Noha Gerhes Gábor nagyszerű, egyszerre bombasztikus és hipnotikus könyvdizájnja és az okos tekintetű szarvashulla tökéletesen illik az idén harmincéves osztrák szerző provokatív és groteszk prózájához, mégis talán az indokoltnál erősebben idézi fel a jellegzetes osztrák fenyvesek riasztó (értsd: stifteri) hütteidilljét, amire Natascha Kampusch és Josef Fritzl ügyének talán még elnézhetően hatásvadász felemlegetése a fülszövegben további brutalitást is ráígér. Setz a 2007-es Fiúk és bolygók és a Német Könyvdíj szűkített listájára is bekerült Frekvenciák után a Lipcsei Könyvvásár díjával jutalmazott kötetében valóban aktív párbeszédet folytat a Jelinek és – az európai művészfilm felé kitekintve – Haneke vagy Seidl nevével fémjelzett, mára szinte branddé vált osztrák sokkterápia és kínzó kegyetlenségű elidegenedéskritika hagyományával, de a másfél tucat novella mégsem elsősorban a „rettenetes Ausztriáról” ad képet, ahogy Jánossy Lajos írta a Népszabadságban. Sokkal inkább az európai humanista fejlődéseszme nyirkos alapzatában rejtőző, hullaszagú csöndnek ad néhol horrorisztikus, néhol abszurd hangot, és a jólneveltségbe, kulturáltságba vetett hitet bernhardi hévvel, de kevesebb gőggel és több játékos önreflexivitással dekonstruálja. A Kafka szellemét megidéző setzi szürreália nélkülözi a megragadható társadalmi közeget és a pszichologizálást, inkább filozófiai fogalmakat zúz szét, veséz ki és hoz mozgásba. A Condillac című novella például a vakok könyvtárában rendezett „Integráció Európában” konferencia szünetében a siketen, vakon és bőrérzékelés nélkül született gyerekekről zajló álságos párbeszédet ütközteti a francia filozófus csak szaglóérzékkel rendelkező, és az etikát ebből elsajátító emberszoborról szóló elgondolásával.
Mindez nem érdektelen, de szórakoztató attól lesz, hogy Setz stílusa és témavilága üdítően nyitott a popkultúra felé, és van annyira rafinált, hogy az érthetetlenség vagy a hatásvadászat közelségétől sem riad vissza. Megtagadja a magas irodalomtól itthon gyakorta elvárt társadalmi reflexiót és/vagy felfokozott személyességet, és olyan lenézettebb műfajok fogalomkészletéhez és kódjaihoz fordul inspirációért, mint a horror, a pornó, a popzene vagy a számítógépes játékok.
A zseniális számítógépjáték-tervező életét és művei értelmezéseit filológiai pontossággal összefoglaló Kicsi barna állatokban ennek megfelelően sor kerül a Tetris és a Doom lírai elemzésére, a garázsrock színtér változásainak művészettörténeti igényű leírására, továbbá egy extrémpornó-jelenet és az Antigoné összevetésére drámai potenciál szempontjából.
Setz hiteles szereplők híján a viszonyrendszereket fizikai interakciókban képezi le: az eltárgyiasult emberek egymás, az életre kelt tárgyak az ember ellen fordulnak, lassan elvesztik eredeti körvonalukat, és egymásba folynak. A teljes bizonytalanságban és kimért magányban élő fiatal nő egy örökké forgó óriáskerékben éldegél (Az óriáskerék), a paranoiás hivatali munkás névjegyeit és iPodját kiütéses kór támadja meg (Névjegyek), a frissen elvált exházaspár az érzelmek iskoláját visszafelé végigjárva a szado-mazóban talál rá az új összetartó erőre (A villlámhárítónő, avagy Éducation Sentimentale), az előszobájában egy idegen nő holttestére bukkanó csöndes férfi ahelyett, hogy a hatósághoz fordulna, megpróbál a holttesttel együtt élni (A holttest). A fojtott levegőjű hétköznapok banális, sötét hullarealitása váltakozik az erőszak kirobbanásának stilizált fantasztikumával és líraiságával, és ebben az idegenségélményben egy magától bekapcsolódó hajszárító már egyszerre a pokol fenyegetése és paródiája (Tejüveg). Mintha belelátnánk Lynch Radírfejébe: semmi sem emberi, de minden emberszerű, élet és halál közé szorult.
A figyelemre méltó – és további fordításra érdemes! – szerző egyetlen alapötletre felhúzott, hibátlanul megírt novellái nem mindig mélyednek el az élőhalott európai humanizmus legégetőbb problémáiban. Setz megelégszik az ijesztgetéssel: a néhol visszatetsző felszíni kinövések szórakozott megkapargatásával.
Fordította: Harmat Tamás. Európa, 2012, 344 oldal, 3200 Ft
