Operaénekes volt, ráadásul tenor, méghozzá kifejezetten kövér, ízig-vérig olasz tenor - egy buta előítéletekkel körülsáncolt műfaj többszörösen hátrányos helyzetű képviselője. Ám Pavarotti körül egyhamar rajongó szeretetté alakult át az évszázados balítélet, összetéveszthetetlen, mézszínű hangja pedig még azokat is lenyűgözte, akik amúgy váltig beigazoltnak tekintették az előnytelen sztereotípiákat.
*
A modenai pék és amatőr tenorista fia a hatvanas évek elején kezdte operaénekesi pályafutását, amikor a világ operaszínpadait éppen a nagy szopránok uralták, irgalmatlanul, s egymás iránt kegyelmet nem ismerve. Pavarotti is a kor egyik vezető primadonnájának, Joan Sutherlandnek ("La Stupenda") az oldalán aratta első nemzetközi sikereit, miután a szálfatermetével gránátostisztet idéző ausztrál díva maga mellé vette turnéira a majd' két méter magas ifjút. Az olasz tenor rohamléptekben hódította meg Európa és Amerika jelentős operaházait, s üzembiztos magas regisztere rövid úton elismert és keresett márkává tette a nevét. Így a hetvenes évekre Pavarotti a bel canto-operák, Bellini és Donizetti (lásd az elhíresült kilenc magas C-t Az ezred lányában) műveinek specialistájává vált, igazi tenorsztárrá, amilyenből azért akkortájt még jó egynéhány akadt, Carlo Bergonzitól Alfredo Krausson át egészen Nicolai Geddáig.
Csakhogy Pavarottinak rendkívüli érzéke volt a karrierépítéshez, s amikor áriaestek és televíziós szereplések révén otthonosan belakta Amerikát s egyszersmind az amerikai médiát, pályafutása és népszerűsége egyaránt új szintre emelkedett. A nagyközönség ugyanis szívébe zárta ezt a derűs, mackós bájú óriáscsecsemőt, aki elmaradhatatlan, s idővel védjegyévé váló fehér kendőjét szorongatva oly behízelgően, s oly kikezdhetetlen könnyedséggel énekelt. Igaz, rövidesen komoly vetélytársa is akadt Plácido Domingo személyében, s kettejük fel-felszikrázó rivalizálása több mint egy évtizeden át izgalomban tartotta a világ operarajongóit. A Domingo-Pavarotti-korszak alighanem az operajátszás történetének egyik legszebb csillagórája volt, s a spanyol tenorral folytatott - többé-kevésbé - barátságos vetélkedés mindkettejük művészetének előnyére szolgált. Pavarottiból ugyan sohasem vált Domingóhoz mérhető énekes színész, hiszen játéka mindenkor illusztratív jellegű maradt, ám repertoárja szélesebb lett, szerepei közé bekerült Mozart Idomeneója, s szinte mindahány nagy olasz tenorszólam, így - általános meglepetésre - még a csodálatosan megküzdött, megszenvedett Otello is (Solti György lemezfelvételén).
1990-ben azután új korszak kezdődött, amikor az olaszországi labdarúgó-világbajnokság ürügyén összeállt a két vetélytárs, valamint a leukémiájából szerencsésen felgyógyult fiatalabb kolléga, José Carreras. A Caracalla termáiból közvetített, elementárisan kedélyes koncertet, benne a Kalaf herceg győzedelmes áriájával excelláló Pavarottit milliárdok látták, s a siker folytatást követelt. Az éveken át sorjázó Három tenor-koncertek révén mindhárman bebocsáttatást nyertek a tényleges világsztárok szűk elitcsapatába, s a kimondva-kimondatlanul Pavarotti által dominált trió a jelenkor egyik legismertebb és legsikeresebb formációjává, a populáris kultúra ikonjává vált. Ez persze korántsem tetszett mindenkinek: kritikusok, kollégák meg operaházat legfeljebb, ha kívülről ismerő allűrpurifikátorok kérték számon rajtuk a műfaj emelkedettségét, s szemforgató felháborodással emlegették gázsijukat, amely lassanként beérte a playbackre tátogó, kérészéltű fiúcsapatok szokott díjazását. Pavarotti ráadásul még mindenféle könnyűzenészekkel is összeadta magát, hogy a Modenában tisztelgésére eléjáruló Spice Girls, Bryan Adams és Bono mikrofonhangjához idomítva saját vócséját, humanitárius akciók valóságos tömkelegét támogathassa Boszniától Kambodzsáig, Libériától Guatemaláig.
A világszerte mind nyilvánvalóbbá és aggasztóbbá váló tenorapály kellős közepén távozott, előbb csak a színpadról, majd kevéssel utóbb az életből is, ám a nagyvilág korántsem a "magas C királyát" gyászolja személyében. Nem, még akkor sem, ha a tabloidok most is e bevett formulával hivatkoznak Pavarottira. Mert jóllehet manapság úgy tetszik, a tenorok általában is pótolhatatlannak tekinthetők, Luciano Pavarotti művészetének felbecsülhetetlen értékét valami egészen más adta. Kétely nélkül, diadalmasan és egyszersmind követésre csábítóan boldog volt, s ugyan melyik művésztől remélhetnénk ezután e merőben korszerűtlen érzés képviseletét?
