Gyász

Csókakortanú

Kányádi Sándor (1929–2018)
szerző
Parászka Boróka
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az irodalmi leszámolások és kultuszok évtizedeiben Kányádi Sándor kivételes módon búcsúzott: úgy hagyott maga mögött kilenc évtizedet, hogy életműve mindezektől érintetlen maradt.

Ma szinte hihetetlen: Kányádi Sándor mögött a velejéig hasadt, a végletekig konfliktusos magyar kulturális életben konszenzus volt és van. Kicsit mindenki a maga halottjaként emlékezik rá, és a személyes megemlékezések sorából egyértelműen kitűnik, mindenkinek van valamilyen Kányádi-élménye. Van a népieknek és az urbánusoknak, az avantgárdoknak, a posztmoderneknek, a vidékieknek és a városiaknak, a fiataloknak és az időseknek, a nemzetieknek és a világpolgároknak, az erdélyieknek és a magyarországiaknak is saját Kányádija. Hogy lehet ez? A kérdés inkább a kort jellemzi, amelyben élünk, és bennünket, akik számára ez a versközösség, konszenzus ma furcsának, megalapozatlannak, frivolnak és talán riasztónak is tűnhet. Valami nem stimmelhet, ha Kányádi az általános iskolai szavalóversenyektől az emlékkönyveken át a magyar lírai kísérletezésig jelen van. Mindent nem lehet egyszerre, vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban választani kell. Aki nem választ, elbukik.

Pedig nagyon is „stimmel” ez a hagyaték, mögötte hosszú, alapos munka van: Kányádi hosszú élete során végigjárt minden irodalmi stációt, amelyet végig lehet járni. Csiki László szerint „megismételte a magyar irodalom törzsfejlődését”, és olyan formákat, témákat próbált végig, amelyek mindenki számára nyújtanak valamilyen olvasmányélményt, valami sajáttá tehetőt.

A világháború alatt a székelyudvarhelyi református gimnáziumban kezdett tanulni, félárva parasztgyerekként, majd a katolikus gimnáziumba és a fémipari szakmunkásképzőbe is járt. Háborús tanulmányok háborús tapasztalatokkal: ez a magyarázata annak, hogy a háború után neki is voltak program- és igazodó versei. Sosem tagadta ezeket, nem is volt rá büszke, és megdolgozott azért, hogy eltávolodjon, szemléletet, nyelvet váltson.

Felismerni a sormintát és kilógni belőle, újrateremteni: erről szólt a költészete. A román királyság létrejöttének napján született, május 10-én, de nem anyakönyvezték erre a napra, csak a következőre, talán nem illett a román nemzeti ünnephez a nagygalambfalvi világrajövetel – így szól az anekdota. Második, nyilvántartott kötete sem a második kötete. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténetében – emlékeztet Márkus Béla – nem szerepel az 1957-es Sirálytánc, amelyet betiltottak, s amelyet Kányádi saját költségén zúzattak be. Másodikként a tulajdonképpeni harmadik kötetet, a Harmat a csillagont (1964) jegyezték az irodalomtörténetben. Pedig a két könyv megjelenése közötti idő volt az a hétévnyi penitencia és hallgatás, amely alatt Kányádi megtanult eltávolodni a kurzustól, megtanulta kiérlelni a maga szellemi, művészi autonómiáját. Ilyen az életműve annak a költőnek, aki nem akkor születik, amikor kell vagy illik: el-eltűnik egy-egy kötet, nehezen belátható egy-egy szellemi kanyar, így válik meglepően részletessé, gazdaggá a teljes tabló, a teljes életmű. Három nagy csúcsát ismeri ennek a pályának az, aki a kötetek révén határozza meg, mi is ez a hagyaték: az 1970-es Fától fáigot, az 1979-es Hagyatékot és az 1989-es Sörény és koponyát. Irodalomtörténetileg is lényegi, mi történik ezekben a kötetekben: szótagról szótagra szabadul fel, szó szerint, Kányádi, és fordul a szabadvers felé – a Ceaușescu-diktatúra létrejöttének és szigorodásának az évtizedeiben.

Ekkor válik stílusjegyévé, munkaeszközévé az önreflexió, a műfajhatárok átlépése, ekkor érik meg a mai magyar irodalomban alig ismert tapintatos, terápiás irónia, paródia is, ekkor válnak ujjgyakorlattá számára a humánus fricskák, barátságos bökök is. Tekinthetnénk ezt menekülő útvonalnak is, hiszen a romániai magyar gyermeklap, a Napsugár szerkesztőjeként őt sokáig elsősorban gyermekversek költőjeként ismerték. A Kaláka megzenésítéseinek köszönhetően így vált ő az egyik legrajongottabb gyermekirodalmi sztárrá is. Nem, ez nem azonos a kultusszal: Kányádi gyerekverseit tényleg nemzedékek ismerték, mondták, és ezeknek az egykori, mai óvodásoknak-kisiskolásoknak ő nem idol, nem az évzárók, diplomaosztók kötelezően idézett, de nem ismert szerzője, hanem szöveg, rím, ritmus. De a Kányádi-gyermekversek nem csak gyermekversek, és a gyermekversek módszertana, szemlélete, határokat feszegető, tradícióval incselkedő merészsége felnőttverseinek is eszköze volt. Mi sem mond el erről többet, mint az, hogy a forradalom előtti évek egyik ellenállóverse, amely a nyolcvanas évek végén ellenzéki izgalmat, reményt váltott ki, egy gyerekvers volt. A Napsugárban jelent meg – hívja fel erre a figyelmet Bartos-Elekes Imre a Ceau­șescu-rendszer gyermekpropagandájáról szóló tanulmányában – az Elszálltak című vers, amely tökéletesen megfelel Gyimesi Éva Kányádi-értelmezésének. Kontextusfüggő, hogy a verebek által vallatott, elvándorló csókák utolsó képviselőjét gyerekvers állatfigurájaként vagy a diktatúra elől menekülő erdélyiek utóvédjeként értelmezzük. Végül harmadnap szólal meg, és keveset beszél ez a versbeli csókakortanú, úgy üzen a „csiricsáré népnek”. Mit mond 1985-ben? Mit üzen 2018-ban? Bízzuk az olvasóra, hagyjuk, hadd olvassa újra és újra a ma is meglepetésekkel teli, felnőttesen gyerek, gyerekesen felnőtt talányokat, szövegjátékokat. Gazdag hagyatékát az embernek, aki nem akkor született, amikor kell, de aki megértette azt a majd évszázadnyi időt, amelyben élt.

szerző
Parászka Boróka
publikálva
2018/26. (06. 28.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...