KÖNYVMELLÉKLET - Minimum tizenegyes!

Gyűlölet és bánat az ég alatt

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Minimum tizenegyes!

a Magyar Narancs irodalmi sikerlistája – magyar irodalom

1. Kemény István: Nílus (Magvető, 2018)                                           138 pont

2. Oravecz Imre: Ókontri (Magvető, 2018)                                         113 pont

3. Esterházy Péter: Az olvasó országa (Magvető, 2018)                       58 pont

4. Spiró György: Kőbéka (Magvető, 2018)                                           49 pont

5–6. Papp Sándor Zsigmond: Gyűlölet (Jelenkor, 2018)                           35 pont

Zoltán Gábor: Szomszéd (Pesti Kalligram, 2018)                              35 pont

7–8. Fehér Renátó: Holtidény (Magvető, 2018)                                         34 pont

Krasznahorkai László: A Manhattan-terv (Magvető, 2018)               34 pont

9. Bari Károly: Csönd (Pesti Kalligram, 2017)                                      30 pont

10. Visky András: Nevezd csak szeretetnek (Jelenkor, 2017)                  25 pont

11. Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek (Kalligram, Pozsony, 2017)            20 pont

A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazást követően: jelen esetben tavaly november eleje óta) első kiadásban megjelent magyar szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.

A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Ambrus Judit, Bárány Tibor, Bazsányi Sándor, Báthori Csaba, Bedecs László, Benedek Anna, Csáki Márton, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Földes Györgyi, Harmath Artemisz, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Hutvágner Éva, Jánossy Lajos, Jenei László, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Margócsy István, Németh Zoltán, Radics Viktória, Szűcs Teri, Visy Beatrix.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Idei első magyar irodalmi listánknak két éllovasa van, egy verses könyv és egy regény – és úgy tűnik, két fő motívuma: a történelem és a gyűlölet. Napjaink irodalmának van ez a nem túl bonyolult, sötét antropológiája, amelyben a lista első két helyén álló könyv szerencsére csak módjával osztozik: Kemény István például a történelmet és a gyűlöletet is érzékenyen elemzi a Zsidókeresztény társas című hatoldalas versben. A vékony kötet darabjai olvastán úgy tűnik: minél hosszabb egy vers, annál jobb. A rövid, néha egy-két soros ötletek és a hosszabb, de magukat még mindig túl könnyen az olvasó rendelkezésére bocsátó allegorikus versek közül (ilyenek keretezik a kötetet) kimagaslik a Petri költészetével önértelmezve számot vető Esti kérdés P. Gy.-hez, de mindenekelőtt a Hipnoterápia, amely nem csak a maga kilencoldalas terjedelme folytán lett az egyik legsúlyosabb darabja Kemény egész eddigi költészetének. A versben megszólaló hűvös pillantású terapeutában a költő nemcsak éles szemű diagnosztát, hanem egy másik kitűnő költőt is megír, ennek a narrátornak – illetve végül is a narrátor pillantásán át szemlélt saját, versbeli, stilizált, „szomorú” hasonmásának – ajándékozva például egy finom, önironikus képet, „a motoros sóhajok”-ét, „amikkel majd az ősszel / a művelt világ kertészei a sétautakról / félrefújják az avart”. Átgondolt, impozáns, a kilencoldalnyi terjedelem súlyát játszva megtartó, nagy vers: aki szereti a kortárs költészetet, az semmiképp se hagyja ki.

false

 

Az Ókontrival Oravecz Imre is valami nagyszabásúnak ért a végére: A rög gyermekei címet viselő regénytrilógiának. A száz évet felölelő elbeszélés utolsó része a nagy világgazdasági válságtól az 56-os forradalomig mutatja be Árvaiék történetét. A regényben nincsenek váratlan fordulatok, a főszereplőnek nincs megfogható ellenlábasa, illetve maga a főhős is eléggé kétdimenziós figura, de a könyv mégis emlékezetes olvasmány, mert a regény igazi főszereplője mintha nem is Árvai Steve lenne, hanem a hagyományos paraszti társadalom és az ezt éltető természet, a hatalmas antagonista pedig maga a történelem. Ezek küzdelmét meggyőzően és magától értetődő természetességgel, bár olykor kissé egyoldalúan mutatja be a regény (a megszálló német tiszt jó fej, az orosz bezzeg megerőszakolja a bújtatott zsidó nőt, és lelövi az anyját). A mezőgazdasági munkálatok, a paraszti élet, egyáltalán a föld lefegyverzően életszerű leírásáért cserébe az olvasó még az olykor sterilen csengő párbeszédek fölött is szemet huny, nem beszélve a senkit és semmit nem jellemző, csak valahogy a szövegben benne maradt nyelvi közhelyekért – amikor már az első szavak olvastán előre tudjuk, mi lesz a frázis vége –: „azt is pozitívumként könyvelték el, hogy”, „megteremtette annak feltételeit, hogy”, „tápot adott neki az is, hogy”.

 

Talán nem vagyok ezzel egyedül: Oraveczet nekem Esterházy fedezte fel (neki pedig alighanem Weöres), amikor a Hitelben a nagyszerű Szajla – végleges címén: Halászóember – éppen akkoriban megjelenő részleteiről olyan nagy lelkesedéssel írt. Új, posztumusz kötetében, Az olvasó országában is köszönti a költőt, 70. születésnapja alkalmából.

„A halottak mostanában sokat és jól írnak” – ezt pedig még Márai írta a Kosztolányi hírlapi cikkeiből Illyés által összeállított könyvek olvastán. Esterházy szellem- és a szerkesztő, Tóth-Czifra Júlia testi keze most egy Harmonia cælestis terjedelmű publicisztikakötetet tett le az asztalunkra. Nem sok ez a hétszázhatvan oldal? – kérdezheti az olvasó, akinek annak idején, A kitömött hattyú, Az elefántcsonttoronyból és A kék haris elegáns, karcsú, kézhez formált, hordozható kötetei után már az Egy kékharisnya följegyzéseiből című orrszarvús – mennyi állat! – borítójú gyűjtemény is áttekinthetetlenül terjedelmesnek tűnt. Nem lett volna észszerűbb időben, esetleg téma vagy szín szerint két vagy akár több kötetbe szétosztani az anyagot? De, biztos. Valószínűleg a kiadónak is jobban megérte volna, csakhogy akkor valahogy éppen az anyagnak ez a gazdagsága nem látszott volna ennyire. És ahogy távolodunk az időben az író halálától, úgy lesznek ezek a cikkek egyre történelmibbek, ez pedig nem használ a műfajnak: történelmi regény van – de történelmi publicisztika? Jobb mindent így egyben látni, bár olvasni alighanem mindenki úgyis összevissza fog, antológiaszerűen, lapozgatva. Esterházy összes leírt szava a nemzeti örökség része, szóval várjuk az interjúk gyűjteményét, aztán a mosodacédulákat, mindent!

false

 

Mai íróink közül talán Spiró György a legsokoldalúbb: mintha a Tavaszi tárlatot, a Diavolinát és a Kőbékát nem is ugyanaz az ember írta volna. A legfrissebb regény a szerző szatirikus művei közé tartozik: a Kukorica Jancsi-történet (mese + beszély = „mesély”) parafrázisában a főhőst legalább négyszer gyömöszölik autóba erőszakkal, megjárja Afrikát, New Yorkot és Szibériát, és közben nézik zsidónak és muzulmánnak, de még Neandervölgyinek is. A gyors iramú, de – nem ellentmondás – nem végig egyformán lendületes antiutópia közepén Melák Kálmán egyszer csak a háború utáni évek Lipótmezőjére kerül: ez a rész szinte külön regény a regényben, ráadásul jelen listánk legjobb párbeszédei is itt olvashatók. A kilátástalan haláltáncukat önfeledten járó szereplők legfőbb mozgatórugója az önzés és a gyűlölet, ami a könyvet fájdalmasan rokonítja a két következő kötettel, a Gyűlölettel és a Szomszéddal.

 

Papp Sándor Zsigmond regénye két szálon fut: az egyik eseménysor a közelmúltban, egy-két hét alatt pereg le, míg a másik éveket, évtizedeket ölelve át a kortárs történetszál főszereplője családjának múltjában játszódik. A könyv egy tarkóra mért ütéssel kezdődik, de hamar kiderül, hogy valami nagyobb rejtély is lappang az erdélyi család történetében. Az olvasó ez utóbbinak egy idő után akár sejtheti is a megoldását, de a könyv befejezése, a másik síkon, ahol és amikor már nem is vár ilyesmit – mert úgy tűnik, hogy az érdeklődés felszívódik a cselekmény holtnak látszó ágaiban –, mégis meg fogja lepni. A regényben nem valami izzó, sátáni gyűlölet sistereg, hanem inkább a diktatúra mindennapjainak banális megrögzöttségei szabnak kényszerpályákat a szereplőknek, annyira, hogy a hangzatos címadás mögött érzésem szerint nem is a szerző esztétikai, hanem inkább a kiadó üzleti szempontjait lehet sejteni.

Zoltán Gábor könyvének több joggal lehetett volna a Gyűlölet címet adni, de a városmajori nyilasok kegyetlenkedéseit sokkolóan bemutató Orgia után ez a mű a Szomszéd címet és az Orgia előtt és után alcímet viseli. Ha az előző kötetet egyesek – kissé talán leegyszerűsítő módon – megregényesített dokumentumoknak érzékelhették, akkor erre a könyvre a megdokumentumosított regény megjelölést lehetne használni. A Szomszéd egyszerre személyes, intim vallomás, illetve történelmi és politikai non-fiction (helyenként – ímhol: – történelmi publicisztika), amely elbeszélő betéteivel együtt műfajilag a véleménycikk és a hol műhelynapló-, hol emlékezésszerű esszé között próbálja megtalálni a helyét. (Általában jó arányérzékkel, bár az elején kicsit furcsa, amikor kétoldalnyi idézetet olvashatunk a Wikipedia Solti György-szócikkéből.) Zoltán Gábor leírja, hogy az Orgia megjelenése után hányan keresték meg különböző adalékokkal, álljon hát itt is egy ilyen. A 70–71. oldalon olvasható, hogy Kertész Imre mesélte el a szerzőnek, hogyan hessentette el egyetlen kézmozdulattal a nyilasokat Márai, amikor egyszer igazoltatni akarták – Kertész azonban nem mondta el, „ki festette le neki a jelenetet”. A megfejtés: a történet Vas István Azután című könyvében van leírva, és Örley István meséli el Ottlikéknál Vaséknak (a második kötetben, a második kiadás 227. oldalán).

false

 

Fehér Renátó új verses könyvének címe, a Holtidény zavarba ejtően emlékeztet Keresztesi József drámájának címére (Holtszezon), ami önmagában nem lenne baj, de személyes tapasztalatom szerint valahogy egyiket sem könnyű megjegyezni. Az Időmérték című sorozat arculatának megfelelően a kötetet a listánkra került könyvek közül a legkisebb betűmérettel nyomták: a mottók, ajánlások már az olvashatóság határán vannak. Pedig ezek nem közömbösek: a Babák című kiemelkedő darab (a szerkesztő helyében csak a „tévétoronyiránt” kifejezésről beszéltem volna le a költőt) például lényegében érthetetlen a mottószerű információ nélkül – „David Černý: Miminka” –, amely a híres cseh szobrász különös, lidérces babaszobraira utal: érdemes ezekre a neten rákeresni. A harmincon aluli nemzedékből talán a Holtidény költőjére hatott a leginkább Petri emelkedettségtől nem mentes versbeszéde, amelyet azonban Fehér rendszerint egészen zökkenőmentesen modulál át teljesen maivá: „Erről a reggelről beszélni úgy, / hogy az holnap is kitartson. / Se célozni, se célozgatni nagyon, mert / megváltozni nem készül, de bárcsak / lehetne több, mint tükröződés” (Hátsó ülés). Ezek a sorok pedig már nem is íródhattak máskor, mint ebben az évtizedben: „velünk bélelte ki magát ez a gazdatest / akiről mindvégig azt hittük mi vagyunk” (csomók) – miközben a vers így kezdődik: „a korszak úgyis folyton kigyógyul belőlünk”.

 

Krasznahorkai László új könyve is nagyon lírai. A Manhattan-terv, ez az Ornan Rotem fotográfus által fényképezett és tervezett kötet az írónak azt a New York-i akadémiai évét dokumentálja, amikor a Public Library ösztöndíjasaként dolgozott a városban, amelynek gránittalapzatát mint valami ősvilági szfinx mancsát mutatja meg a fénykép a rendkívül szép és átgondolt könyv negyedik oldalán – törékeny melankóliáját pedig az első és utolsó oldalpár esernyős látképe. A kötet lapjain persze a közkönyvtár nagyúri miliőjébe is bepillanthatunk, ahol egyébként az író nem érezte túl jól magát. Érdekes, hogy ezt még azok az olvasók sem vélhetik szenvelgésnek, akik New Yorknál kevésbé attraktív helyeken nem érzik túl jól magukat, mert Krasznahorkai a rombolás és bánat olyan krónikásának bizonyult korábbi, sőt már legkorábbi könyveiben is, akitől a mélabús, monokróm New Yorkot is elfogadjuk. A várost mintha csak a Herman Melville, illetve Malcolm Lowry utáni kutatás izgalma és egy különleges művész, Lebbeus Woods alkotásai tennék élhetővé.

 

A listánk kilencedik helyét elfoglaló kötet szerzője körül sokáig nagy volt a könyv címét adó – Csönd. Bari Károlynak már a műfordításkötete is tízéves, új verseket tartalmazó gyűjteménnyel pedig több mint harminc éve, hogy jelentkezett: az azóta eltelt időt inkább a cigány irodalom és folklór közvetítése töltötte ki. A szép, komor, fekete kötetben, amelyet a költő saját maga tervezett, összesen tizenkét vers olvasható, az utóbbi tizennyolc év termése. A versek hangulata az őszies (sőt egy vers erejéig: hóeséses) búcsúzásé. A nagy távlatok érzékeltetése, az apró részletek rajza és a fenséges természet közömbös, mellékes vigasza mintha Cormac McCarthy prózájával rokonítaná Bari költészetét. A gyakran az emlékezés elégikus regiszterében megszólaló, erősen metaforikus beszédmód már olyan régen nem divatos, hogy akár retró is lehetne. És valóban: a költői én ballasztja nélkül ez a stílus egyáltalán nem olyan hiteltelen, mint amilyennek az olvasó emlékeiben élhet. Már az első vers felütése – „Először a hallgatás / aztán a madarakkal elővontatott hajnali ég / és az öregség” olyan távlatokat nyit, amelyekben jól elférnek a nagyszabású metaforák lomha mamutjai, a „sugarakkkal aládúcolt alkonyat”, az erek kék folyosóin „tülekvő só-hattyúk”, vagy a „nehézkes léptekkel kitaréjozott sár”, mely utóbbi persze nem is metafora, hanem nagyszerű realista leírása valaminek, amit már mindenki látott, csak nem tudta ilyen jól megragadni. „A madárcsapat-varrottas magasság / kilakoltatja / képződményeit”: ezek a sorok pedig egyszerre közvetítenek valami foghatót és elvontat. A Csönd a maga csekély terjedelmében is igen figyelemreméltó, tulajdonképpen már régen nem várt kötet.

false

 

Visky András Nevezd csak szeretetnek című verses könyvének formai változatossága a szonettől a szabadversig, hangvétele a bibliaparafrázistól az olyan posztmodern tréfáig terjed, mint a Caravaggio elkészíti az eltűnt képek leltárát. De a meghatározó hang talán így is a búcsú-, a sír- és a gyászverseké, és ide tartozik még A szikárius Júdás búcsúlevele című darab is, amely így fejeződik be: „Előtte indulok a halálba, elsőként akarom üdvözölni / a túloldalon.” Bár a kötet antropológiája nem olyan egyneműen sötét, mint a listánk 4–6. helyen álló prózáké, a Nevezd csak szeretetnek cím inkább tűnik beletörődésnek, mint a versvilágok tapasztalatából leszűrt direkt ajánlatnak.

 

Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötete az alcím szerint phytolegendárium, azaz növényekkel kapcsolatos olvasnivalók gyűjteménye. Nem egészen füves könyv, mert az a műfaj orvosi célokat szolgál, míg ebben a könyvben a körülbelül száz növényről szóló mintegy kétszáz fejezet phytoaforizmákra, -enigmákra, -ikonokra, -legendákra és -anekdotákra oszlik, és tartalmát tekintve nemcsak családtörténet és falusi folklórgyűjtemény, hanem a 20. századi történelem sajátos perspektívájú krónikája is. A könyvben szereplő Maradot nyilván a fiatal szlovákiai író szülőfaluja, Pered ihlette, de szinte megállapíthatatlan, hogy melyik történet származik családi körből, a nagyszülőktől, melyik más adatközlőktől, illetve melyik az írói fantázia terméke. (A „migráncsvirág”-ot például a magam részéről nem hiszem el, még akkor sem, ha a magyar lélekben már oly mélyen gyökerező akácfa is voltaképp inváziós faj.) A könyv tájszólásban van írva, ami csak az első oldalak olvastán furcsa, utána már teljesen természetes a néhány szokatlan betű, például a hosszú, nyílt ē (pl. „kē” kell helyett) vagy a rövid zárt ë (ott, ahol Szegeden ö-t mondanak). Aki olvasás közben ezt nem hallja, megteheti, hogy bizonyos fejezeteket hallgatás közben olvas: Cujka Ottó szemelvényes hangfelvételét CD-n mellékelték a Szőke Erika által szépen illusztrált kötethez. Már tényleg csak néhány lepréselt növény, az „elsőnek hajtó” galajfű vagy a „sokáig haldokló” pocikfarkfű hiányzik, de azok nyilván az író kézírásos jegyzetei között maradtak lepréselve.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/23. (06. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...