Gyász

Csókakortanú

Kányádi Sándor (1929–2018)

  • Parászka Boróka
  • 2018. július 28.

Könyv

Az irodalmi leszámolások és kultuszok évtizedeiben Kányádi Sándor kivételes módon búcsúzott: úgy hagyott maga mögött kilenc évtizedet, hogy életműve mindezektől érintetlen maradt.

Ma szinte hihetetlen: Kányádi Sándor mögött a velejéig hasadt, a végletekig konfliktusos magyar kulturális életben konszenzus volt és van. Kicsit mindenki a maga halottjaként emlékezik rá, és a személyes megemlékezések sorából egyértelműen kitűnik, mindenkinek van valamilyen Kányádi-élménye. Van a népieknek és az urbánusoknak, az avantgárdoknak, a posztmoderneknek, a vidékieknek és a városiaknak, a fiataloknak és az időseknek, a nemzetieknek és a világpolgároknak, az erdélyieknek és a magyarországiaknak is saját Kányádija. Hogy lehet ez? A kérdés inkább a kort jellemzi, amelyben élünk, és bennünket, akik számára ez a versközösség, konszenzus ma furcsának, megalapozatlannak, frivolnak és talán riasztónak is tűnhet. Valami nem stimmelhet, ha Kányádi az általános iskolai szavalóversenyektől az emlékkönyveken át a magyar lírai kísérletezésig jelen van. Mindent nem lehet egyszerre, vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban választani kell. Aki nem választ, elbukik.

Pedig nagyon is „stimmel” ez a hagyaték, mögötte hosszú, alapos munka van: Kányádi hosszú élete során végigjárt minden irodalmi stációt, amelyet végig lehet járni. Csiki László szerint „megismételte a magyar irodalom törzsfejlődését”, és olyan formákat, témákat próbált végig, amelyek mindenki számára nyújtanak valamilyen olvasmányélményt, valami sajáttá tehetőt.

A világháború alatt a székelyudvarhelyi református gimnáziumban kezdett tanulni, félárva parasztgyerekként, majd a katolikus gimnáziumba és a fémipari szakmunkásképzőbe is járt. Háborús tanulmányok háborús tapasztalatokkal: ez a magyarázata annak, hogy a háború után neki is voltak program- és igazodó versei. Sosem tagadta ezeket, nem is volt rá büszke, és megdolgozott azért, hogy eltávolodjon, szemléletet, nyelvet váltson.

Felismerni a sormintát és kilógni belőle, újrateremteni: erről szólt a költészete. A román királyság létrejöttének napján született, május 10-én, de nem anyakönyvezték erre a napra, csak a következőre, talán nem illett a román nemzeti ünnephez a nagygalambfalvi világrajövetel – így szól az anekdota. Második, nyilvántartott kötete sem a második kötete. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténetében – emlékeztet Márkus Béla – nem szerepel az 1957-es Sirálytánc, amelyet betiltottak, s amelyet Kányádi saját költségén zúzattak be. Másodikként a tulajdonképpeni harmadik kötetet, a Harmat a csillagont (1964) jegyezték az irodalomtörténetben. Pedig a két könyv megjelenése közötti idő volt az a hétévnyi penitencia és hallgatás, amely alatt Kányádi megtanult eltávolodni a kurzustól, megtanulta kiérlelni a maga szellemi, művészi autonómiáját. Ilyen az életműve annak a költőnek, aki nem akkor születik, amikor kell vagy illik: el-eltűnik egy-egy kötet, nehezen belátható egy-egy szellemi kanyar, így válik meglepően részletessé, gazdaggá a teljes tabló, a teljes életmű. Három nagy csúcsát ismeri ennek a pályának az, aki a kötetek révén határozza meg, mi is ez a hagyaték: az 1970-es Fától fáigot, az 1979-es Hagyatékot és az 1989-es Sörény és koponyát. Irodalomtörténetileg is lényegi, mi történik ezekben a kötetekben: szótagról szótagra szabadul fel, szó szerint, Kányádi, és fordul a szabadvers felé – a Ceaușescu-diktatúra létrejöttének és szigorodásának az évtizedeiben.

Ekkor válik stílusjegyévé, munkaeszközévé az önreflexió, a műfajhatárok átlépése, ekkor érik meg a mai magyar irodalomban alig ismert tapintatos, terápiás irónia, paródia is, ekkor válnak ujjgyakorlattá számára a humánus fricskák, barátságos bökök is. Tekinthetnénk ezt menekülő útvonalnak is, hiszen a romániai magyar gyermeklap, a Napsugár szerkesztőjeként őt sokáig elsősorban gyermekversek költőjeként ismerték. A Kaláka megzenésítéseinek köszönhetően így vált ő az egyik legrajongottabb gyermekirodalmi sztárrá is. Nem, ez nem azonos a kultusszal: Kányádi gyerekverseit tényleg nemzedékek ismerték, mondták, és ezeknek az egykori, mai óvodásoknak-kisiskolásoknak ő nem idol, nem az évzárók, diplomaosztók kötelezően idézett, de nem ismert szerzője, hanem szöveg, rím, ritmus. De a Kányádi-gyermekversek nem csak gyermekversek, és a gyermekversek módszertana, szemlélete, határokat feszegető, tradícióval incselkedő merészsége felnőttverseinek is eszköze volt. Mi sem mond el erről többet, mint az, hogy a forradalom előtti évek egyik ellenállóverse, amely a nyolcvanas évek végén ellenzéki izgalmat, reményt váltott ki, egy gyerekvers volt. A Napsugárban jelent meg – hívja fel erre a figyelmet Bartos-Elekes Imre a Ceau­șescu-rendszer gyermekpropagandájáról szóló tanulmányában – az Elszálltak című vers, amely tökéletesen megfelel Gyimesi Éva Kányádi-értelmezésének. Kontextusfüggő, hogy a verebek által vallatott, elvándorló csókák utolsó képviselőjét gyerekvers állatfigurájaként vagy a diktatúra elől menekülő erdélyiek utóvédjeként értelmezzük. Végül harmadnap szólal meg, és keveset beszél ez a versbeli csókakortanú, úgy üzen a „csiricsáré népnek”. Mit mond 1985-ben? Mit üzen 2018-ban? Bízzuk az olvasóra, hagyjuk, hadd olvassa újra és újra a ma is meglepetésekkel teli, felnőttesen gyerek, gyerekesen felnőtt talányokat, szövegjátékokat. Gazdag hagyatékát az embernek, aki nem akkor született, amikor kell, de aki megértette azt a majd évszázadnyi időt, amelyben élt.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.