KÖNYVMELLÉKLET

Az te vagy, és nem én

Garaczi László: Hasítás
szerző
Bárány Tibor
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Hasítás Garaczi László lemur-sorozatának ötödik kötete. Ha hagyományos memoárfolyammal lenne dolgunk, bármit jelentsen is a „hagyományos” (meg a „memoár” és a „folyam”), most a recenzens azt írná: az új mű az íróvá válás regénye.

Míg a Mintha élnél (1995) a főhős életének első néhány évét dolgozta fel, a Pompásan buszozunk! (1998) az iskolás- és kamaszkorról szólt, az Arc és hátraarc (2010) a főhős „katonaéveit” és felnőtté válását tárgyalta, a Wünsch híd (2015) pedig egyfajta hosszmetszeti képét adta az élettörténetnek, addig a Hasítás végre elmeséli, hogyan lett a szorongó kiskamaszból, majd az önpusztító életet élő fiatal felnőttből valódi író. De hát ennek az ellenkezője sem igaz.

 

Beszélek a fejemmel

A művészi siker titka, hogy az alkotó találjon magának egy világos formaproblémát – és ne árulja el, hogyan oldotta meg. Ha jót akar, bízza rá a közönségre: döntsék el ők, hogy az újabb és újabb művek milyen poétikai választ adnak a feltett kérdésre. Garaczi László szűk negyedszázada megtalálta ezt a problémát: hogyan lehet összebékíteni azokat az írásmódokat és írói technikákat, amelyek hagyományosan a szilárd centrummal bíró, stabil én hiányával vagy tagadásával kapcsolódnak össze, és az önéletrajz műfaját, amely valamiképpen mégiscsak az írói eszközökkel megragadható személyiség képzetére támaszkodik.

„Neoavantgárd”, „szürrealista”, „abszurd”, „kísérleti irodalom”, „posztmodern” – fontos kérdés, hogy ezek közül melyik írja le a legtalálóbban Garaczi prózáját, de talán még fontosabb, hogy ezekben a kategóriákban minden különbségük ellenére van valami közös: olyan műveket jelölnek, amelyek eltávolodnak a szubjektum és az irodalom kapcsolatának leg­egyszerűbb, leginkább magától értetődő elképzelésétől. Tudniillik attól, hogy az irodalmi szöveg valamilyen – fiktív vagy valós – önazonos személyiség önkifejezése lenne, vagy hogy ilyen szubjektum állna a mondatok mögött, ő szavatolna a poétikai szerkezet biztonságáért. Az önéletrajzokat viszont, hagyományos beidegződésként, olyan művekként szoktuk olvasni, amelyekben egy ember – az emlékezet és a nyelv működésének sajátosságaival és az elbeszélés ismeretes nehézségeivel számot vetve, de azért mégiscsak: – vallomást tesz és elmondja az életét. Ha ez a két szempont egyszerre merül fel olvasás közben, zavar támad. Hiszen hiába ismerjük fel a neoavantgárd szövegépítkezés jegyeit a műben, az önéletrajziság műfaji kódjai miatt továbbra is az egységes személyiség jelei után kell kutatnunk a szövegben; és fordítva, bár tudjuk, hogy az irodalmi szerződés értelmében az önéletrajz valamilyen változatával állunk szemben, a szövegműködés arra sarkall, hogy a művön kívüli élet dokumentálása helyett a jelentések (szövegen belüli) játékára koncentráljunk. Vagy nyugodt szívvel tegyük egyszerre mindkettőt – ha Garaczinak sikerült megoldania a formaproblémát.

Ezért hát nem meglepő, hogy a lemur-sorozat az első kötet megjelenésétől kezdve komoly kritikai viták kereszttüzében áll. (Olyannyira, hogy a nem túl szép emlékű „kritikavita” is egynémely Garaczi-szöveg apropóján robbant ki a kilencvenes évek közepén.) E viták nem is elsősorban a szövegek minőségéről szólnak, a kortárs irodalomkritika az utóbbi időben – teljes joggal – általában véve nagyra értékeli a Garaczi-életművet, és azon belül is a lemur-könyveket, hanem a művek helyes értelmezéséről. Akik nem pusztán a nyelv retorikai működésének uralhatatlanságát vagy a szubjektum nyelvi megalkotottságát „felmutató” szövegekként elemzik a regényeket, hanem memoárként vagy emlékező műként, és ezért megpróbálnak valamilyen „belső” magyarázatot adni az elbeszélésmód furcsaságaira (lásd a narrátor drogok befolyása alatt áll, szabadon engedi az asszociációit, pszichológiai problémákkal küszködik, feloldódnak a személyiségének a határai stb.), azok az ellentábor szerint trivializálják a műveket. A nyelvi-retorikai elemzés hívei viszont a vád szerint nem vesznek tudomást arról, hogy ezek a regények igenis jelentős olvasmányélményt nyújtanak a különböző szubjektum- és nyelvelméleteket nem feltétlenül ismerő, „laikus” olvasók számára. Akik pontosan azt érzik, amit a „hagyományos”, nagy láttató erővel megírt önéletrajzoknál szokás: hogy testközelből megismertek egy személyt és az ő gyerek- és fiatalkorának (immár letűnt) világát.

Természetesen a sorozat darabjai a legkevésbé sem egyformák. A Pompásan buszozunk! alighanem a magyar irodalom egyik legszórakoztatóbb regénye. Ez a lemur-könyv valóban képes végrehajtani a bravúrt: a perspektívák és nyelvi szólamok állandó váltogatásával (akár mondaton belül is, lásd a kultikussá vált idézetet: „Milyen változatos vidék a mi szűkebb hazánk, nézd, baszdmeg, őzikék.”) végül tényleg megrajzolja a belvárosi kisiskolás fiú portréját a hatvanas és hetvenes évek fordulójáról – annak teljes szociokulturális közegével együtt. A szabadjára engedett nyelvi-retorikai burjánzás ezúttal (legalább részben) az eltűnt idők megidézésének szolgálatában áll. A „katonakönyv”, az Arc és hátraarc a lemur-sorozat többi darabjával összevetve már-már meghökkentően hagyományos (szerkezetű) regény, amely a belső szabadság kiküzdésének drámai folyamatát viszi színre a fejlődésregény és a beavatástörténet műfaji sémáit használva. S nem mellékesen „a katonasággal” összefonódó maszkulin hatalmi mítoszok kritikáját adva – azzal a fontos csavarral, hogy itt az elnyomás nem a személyiség felszámolásával, hanem annak megsokszorozódásával fenyeget. Az első kötet, a Mintha élnél jóval „vadabb” próza: szétcsúszott éjszakák képei montírozódnak egymásra az elbeszélő legkorábbi emlékképeivel. (Hogy a narrátor beszédközpontját a fikció keretén belül kábítószerek stimulálják, vagy a tudat működése ezúttal teljes egészében átadja a helyét a nyelv és a retorika [ön]működésének, azt az olvasónak kell eldöntenie.) A legutóbbi kötet, a Wünsch híd a sorozat legkevésbé könnyen olvasható darabja – már ha memoárként tekintünk rá. A regény jelentős részben kimerevített pillanatok sorozata, amelyeket az elbeszélő nem ágyaz be nagyobb narratív egységekbe. A Garaczi-próza ritkán tartalmazza a saját magyarázatát (lásd fentebb a siker titkáról mondottakat), de itt az olvasó végképp magyarázatok nélkül marad. Ami nagyban felszabadítja az értelmezői kreativitását, legalábbis, ha hajlandó aktív szerepet vállalni a jelentés megalkotásában. A lemur-sorozat rajongóinak összesített véleményét nem ismerem; a kritika inkább (óvatosan) kudarcként értékelte a negyedik regényt. És most megérkezett az ötödik kötet.

 

Mind én vagyok

„Szeretem magam meglepni”, nyilatkozta a szerző nyolc éve Károlyi Csabának az Élet és Irodalom hasábjain. Nem csupán egy magánember privát érzelmeiről és vágyairól van szó: a lemur-sorozat megcélzott olvasói pontosan ezt várják az újabb kötetektől. A Garaczi-féle önéletrajzi irodalmi projekt lényegéhez hozzátartozik, hogy az egyes regényeket „összeolvasva” ne kerekedjen ki valamiféle egységes, lemur-könyveken átívelő élettörténet. Nem véletlen, hogy a művek nem „utalnak” egymásra; az új könyv például nem tud arról, hogy a főhős katona lett volna, holott a cselekmény ideje átfogja a kérdéses életszakaszt.

A Hasítás nem okoz csalódást: jól érzékelhetően különbözik a korábbi regényektől, miközben felismerhetően lemur-könyv marad. Ha el kell helyezni a sorozaton belül, humorában és írói eljárásaiban talán a Pompásan buszozunk!-hoz áll a legközelebb. A korábbi regényekhez hasonlóan itt is visszatérnek az ismert mondatok, motívumok, jelenetek – amelyek természetesen minden újabb felbukkanáskor (legalább részben) mást jelentenek és más a szerepük. Vagy itt van például a sorozat címadó állata, a lemur: e hosszú farkú majom korábban volt már – kibillentett értelmű – metafora (a halottak visszajáró szelleme mint az emlékezés garanciája), variációsan ismétlődő motívum és regényfigura (az Arc és hátraarcban egy szakállas öregember társaságában rendszeresen kísértette a főhőst a katonatörténet fordulópontjain); ezúttal egy komód oldalán találkozunk vele intarziaként. Lemur Miki, a főhős alakmása, kitalált barátja és alteregója szintén felbukkan a szövegben. Ezúttal művészeti kérdésekről vitázik a leendő íróval, és szakmai tanácsokat ad neki („Lehetsz vicces, mondja, de sírjon a papír”), valamint fotókat készít utcán heverő tárgyakról, és a képeket aztán otthagyja a helyszínen.

A formaproblémát ismét sikerül megoldani. A Hasítás egyrészt önéletrajzi ihletésű művészregény, annak minden szokásos kellékével. A főhős számára az irodalomnak személyes tétje van: szeretné feldolgozni egynémely traumatikus emlékét. (A nyomozást a személyes titkok után egy pszichológus is segíti-hátráltatja, maga is részét képezvén az átvilágításra váró és megértendő családi viszonyoknak.) A szöveg szinte tobzódik az írás vagy az írói mesterség metaforáiban; ezek persze olykor szándékosan ellentmondanak egymásnak, és nehéz pontosan meghatározni az értelmüket. A főhős egy ideig a Szociológiai Intézet megbízásából interjúkat készít ismeretlen emberekkel, de hamar rájön, hogy jóval egyszerűbb, ha maga találja ki az alanyok élettörténetét; a válaszok helyére pedig csak annyit ír a kérdőíveken, hogy „punk is not dead, no future, no pasaran”.

És igen, a regény izgalmas játékot játszik a Garaczi-életrajzzal: ráismerhetünk a pályatársakra, a hetvenes-nyolcvanas évek neoavantgárd (vagy „kísérletező”) költőire és íróira, az underground és ellenkulturális művészeti színterekre – és néhány korai Garaczi-szövegbe is beleolvashatunk. Meg más szerzők szövegeibe. És nem is csak irodalmárokkal találkozunk, hanem a társadalom peremére sodródott, szétcsúszófélben lévő életű drogosokkal és hajléktalanokkal is (olykor ezek ugyanazok). A cím egyszerre utal a mákgubó felhasítására és a művészi igazság megmutatkozására, vagy legalábbis a művészi élményre jellemző felfokozott állapotra – és még annyi minden másra. A Hasítás ugyanis továbbra is a jelentések megsokszorozásában érdekelt, itt-ott radikálisan „szövegelvű” írói technikákat alkalmazó mű, amelyben a fikció és a nem fikció viszonya annyi áttételen keresztül érvényesül, hogy nagyon nehéz lenne a regény bármelyik állítását közvetlenül konkrét világbeli személyekre és eseményekre vonatkoztatni. (Nem – de mégis – de mégsem: a probléma megoldva.)

Egy dolog mindazonáltal biztos. A regény 81. oldalán Csupor Ferenc, az új művészeti törekvésekkel rokonszenvező fiatal kritikus azt javasolja a főhősnek, hogy változtassa meg a nevét. Legyen Rácz László. Hiszen Kukorelly Endre is megtette, „a következő verse már Korelli Károly néven jön”. A fiatal szerző a névre meredve úgy érzi: „kezdek Rácz Lászlóvá változni, elráczosodik a bőröm, a húsom, az agyam.” Mindenki megnyugodhat, ez nem történt meg.

Magvető, 2018, 160 oldal, 2999 Ft

szerző
Bárány Tibor
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...