választotta el már Marx és Engels is a gazdasági folyamatokat (az „alapot”) az azokat leképező-szabályozó államapparátustól és ideológiáktól (a „felépítménytől”), és hiába hangsúlyozták, hogy önmagukban a gazdasági folyamatok nem teszik érthetővé adott társadalom (vagy társadalmi cselekvő) működését („Marx gondolataiból egy kukkot sem értenek” azok a marxisták, írta József Attila, akik mindenütt anyagi érdekeket keresnek), pusztán a hamis tudattal mégsem lehetett kielégítően megmagyarázni, hogyan válhat el a német és a magyar munkásság lelkében ilyen rémületes módon élvezet és érdek, vagyis hogy miért ilyen mámorosan lengetik százezrek a karjukat a nagytőke bérencének látott Hitler előtt.
Ekkoriban születnek József Attila nagy tanulmányai és sűrűsödnek az aktuálpolitikai megnyilvánulásai. Ekkori Az egységfront körül (1933), ez a döbbenetesen vakmerő intervenció, amelyben rámutat a szociáldemokraták és kommunisták közti harc kontraproduktivitására, aztán leszögezi, hogy semmiféle munkásképviseletre nincs szükség, ennélfogva – kérem az olvasót, most figyeljen – maga a pártok szintjén megvalósuló egységfront és a „Párt mint a kommunista élcsapat” ideológiája egyaránt tévút. Olvassák figyelmesen, és érthető lesz, miért zárták ki fél évvel a szöveg megjelenése után a Pártból: „...a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért a munkások tudatától – vagy mint mondani szokták: ideológiai zavarosságától, illetve ››álmarxizmusától‹‹ stb. – függetlenül út a szocializmus felé; míg ››egységfrontért‹‹ vagy más eszményi, ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között.” (Kiemelések az eredetiben.) Hasonlókat fogalmaz majd meg a hetvenes években az olasz operaismo mozgalom; aligha kell hangsúlyozni, milyen elképzelhetetlen lenne ma a munkás-önigazgatás metapolitikai gondolata… Elég ezek mellé az írások mellé tenni az Írástudók árulását (1928), a Marcus Aureliust (1929) vagy az Egy polgár vallomásait (1935), hogy lássuk, mennyivel konkrétabb választ adott, mint a nyugatos szemléletű modernek, akik a humanizmus–barbárság, polgárság–csőcselék, kívülállás–eltömegesedés kettősségeiben próbálták értelmezni a krízist.
Freudot Marxszal
De a briliáns intuíció, ami lehetővé tette, hogy József Attila filozófiailag is elszámoljon a fenti kérdésekkel, csak 1936-ban fogalmazódik meg. Íme: „Egész nemzetközi irodalmunkban sehol egy olyan mű, amely kifejtené a szocializmus filozófiáját, nem állapodva meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharci magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállítódások belső szükségességének a kérdését általában is. Minden új ideologia eddig csak úgy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat […] erre azonban csak akkor vállalkozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett új tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideologiák lehetségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével.” […] „Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek [az agressziós és azokkal ellentétesen ható ösztönökre].” (Kiemelések tőlem.)
József Attila bírálata szerint Marx racionális tudatokat tételezett, és nem számolt vele, hogy a felnőtt és gyermeki én közti viszony feszültsége miatt a neurotikus ember ösztönkésztetései felülírják a társadalmi pozíció alapján megelőlegezett érdekeket. Márpedig a kapitalizmusban mindenki neurotikus. Csak mutatóban idézek a Hegel – Marx – Freudból: „Az általánosan elterjedt női és férfifrigiditás és a pszichikailag föltételezett impotencia elmélete szolgál annak magyarázatául, hogy a szocializmus megvalósitásának tárgyi, technikai feltételei mellől miért hiányoznak e megvalósitás anyagi, lelki előfeltételei.” Hasonló társaslélektani magyarázatot ad majd Adorno és Horkheimer is, amikor a negyvenes évek végén rendszerezik az amerikai társadalomban a tekintélyelvű személyiségről végzett kutatásaikat. Igaz, ők a paranoia, a narcizmus, a hiszterizálás és az idealizáció fogalmaival magyarázzák a populizmust – Adorno konzekvenciákat levonó írása, A freudi elmélet és a propaganda mintázata megrázóan aktuális –, míg József Attila számára még maga az autoritarizmus fogalma sem volt kéznél, és tényanyag híján kissé mitizálta az elméletét.
Ám ez nem minden. József Attila fordítva is megismétli a mutatványt: Freudot is kiigazítja Marxszal.
Ha tehetik, olvassák el a kötet 1368. oldalán olvasható szédítő jegyzetet. Az ottani, láthatóan épp csak lefirkantott hipotézis a magyar modernitás (eddig rejtett) kincse.
Röviden összefoglalom. Freud azt gondolta, a neurózis mögött az ösztönkésztetéseket elfojtó fölöttes én áll. Eszerint a forradalom vagy a fasizmus úgy robbanna ki, hogy megreped a civilizáció burka, mire az addig tudatosan elfojtott, a „mélyben fortyogó” ösztönök előtörnek, és elszabadul a pokol. Ám a költő szerint tévedés, hogy az elfojtást valami tudatos mechanizmus „csinálná”. Mert „ösztönt csakis ösztön tarthat elfojtásban”. Minden politikai „meggyőződés” csak ösztönerők kicsapódása, projekció. „A psziche oldaláról determináltat, és a reális valóság oldaláról determináltat a véletlen kapcsolja össze s így voltaképpen a szükségesség egésze a véletlenen nyugszik. Aminthogy a véletlen nem ››szükséglet kielégítésére‹‹ szolgál, hanem a szükséglet teremtésére. Marx szimbólikája szerint is a termelés (mely megfelel a libidó ökonómia szerint elhelyezkedő ösztönöknek) teremti a szükségletet.” A szükséglettermelés a kapitalizmusban leállíthatatlan és szabályozhatatlan, hiszen a fogyasztási imperativus éppen a vágygépezet hergelését – a neurózis újratermelését – célozza. A szükséglet/szükségesség kalkulálhatatlan és kielégíthetetlen, mert minden kielégülés azonnal további termelésbe csap át. A libidó ökonómiája folyamatszerű, akárcsak az árutermelés. Kapitalista keretek közt ezért nem képzelhető el a gyógyulás.
A forradalmak nem a politikai ideológiák szintjén mennek végbe.
A modern magyar szellemi élet semelyik kiválósága nem közelítette meg annyira a cutting-edge nyugat-európai szociálpszichológiát, mint az autodidakta ferencvárosi proletárköltő ezzel a villanásnyi hipotézisével. A korszak magyar fasizmuselméletei közül csak egy konkurál vele: Bibó Istváné.
Bibó személyiségjegyekkel felruházott osztályokról és államokról ír, amelyek hangoltsága egymáséit tükrözi. Az állami zavar a közösségben is nyugtalanságot kelt, és viszont. A válság kezelési módja egy felelős, racionális társadalomirányító elit megalkotása, amely fölöttes énként mintát adna a közösségnek. (Lukács György hasonló szerepet szánt az 1922-es Történelem és osztálytudatban a Pártnak. Ezzel, vagyis ennek sztálinistább-nacionalistább 1933-as mutációjával számolt le Az egységfront körül.) József Attila jóformán le sem írta, hogy állam, belpolitika, legitimitás. Felőle nézve Bibó reprezentatív-politikai makroszintje absztrakt; ő a vágytermelés materiális mikroszintjéről írt. Nem hitte, hogy az egyének lelki háztartásában különösebb szerepet játszanának történelmi nagyelbeszélések – legfeljebb ha ilyesmiről fantáziálnak (akkor viszont meg kell mondani, miért épp évtizedes „történelmi sérelmekre” vetítik a neurózisaikat) –, ahogy azt sem, hogy a pártpolitika lecsapolhatná a munka és a fogyasztás materiális mindennapjaiban fasizmussá korbácsolt libidinális fölösleget.
Mert az ösztönök mikroszintjén csak a mozgalom, a költészet és a szerelem képes beavatkozni.
Szerkesztette Tverdota György és Veres András, sajtó alá rendezte Sárközi Éva. L’Harmattan, 2018, 1480 oldal, 9980 Ft
