„Egy kivétel volt: Fifi néni” - Nyáry Krisztián író, könyvkiadó

Két nagy sikerű kötetet is megtöltött a magyar irodalom love sztorijaival, amelyekkel eredetileg a Facebookon szórakoztatta az ismerőseit. Azóta írt hősies és merész magyarokról, szerelmes festőkről és 1848/49 nagy levelezőit is kötetbe rendezte. Volt Demszky Gábor sajtófőnöke, a Magvető vezetője, jelenleg pedig egy egész könyves cégbirodalom kreatív igazgatója.

Magyar Narancs: Úgy tűnik, ön a kapocs a Fidesz, a Jobbik és az MSZP között; nemrég elújságolta a Facebookon, hogy a Semmelweisről írt posztját mindhárom párt egy-egy képviselője (nevet nem említett) egyetértően megosztotta. Lehet, hogy az ideális köztársasági elnököt köszönthetjük önben?

Nyáry Krisztián: Még szerencse, hogy nincsenek ilyenek terveim. Ez a kis eset talán azért tanulságos, mert mindhárom politikus, bár nagyon mást gondol a világról, mégis a saját világmagyarázatát alá tudta támasztani ezzel a történettel. Ugyanúgy látja Semmelweis figuráját a jobbikos, mint a szoci. Semmel­weis története egy áldozattörténet, és az azért elég erősen benne van a hazai politikai kultú­rában, hogy a saját táborát mindenki áldozatnak látja. Valószínűleg ez is motiválhatta az egyetértő megosztásokat. Előfordul, hogy politikusok is megosztják, amit írok, de ez inkább úgy szokott lenni, hogy ha például Márton Áronról írok, azt jobboldaliak osztják, ha meg Karig Sáráról, azt inkább a balosok.

MN: A hazai politikai kultúrát közvetlen közelről is szemlélhette, hiszen kétszer is a hajdani főpolgármester, Demszky Gábor mellett dolgozott a Városházán – utóbb kommunikációs igazgatóként.

NYK: Egy jó és egy rossz szakaszban dolgoztam a Városházán, persze mindkettő nagyon tanulságos volt. A jó 1995 és 2000 közé esett, a rossz a 2006 és 2010 közötti időszakot jelentette. Az első az önkormányzatiság szempontjából is jó korszak volt, és akkor tanultam ki a kommunikációs szakmát. Teljesen véletlenül sodródtam oda, igazi rendszerváltáskori sztori az enyém; az egyetemen kollégám volt Keszthelyi András, ő filozófiatörténetet tanított, én költészettörténetet. Keszthelyi valamilyen kalandos úton a Városházára került sajtófőnöknek, és szólt, hogy menjek én is oda. Mondtam neki, hogy én ehhez egyáltalán nem értek – azzal nyugtatott meg, hogy ő se. Persze azért értett hozzá, mindent elolvasott az amerikai szakirodalomból, és csinált egy jól működő kommunikációs egységet. Miután András elment, én lettem 24 éves fejjel a sajtófőnök.

MN: Erős gyomor kellett a politikai játszmákhoz?

 

Fotó: Németh Dániel

NYK: A városházi munkámnak csak olyan húsz százaléka volt politika. Utána dolgoztam piaci kommunikációs cégeknél, sok iparágba beleláttam, többek között a gyógyszergyártásba és a környezetvédelembe is. Ebben a sorrendben a politikát, legalábbis az akkori, 10-15 évvel ezelőtti politikát én csak a harmadik legmocskosabb ágazatnak láttam. Hogy mi ment a gyógyszeriparban és a környezetvédelemben, az mind messze lekörözte az akkori politikai játszmákat. És az önkormányzati politika azért elég másként festett még akkoriban. Például létezett. Azzal a fajta politikai kultúrával, ami mai is uralja az országot, a második városházi korszakomban ismerkedhettem meg.

MN: Miközben munkaidőben, mondjuk, a Hagyó-ügyet kellett valahogy kommunikálnia, levezetésképpen már írogatta az irodalmi szerelmes történeteket?

NYK: A szerelmes történetek csak később jöttek. A Hagyó-ügyet meg nem nagyon lehetett kommunikálni. Persze azért egy ilyen helyzetnek is megvannak kommunikációs szempontból a törvényszerűségei: mindig mindenre azonnal válaszolni kell, nem szabad hagyni, hogy elhúzódjon, mert úgysem lehet megnyerni egy ilyen helyzetet. Persze nem is ez volt a cél. Ez a klasszikus válságkommunikáció. Nyilván ilyenkor az érintetteknek az az érdekük, hogy elbújjanak, kerüljék a nyilvánosságot, ilyenkor nekünk kellett mondani valamit, noha mi sem tudtuk, mi a válasz.

MN: A Fölébredett a föld című könyve kapcsán elmondta, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc a kedvenc történelmi korszaka. Kommunikációs vezetőként írt március 15-i beszédeket?

NYK: A beszédírás kollektív műfajnak számított nálunk. Amíg élt Szabó Miklós történész, ő adta ezekhez a nagyobb, ünnepi beszédekhez a történelmi alapokat és az izgalmas sztorikat. Szerettem vele dolgozni. A végén Demszky elé került az anyag, húzott belőle vagy hozzáírt, ahogy jónak látta.

MN: Most már jó ideje könyvpiaci tényezőként ismert; egyrészt, mint szerző, másrészt, mint a Líra Könyv Zrt. kreatív igazgatója. Azért az elég mellbevágó kijelentése volt, hogy ma Magyarországon ötven író sincsen, aki pusztán az írásból meg tudna élni.

NYK: Ez majdnem mindig így volt, kivételt talán csak az Aczél György nevével fémjelzett korszak jelentett, a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig, amikor mesterségesen alacsonyan tartották a könyvek árát, és akinek kiadták a művét, viszonylag rendes honoráriumot tudott kapni. És nem is kellett különösebben nagy melót fektetniük abba sem, hogy eljussanak a közönséghez. Ilyen se előtte, se utána nem volt. Persze amikor én ezt az ötvenes számot mondtam, a jegyzett, kortárs szépírókról beszéltem. Ők, szemben a bestsellerírókkal, nem az első évben tesznek szert mérhető bevételre, hanem mondjuk húsz év távlatában. Tavaly volt húszéves a Jadviga párnája, meg is néztük, hogy az elmúlt húsz évben mely magvetős könyvek fogytak a legjobban. A Sorstalanság az első, a második és a harmadik pedig a Harmonia Caelestis és a Jadviga. Komoly példányszámokról beszélünk, tíz­ezres nagyságrendről, ezt azonban ezek a könyvek csak lassan hozzák be. A ki­adók egyébként, már azok, amelyek erre vannak berendezkedve, ezt szeretik a legjobban. Hosszú távon nem kell semmit se csinálni, csak újranyomni az évek során klasszikussá vált műveket.

MN: A százezres nagyságrendet sikerült valamelyiknek elérnie?

NYK: A Sorstalanság 400 ezernél tart, és a százezret azért más magyar kortárs műveknek is sikerült elérniük az évek során. A hazai bestsellerszerzők közül talán Frei Tamás volt az utolsó, aki a százezres határt átlépte, persze vannak közelítő mennyiségek, de a bestsellerpiacon szinte csak az első év számít, a második évben már nem nagyon keres a szerző.

MN: Hol állnak példányszámban a népszerű, Magvető által ki­adott klasszikusok, például az Utas és holdvilág?

NYK: Biztos, hogy irgalmatlan nagy példányszámnál, de az Utas például már nem magvetős, lejárt a joga, bárki kiadhatja. A jogok felszabadulásának nemrég volt egy nagy boomja, szoros összefüggésben a magyar történelemmel, hiszen a holokausztban, 1944–1945-ben sok szerzőt gyilkoltak meg és 70 év a lejárati idő.

MN: Ha még nem telt el a 70 év, de nincs örökös, hova megy a pénz?

NYK: A kiadónak meg kell kísérelnie felkutatni az örököst, de ha még nem járt le a 70 év és nincs meg az örökös, akkor nyitunk egy számlát, és ezen tartjuk a jogdíjat, hátha jelentkezik valaki. A legkülönösebb ilyen eset talán a Szálasi-napló kiadása volt a Magvető történetében; amikor kiadtuk, még néhány hónap volt hátra a hetvenből. Úgy tudtuk, hogy nincs örökös, aztán kiderült, hogy van, de nem tartott igényt a jogdíjra. Fura, de ebből a szempontból Szálasi magvetős szerzőnek számított. Ugyanakkor mi adtuk ki Nyiszli Miklós visszaemlékezéseit is (Dr. Nyiszli Miklós: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban – a szerk.), ahol aztán sokáig tényleg nem lehetett tudni, ki az örökös. Ő éppúgy a szerzőnk, mint Szálasi.

MN: Az Így szerettek ők irodalmi szerelmes történeteinek megírásakor, gondolom, feltétel volt, hogy már ne éljenek a szereplők.

NYK: Egy kivétel volt: Fifi néni (Gyarmati Fanni, Radnóti özvegye – a szerk.). Valamilyen módon azért ő is jóváhagyta a róluk szóló írásomat, amit először a Facebookra írtam meg. Akkor már nem tudott olvasni, jártak fel hozzá felolvasni. Az volt a szokás, hogy ha nem tetszett neki valami, akkor csak megrázta a fejét, hogy ezt nem kéri. Az én írásomat bólogatva végighallgatta. Egyébként nem írtam meg olyat, amit korábban ne publikáltak volna, csak ezek a részletek egy szűk körben voltak ismertek. Ami szenzitív volt benne, az a Beck Judit-féle szerelem, amit középiskolás fokon nem szoktak tudni, de azért Ferencz Győző monográfiájában benne volt. És ez ellen nem volt Fifi néninek kifogása. Persze ha van, akkor is meg lehetett volna írni, de akkor nem írom meg. Radnótiék története volt az egyetlen, ahol élő szereplőről írtam.

MN: Kölcseyt például közel 180 évvel a halála utána coming outolta, ami persze durva leegyszerűsítés, de hát önt is durva leegyszerűsítéssel vádolta meg a szakma, például Margócsy István irodalomtörténész, akivel lapunk oldalain vitázott is ez ügyben (lásd: „Akkor Petőfi pedofil volt?” – Margócsy István és Nyáry Krisztián az írók magánéletéről, Magyar Narancs, 2013. november 7.).

NYK: Azok közül a szerzők közül, akikről írtam, azt hiszem, leginkább Kölcseyhez értek. Ez a korszak volt a kutatási területem. Nem állítottam azt, hogy Kölcsey homoszexuális lett volna, annyit állítottam csupán, hogy volt négy-öt év az életében, amikor szerelmes leveleket, szerelmes verseket küldött egy férfinak, szerelmemnek szólította és mindenféle egyéb módon kinyilvánította, hogy ez szerelem. Az persze vita tárgya lehet, hogy ehhez a fajta szerelemérzéshez a szentimentalizmus időszakában társult-e bármilyen erotikus tartalom.

MN: És társult?

NYK: Kölcseynek valószínűleg sosem volt megélt szerelmi kapcsolata. Azt se fogjuk megtudni, kibe volt fiatalon szerelmes, ezt mindig nagyon titkolta. Célozgatott rá, de a barátai sem tudták kitalálni. Elfojtós volt, szerintem súlyos mértékben, orvosi szinten depressziós. Nincs nyoma annak, hogy valaha lett volna bármilyen párkapcsolata. Azt viszont lehet tudni, hogy olyan depressziós volt, hogy megesett, másfél évig nem hagyta el a birtokát. Ebből fél éven keresztül a háza küszöbét sem lépte át, ekkor írta a Himnuszt. Érdekes és hasznos vita, mit lehet tudni Kölcsey érzelmeiről. Nyilván, ha nem a Himnusz költőjéről beszélünk, akkor ebből nem lesz botrány. Amiben egyébként sokat segített a Magyar Narancs is azzal, hogy Karafiáth Orsolya Kölcseyként szerepelt a címlapon. Az buta vita, hogy le lehet-e írni bármit is a Himnusz szerzőjéről, ami nem eléggé fennkölt. Hogy ez akkor támadás-e a nemzet teste ellen? Ez hülyeség persze. Azt gondolom egyébként, hogy ez egy homoerotikus vonzalom volt, annál is inkább, mert ez később is foglalkoztatta Kölcseyt. Vannak erről máshoz írott levelei. Többször előkerül, hogy szerinte a barátság és a szerelem ugyanarról a tőről fakad, és az antik görög szerelemfelfogás az idősebb és fia­tal férfiak között is nagyon foglalkoztatta. Ami igazán érdekes ebből irodalomtörténetileg, hogy egyszer csak azt mondta, hogy ja, van egy harmadik hasonló érzés is, mint a barátság és a szerelem, ez pedig a hazaszeretet. Szépen szublimálta, szépen áttette a libidóját erre a vonalra. Persze nem akarok pszichologizálni, de valami ilyesmi történhetett a Himnusz költőjével.

MN: Kultúrharcos időket élünk, a Magyar Idők buzgón leplezi le, hogy a NER liberális elhajlással vádolt kulturális intézményvezetői és persze maguk a megátalkodott liberálisok épp miben mesterkednek. Jövő héten lehet, hogy ön jön, amúgy is sok van – már csak Kölcsey miatt is – a rovásán.

NYK: Különösebben nem lepődnék meg, de túl nagy tétje sem lenne, mostanában inkább a kormánypárti meggyőződésű intézményvezetőket szokás ott támadni. Ennek a kultúrharcnak nevezett valaminek a jó része a jobboldalon belül zajlik. Az Európára nyitott kultúra van szembeállítva egy bezárkózó, mindenféle vélt hagyományokba néző kultúrával. Még azt se mondhatom, hogy ez valami újdonság, időről időre ez meg szokott jelenni Magyarországon. Lassan nincs is a jobboldalon olyan vezető a jelentősebb kulturális intézmények élén, akit ne támadtak volna meg. Emellett pedig ott van az a régi jó szokás, hogy a közéletben is megszólaló, baloldalinak gondolt művészeket pécéznek ki, legutóbb például Karafiáth Orsolyát. A fontos kérdés, hogy mi történik azokkal a kulturális intézményekkel, amelyek még mentesek a pártpolitikától. Az irodalom szempontjából két ilyen kulcsintézmény van: a nemzetközi könyvvásárokkal kapcsolatos feladatokat is ellátó Balassi Intézet, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum. Az előbbinek nemrég váltották le a vezetőjét, a munkatársait, ha jól tudom, kényszerszabadságra küldték. Már a székházuk sincsen meg. A PIM-et pedig hetente támadják. Ezt biztos, hogy valamilyen módon megérzi a könyvki­adás és az irodalmi szakma. Eddig az történt, hogy rengeteg közpénzből létrejött a Magyar Művészeti Akadémia vagy az Előretolt Helyőrség Íróakadémia, de közben megmaradtak a hagyományos, rendszerváltáskor létrehozott intézmények. Most ezek ellen zajlik a támadás. Legutóbb a Magyar Időkben az merült fel, hogy ritkítani kell a könyvfelhozatalt is, hogy az olvasó megtalálja az értékes könyveket.

MN: És egy alapos irodalmi kánoncserére is szükség lenne mielőbb – erről a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója beszélt. Vesszenek az ásatag liberálisok, jöjjenek a szexi konzervatívok! Kik lennének ők?

NYK: Orbán János Dénes utolsó szépirodalmi könyvét három éve én adtam ki az Athe­naeum Kiadónál. Akármennyire is vitában állok vele, például az ügyben, amiről mostanában a Magyar Időkben értekezik, ha írna egy hasonló minőségű könyvet, természetesen kiadnánk. Sehol nem látom a megszületett, de politikai okokból elhallgatott műveket. Ezeket egy pusztán szakmai alapon gondolkodó, igényes szépirodalomban utazó kiadó már rég közreadta volna. Sosem szoktuk méricskélni, hogy mely szerzőnek mi a politikai meggyőződése. Ezeknek a cikkeknek visszatérő eleme, hogy felsorolják, mi a nem jó irodalom, de nincs ott vele szemben, hogy akkor kiket is kéne kiadni. Kik azok, akik eddig liberális elnyomás alatt éltek? Kötcsén elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy a kultúrában is kétharmadot kell szerezni – ami most zajlik, az ennek az igénynek felel meg. Ez nem a művészet logikája, hanem a politikáé. A több tucat Wass Albert-szobor országában nem látom, kik lennének ezek a kortárs vagy klasszikus elnyomottak. Kányádi Sándor kapcsán például Orbán János Dénes arról írt, hogy Kányádi életművét bizonyos liberális erők elnyomták. Bevallom, én nem érzékeltem ezt az elnyomást, ha van olyan életmű a magyar irodalomban, amit mindenki szeretett és megbecsült, az Kányádi Sándoré. Ha valaki tehetett volna azért, hogy ő valamiféle első számú ikonikus alakja legyen a magyar irodalomnak, az maga Orbán János Dénes. Ez azonban nem történt meg. Az ő hathatós közreműködésével Makkai Ádám kapta a Kossuth-nagydíjat, és lett ezzel a hivatalos Magyarország első számú költője. Biztos remek ember, de Kányádi díjazása maga lett volna a nemzeti egység – már ha lenne ma igény ilyesmire.