A cinikus magánmacskahekus ezúttal a nagy New Orleans-i fülledtségben adja a cinikus magánhekusság szakmai követelményeit túl is teljesítő noirhőst, a private dick és a gumshoe macskamegfelelőjét. Méregkeverés, párducsztriptíz, bárjazz és börtönlátogatás – és még csak az első három oldalon vagyunk túl. Van haldokló megbízó (kecske) és felkutatásra váró heroinista (bokszer), a magánzsarubizniszben nyomuló piás víziló és egy olyan pokolvízió, amihez foghatót nemigen látni az állatos képregények piacán. És persze van vudu, kreol konyha és mindhalálig jazz. Már az előző részek kapcsán megjegyeztük, hogy az alkotók (Juan Díaz Canales és Juanjo Guarnido) film noirt reggeliznek, ebédelnek és vacsorálnak, ami vonzó életmód, de a fékezhetetlen rajongás olykor az eredetiség ellen dolgozik. Ezúttal is eljátszhatjuk a noir ki-kicsodát, Az aranykezű férfi biztos befutó és A vágy villamosából is bedöcög a vili – éljen Elia Kazan, akinek ez már a második New Orleans-i filmje volt a Pánik az utcán után! Ami a Blacksad 4. utcáit illeti, azok a legjobbak. Míg a sztori a nagy noirfelhalmozás miatt varrás mentén reped, addig a tobzódás jót tesz a képeknek. Szemrevaló nagyon az a kétoldalnyi, szövegtelen karneválőrület, aminél egy bolondos tollseprű sem lehetne színesebb, az élénk színorgiát pedig egy erőteljesen kékes és majdhogynem végzetes éjszakai vizes jelenet teszi zárójelbe. A vizes és cinikus hősök láttán egy igazi műfaji nagyhal, az Alkony sugárút halakkal alvó narrátora juthat az eszünkbe – kár, hogy ezúttal nem a vízi hulla a mesélő.
Fordította: Nagy Krisztián. Pesti Könyv Kiadó, 2018, 55 oldal, 4990 Ft
