Igaz, másutt sem csaptak nagy hírverést körülötte, pedig a favázra feszített, újrahasznosított műanyag szerkezet belsejében békésen napozó saláták nem a múlt hagymázas üzenetét hozták, hanem a nem is olyan távoli jövőét: ebben a tengervizet sótalanító építményben édesvíz, talaj és energia felhasználása nélkül növekedtek.
Az ötlet gazdája Stefano Mancuso, a firenzei egyetem növényneurológiai kutatója volt, akinek most második kötete jelent meg itthon, Zöld forradalom címmel. Az eredeti olasz cím a növények forradalmáról beszél, a magyar kicsit megtévesztő, hiszen Mancuso nem a gazdaságtörténetből ismert kifejezésre utal, amely a mezőgazdaság nagyipari módszereivel az 1950 és 1985 között robbanásszerű hozamnövekedést jelenti, és aminek köszönhetően soha nem látott mértékben ugrott meg a népességnövekedés a Földön. Sőt, a könyv éppen ennek az őrült gyorsulásnak a következményeivel szembesíti a növények belügyei iránt amúgy szerény érdeklődést mutató közönséget. A növények idegrendszerét kutatva Mancuso egyre gyakrabban, egyre több nyilvános fórumot felhasználva – érdemes megnézni a 2010-ben angol nyelven tartott TED-előadását is – arról beszél, hogy van mit tanulni a kaktuszoktól, orchideáktól, a kétezer évet megélő sivatagi pozsgásoktól. A tudományban nem új a növények intelligenciájának elismerése, először Darwin írta le 1880-ban, hogy a növények korántsem mozdulatlan lények, Arisztotelész hatalmasat tévedett, amikor az élő és az élettelen jelenségek közé helyezte őket. Ma, a hálózattudomány korában a növények működését egészen új szemszögből lehet – vagy inkább kell – nézni: az együttműködés, a csoportos döntési mechanizmusok, az információmegosztás felől.
A növényi intelligencia kutatása az utóbbi években sorra dönti meg a bevett fogalmakat. Többek között Mancuso kísérleteinek is köszönhetően kiderült, hogy nem csupán mozgásra képesek, de memóriájuk is van, sokkal kifinomultabban reagálnak a környezetükre, mint az állatok, és jóval komplexebb válaszokat adnak az őket érő ingerekre. Vannak növények, amelyek illatanyagokkal manipulálják a rovarokat, mások – látószerv nélkül is – profi utánzóként veszik föl a szomszédságukban élő növény levélformáját, színét, mintázatát. Sok növény éjjel becsukott levelekkel „alszik”, mások növekedés közben „játszanak”, hajladozva edzik a sarjadó szárak rugalmasságát. Olyan szélsőséges körülmények között is megélnek, amit sem állat, sem ember nem képes elviselni, és a klímaváltozásra reagálva átalakítják a működésüket; egészen friss hír, hogy a légköri szén-dioxid-növekedésre válaszul a növények világszerte kevesebb szén-dioxidot kötnek meg, mint akár csak néhány évvel korábban. Egy növény részei szervek és központi irányító agy híján is képesek összehangoltan működni, bizonyítva, amit az internet korában élő ember maga is jól tud: hogy a kollektív döntések sokkal hatékonyabbak lehetnek, mint a központi akarat, hiszen a centralizált szervezetek sokkal kevésbé fogékonyak a részletekre. Míg egy állat a környezeti ingerekre támadó vagy menekülő választ ad, egy növény kutat, elemez, összevet és az eredményeket mérlegelve „dönt”.
Tagadhatatlan, hogy a tanulságok egy része az emberi társadalmakra vonatkoztatható. A szerző azonban nem megy bele holmi felszínes filozofálásba, ehelyett arról beszél, mit tanulhat a jövő a növényektől. Az emberi és állati modelleket követő robotok után, állítja, eljött a növények túlélési modelljét követő plantoid robotgeneráció ideje. A Mars kutatásában például kézenfekvő egy csekély súlyú és minimális energiafelhasználással élő növényszerű robotot használni, amelyik a gyökér növekedését imitálva információt merít a talaj szerkezetéről, és azt helyben fel is dolgozza. De alighanem a Föld jövője is másként alakulhat, ha egy erdőben tett séta során az ember érzékelni tudná a növények intenzív jelenlétét és kommunikációját, ha a természet nem üres helyet jelentene számára, hanem egy másfajta földi életformát, amelytől tanulni tud. Mondjuk úgy, ahogyan az olasz Arturo Vittori néhány éve megépítette a Warka-tornyot, amely a sivatagban lecsapódott párából gyűjt ivóvizet, vagy a devonshire-i herceg jóravaló kertésze, bizonyos John Paxton az amazonasi óriás tündérrózsa felépítéséből kiindulva alkotta meg az 1851-es londoni világkiállítás szenzációját, a modern építészet egyik első ikonját: a moduláris szerkezetű acél-üveg Kristálypalotát.
Kossuth Kiadó, 2018, 229 oldal, 4500 Ft
