Szent Imre-év, 1930: A liliomos herceg

Könyv

A magyar katolikusok idén ünneplik Szent Imre herceg születésének millenniumát. Székesfehérvárott reprezentatív kiállítás emlékezik meg az Árpád-házi szent kultuszának elmúlt ezer évéről, s így arról a jubileumi ünnepségsorozatról is, amely a neobarokk Horthy-korszak egyik legfényesebb demonstrációja volt.
A magyar katolikusok idén ünneplik Szent Imre herceg születésének millenniumát. Székesfehérvárott reprezentatív kiállítás emlékezik meg az Árpád-házi szent kultuszának elmúlt ezer évéről, s így arról a jubileumi ünnepségsorozatról is, amely a neobarokk Horthy-korszak egyik legfényesebb demonstrációja volt.

Imréről, első királyunk szent életű fiáról meglehetősen keveset tud a középkorászat, s egyházi legendája sem igen bővelkedik az információkban. A közmegegyezés szerint 1007-ben született (bár egy forrás, az ún. Érdy-kódex ettől eltérően az 1000. esztendőt említi), s nevét anyai nagybátyja, az ugyancsak szentté avatott II. Henrik német császár után kapta. Henricus-Emericus-Imreh fejedelmi nevelésben részesült, felnövekedve megházasodott (neje bizánci volt, esetleg horvát vagy lengyel), viselte a máig vitatott jelentésű dux Ruizorum címet, egészen addig, míglen 1031-ben vadászbaleset áldozatává nem vált. A vadkan által felöklelt trónörököst halála után igen hamar szentként ismerte el az egyház: Imre 1083-ban egyike lett az első magyarországi szenteknek, s pár évtizeddel később elkészült a legendája is. Ebben a szövegben bukkan fel a herceg szüzességi fogadalma, amelyet úgymond házasságában is megtartott, vallásos devóciójának több más szép példája, valamint a sírjánál bekövetkezett csodák felsorolása.

A szentek seregébe sorolt magyar herceg tisztelete a középkorban Európa-szerte elterjedt: a "világ piros rózsáját", a "nemesség virágát", az "izzó, fehér liliomot" hol egymagában, hol atyjával és Szent Lászlóval közösen megannyi műalkotás megörökítette az évszázadok során. Bár Imre kultusza nagy múltra tekinthetett vissza, meglepőnek tűnhet az a grandiózus ünnepségsorozat, amellyel halálának kilencszázadik évfordulójáról a magyar katolikus egyház és a magyar állam megemlékezett. Hiszen amint Hevesi András éppen a jubileumi év kellős közepén találóan megfogalmazta, "Szent Imre csendes pályafutása nem kapcsolódik be a történelembe, merő ráadás, a magyar történelemnek talán egyetlen fényűzése. Magyarországon, a nagy hajótörések, a dekoratív összeomlások és nagyigényű kudarcok hazájában Szent Imréé talán az egyetlen sikerült élet, éppen, mert semmit sem akart elérniÉ"

Mégis, a püspöki kar és a református szimpátiával gyanúsított, s ekkortájt valóban két kálvinista (Horthy Miklós és Bethlen István) által irányított kormányzat korábbi összezördüléseit félretéve fényes ünnepségek közepette ülte meg a sebtében felértékelt jelentőségű, s jellemvonásaiban követendőnek fölmutatott Szent Imre jubileumát. Az előkészületek 1929-ben kezdődtek, ekkor hirdették meg az emlékévet (1930. május elsejétől 1931. május elsejéig), s ekkor alakult meg a Jubiláris Év Rendező Főbizottsága, élén Serédi Jusztinián hercegprímással, és az 1919-20 fordulóján működött koncentrációs kormány miniszterelnökével, Huszár Károlylyal. Ez a bizottság állította össze az ünnepségek dús hivatalos programját, s bocsátotta közre azt a seregnyi alkalmi művet, amelyet a liliomos herceg tiszteletére írtak

nagy költők és hétpróbás dilettánsok

vegyesen. Ezek a minden szempontból roppant elegyes munkák, amelyek között himnusz éppúgy akad, mint regény vagy dicséretes jámborságú színjáték (pl. Ringelhann Béláné Liliompár vagy Tordai Ányos Imre királyfi című drámája), mindazonáltal közelebb vihetnek bennünket a felhangokban oly gazdag emlékév megértéséhez. E művek ugyanis, akárcsak az egyházi cenzor engedélyével ("Nihil obstat!") megjelentetett, ugyancsak változatos nívójú emlékbeszédek és tanulmányok lépten-nyomon rámutatnak a Szent Imre-kultusz fölértékelődésének legfontosabb okaira.

A legmagasabb irodalmon kezdve, Babits Mihály 1929-es Imre herceg című históriás éneke rögvest segít történeti kontextusba helyezni az emlékévet, amikor ezt írja:

"nézz, mennyekből, megcsufolt rokonságodra, / mert ma is, levágva orrunk és fülünk, / koldulunk és árván kárveszékelünkÉ"

Tíz évvel Trianon után a Szent Imre-év egyik vezérszólama kevéssé meglepő módon a Szent István-i Magyarország elvesztése feletti panasz volt. És értelemszerűen az elvett területek visszaszerzésének vágyáé, amelyhez elkél az égi segítség, mert mint a szervezőbizottság nevében Huszár Károly megfogalmazta, "Emberi erő aligha lesz elegendő históriai vágyaink elérésére". Ebben jut szerep a "liliomos ifjúnak", a magyar ifjúság mintaképéül állított Szent Imrének, aki - mint az ekkor már halott Prohászka Ottokár nevezte - személyében "az erős magyarság típusa". "Hegyeinket elvehették, bányáinkat kifoszthatják, erdeinket letarolhatják, pénzünk ronggyá értéktelenedhetik, a városok elnéptelenedhetnek, a falvak elpusztulhatnak, de az istenhívő magyar lelket nem lehet megölni bennünk, ha a magyar ifjúság nem akarja. Szent Imre daliás szelleme, a magyar ifjúság szót kér és helyet a jövő történelmében." A legelső magyar ifjú példája, azaz Szent Imre követése révén válhat tehát a fiatal nemzedék méltóvá nagy küldetéséhez, s ennek segítségével kerülheti el "a megostorozott és felfeszített magyarság" a teljes erkölcsi züllést, a bomlást s a világforradalmat.

Az ifjúság pacifikálásában és fegyelmezésében érezhetően közös platformot talált a katolikus egyház és az államhatalom. 'rizze meg az ifjúság tiszta vérét, s amint Szent Imre tette, mindenben engedelmeskedjen atyjának. E tematika kibontásánál szabadon érvényesülhetett az egyes szerzők hajlama és érdeklődése. Tóth Tihamér atya, a fiatalembereket hátgerincsorvadással riogató Tiszta férfiúság elhíresült szerzője például e témában sem tagadta meg önmagát, írván: "Fiúk, tudjátok ti azt, hogy a ti sudaras hátgerincetek s meg nem ingó jellemetek nagyobb érték erre a hazára, mint az elveszett Kárpátok sudár fenyői s az erdélyi hegyek ringó erői?" Mások a szűz herceg példájának tisztelete s a nemzet szaporításának múlhatatlan feladata között feszülő vélt ellentmondás megcáfolására vállalkoztak. Vukov János jezsuita atya például az alábbi - némi rosszindulattal akár rabulisztikusnak is ítélhető -, bár ma is ismerős gondolatmenettel állt elő: "Ahol nem becsülik és nem csodálják és nem tisztelik a szüzességet, ott nem becsülik az állapotbeli tisztaságot; ahol nem becsülik az állapotbeli tisztaságot, ott nincsen gyermekáldás, ahol pedig hiányzik a gyermek, ott szükségképpen kihal a nemzet."

A revízió vágyában s az ifjúság (áttételesen az egész társadalom) fegyelmezésének szándékában egyesítette tehát erőit a hazai katolikus klérus és Horthy kormányzó konzervatív, neobarokk állama. S a pazar külsőségek iránti közös rajongásában, ugyanis a Szent Imre-év főünnepségei, melyeket 1930 augusztusában rendeztek, oly fényesre sikeredtek, hogy azokhoz legfeljebb az 1937-38-as, ún. kettős szentév pompás tömegrendezvényei voltak foghatók. Ekkor, 1930. augusztus 17-én került sor Szent Imre monumentális szobrának felavatására a róla frissiben elnevezett budai városrész legfontosabb terén, a Horthy Miklós körtéren. A ma már Móricz Zsigmond nevét viselő tér számára a jótékony Croy-Dülmen Izabella főhercegné adományozta e szobrot, Kisfaludy-Stróbl alkotását, s az avatáson a teljes magyar elit részt vett. Jelen volt XI. Pius pápa személyes küldötte, Sincero bíboros, pápai legátus is, ám valódi főszereplővé az augusztus 19-20-i szakrális rendezvényeken vált. Így a pápa által teljes búcsúnak, azaz az ún. ideig tartó büntetéstől, a tisztítótűztől megszabadítónak megtett vérmezei tömeges tábori misén, az Ünnepi Csarnokban (Millenáris) megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Gyűlésen, majd Krisztus Király dunai diadalútján. Ez utóbbi parádét augusztus 19-én délután tartották, s a Bazilikából az Eötvös téri hajóállomásig vonuló pápai legátust, illetve a Legméltóságosabb Oltáriszentséget díszruhás csendőrök, cserkész, levente és főiskolás díszszázadok, valamint nyolcas sorokban virágfüzérekkel és pálmaágakkal felszerelt magyar ruhás honleányok kísérték. Miközben a celebritások ágyúdörgés közepette hajóra szálltak, a katonazenekar az "Ez nagy szentség valóban" kezdetű szent éneket intonálta, majd a monstranciával körbehajóztak Pest és Buda között.

Immár szárazon, ám a korábbi gyakorlattal szemben nem a várban, hanem a Bazilika és az Ezredéves Emlékmű között került megrendezésre a másnapi Szent István-napi körmenet, amelyen az egybehangzó becslések szerint nyolcszázezer ember vett részt. A tömegrendezvények mellett seregnyi, Szent Imre személyéhez kevéssé kötődő esemény is színesítette az emlékév programját, s itt nemcsak az

500 cigányzenész

monstre hangversenyére vagy a Szent Imre automobil csillagtúrára gondolhatunk, hanem azokra a konferenciákra, amelyeket a különféle katolikus szervezetek tartottak e túlzsúfolt napokban. Kiválólag ilyen volt az államférfiak, publicisták és jogtudósok nemzetközi értekezlete, melynek programját a világforradalom és az egyház tematikájának szentelték a résztvevők. "Róma vagy Moszkva" - állította élére a kérdést a fővárosi keresztény politika vezéralakja, Wolff Károly; míg a katolikus szociális napok konferenciáján az utóbb Szálasi minisztereként ügyködő, s ezért 1946-ban méltán halálra ítélt Rajniss Ferenc perorált a katolikus intelligencia nemzetpolitikai jelentőségéről.

Díszelőadások és zarándoklatok, iskolaavatások és templomszentelések, emlékszivarkák és akadémiai ünnepségek örökítették meg Szent Imre herceg emlékezetét, s egyszersmind a magyar katolicizmus és állam konzervatív szövetségét. Ám az erő és a stabilitás egyhamar sérülékenynek bizonyult, s itt nem pusztán a világgazdasági válságra vagy éppenséggel az 1930-as augusztus 20-át alig pár nappal követő nagy munkástüntetésre gondolhatunk. Sérülékenynek bizonyult maga az Imre-kultusz is, hiszen a buzgó turulisták, akik Koppányt a "magyarok megfeszített megváltójaként" tisztelték, furcsamód Imrét is bevették szent vértanúik sorába. A hivatalos kultuszt, ami oly csekély pozitív ismeretre és történetiségre támaszkodott, mondhatni játszi könnyedséggel átfordították, s az engedelmes ifjúból idegenek által meggyilkolt mártír lett, aki "természetellenes önmegtartóztatásban" élt ugyan, ám "faji érzését" csorbítatlanul megőrizte, s bizony már a legkevésbé sem tűnt angyali szelídségűnek.

Neked ajánljuk