A kiváló brit popszakértő és szabadúszó újságíró (aki többek között John Foxx és Gary Numan munkatársaként is dolgozott – így azután belülről ismeri ezt a szcénát) számos remek könyvet szentelt korunk zenei ikonjainak – alkalmasint a Depeche Mode-ról is ő írta a legjobb biográfiát. Ami könyvét valamennyi vetélytársa (már ha akadnának ilyenek) fölé helyezi, az a rendkívüli tárgyi tudással és lenyűgöző rock/pop történeti műveltséggel párosult kontextusteremtő erő. Nem egyszerűen egy hihetetlen sikereket arató szintipop fiúbanda indulását és karrierjét láthatjuk – bár magát a történetet is sokszor zavarba ejtő részletességgel kapjuk meg –, hanem határozott korrajzot, a punk utáni elektronikus popzene kibontakozásának sztoriját és a kölcsönös kulturális hatások és referenciák sűrű hálózatát. Apróbb bepillantást enged a zenekar szocializációjának titkaiba is, ám annál alaposabb kultúrantropológiai esetleírással szolgál a kor (leginkább persze a késő hetvenes, no meg a nyolcvanas évek) folyton változó divathóbortjairól, a zenéről és az azok által táplált vagy éppen abból kinövő szubkultúrákról. Malins számára nyilvánvaló, hogy a DM történetében a zene csak az egyik (ha mégoly fontos) tényező – ám azzal behatóan és szakszerű pontossággal foglalkozik. Az elektronikus zenekészítés szempontjából laikus publikum számára is érthetően és élvezetesen magyarázza el, milyen hatást gyakorolt a zenecsináló kütyük folytonos evolúciója a nyolcvanas–kilencvenes évek muzsikáira, az ekkor feltörő új stílusokra, irányzatokra, a zenéhez való hozzáállásra – és mennyiben szabta ez meg a DM sikeres albumokban mérhető továbbfejlődését.
Mindig is vita tárgya marad (s persze nem csak a DM kapcsán), hogy ez a zene mennyire volt eredeti, s hogy a mindenkori mából visszatekintve mennyire tűnik maradandónak – mindenesetre Malins hatásosan érvel, érzékletes leírásai pedig legalább annyira kedvcsinálók ebben a tekintetben, mint a DM hatástörténetéről felhozott példák (a basildoni fiúkra ihletőjükként hivatkozó Nine Inch Nailstől, Smashing Pumpkinstól a Ladytronig). S valóban ez a kötet egyik legfőbb pozitívuma: szinte oldalanként csinál étvágyat ahhoz, hogy személyes kontextusteremtés céljából elővegyük zenegyűjteményünk témába illő és itt is sűrűn emlegetett darabjait. Ahogy egy idő után bizony rájár a kezünk a netes videomegosztók keresőablakára is – a Black Celebration befogadása egyszerűen elképzelhetetlen anélkül, hogy az olvasó fel ne pattanna, és hol az előzmény Warm Letherette-re (mentoruk és producerük, Daniel Miller alapvetésére), hol a könyv lapjain megelevenedő kortársakra (például Cabaret Voltaire, Throbbing Gristle) vagy mondjuk Johnny Cash karizmatikus Personal Jesus-feldolgozására kattanva tegye teljessé az olvasás élményét.
És persze, ha eddig nem mondtuk volna, teljesülnek az alig titkolt olvasói elvárások is: szakmai és magánéleti műhelytitkok sorára derül fény. Anton Corbijn kreatív működésétől kezdve a rajongók és követők között stílus- és divatteremtő jelentőségűvé váló (a nem rajongók által pedig teli szájjal gúnyolt) fekete bőrrucik vissza-visszatérő kultuszán át Martin Gore és Dave Gahan (mondjuk azért a sajtóban is bőven traktált) magánéleti viharaiig, beleértve természetesen akut drog- és alkoholabúzussal teljes életformájukat, és utóbbi sajnálatos halál közeli élményeit. Örvendetes, hogy ha némi (na jó: pusztán fél évtizedes) késéssel, de a magyar olvasók is megismerkedhetnek Malins DM-bibliájával – ezért mindenképpen köszönet jár a könyvet fordító és kiadó stábnak. Nem volt egyszerű feladat magyarítani a kifejezetten sűrű szöveget, nem is mindig sikerült meglelni a legfrappánsabb, legodaillőbb fordulatokat, s némi további molyolás is ráfért volna a szövegre – de az összkép ebben a tekintetben is inkább pozitív.
Fordította: Gáspár Zita, Horváth Judit, Kutnyánszky Anikó. Saturday City, 2011, 284 oldal. 4990 Ft
