Kazuo Ishiguro Japánban született 1954-ben, szüleivel hatévesen költözött az Egyesült Királyságba, ahol apja kutatói állást kapott. Bár a szülők végül Angliában ragadtak, sokáig úgy tervezték, hogy egy idő után hazatérnek, ezért a család mindennapjait a japán kultúra határozta meg. A fiú azonban már angol iskolákban végezte tanulmányait. Eleinte a rockzenéért rajongott, énekes-dalszerzőnek készült, de korán felébredt benne az érdeklődés az irodalom iránt: angol–filozófia szakon végzett a Kenti Egyetemen, majd beiratkozott Malcolm Bradbury kreatívírás-kurzusára, ahol a neves írónő, Angela Carter lett a mentora.
Napok romjai
A kettős háttér, a japán és a brit szellemiség fúziója mindmáig meghatározza a művészetét. Korai művei még témájukban, helyszínükben is kötődnek szülőhazájához. Első regénye, az 1982-ben megjelent The Pale View of Hills (A dombok halvány képe, Cartaphilus, 2014, ford. Todero Anna) két idősíkon követi egy japán asszony és családja sorsát. Az idősödő Ecuko már Angliából tekint vissza a háború utáni Nagaszakira, ahol fiatalasszonyként meg kellett birkóznia az atomtámadás következményeivel, szülei elvesztésével, a nőket gúzsba kötő, szigorú japán hagyományokkal és az anyasággal. Angliában viszont az idegenség érzése és egy szörnyű családi tragédia teszi próbára. A könyv érezhetően nagyra hivatott, tehetséges író műve, de olyané, aki még nem uralja tökéletesen mestersége eszközeit. A talányos befejezés évtizedek óta hálás vitatéma az olvasók és irodalmárok számára.
Igazi feltűnést a második regény keltett, a The Artist of the Floating World (A lebegő világ művésze, Cartaphilus, 2013, ford. Todero Anna), amely 1986-ban elnyerte a tekintélyes Whitbread-díjat, és a Man Booker-díj szűkített listáján is szerepelt. Megint csak Japánban járunk, a II. világháború után. A főszereplő-narrátor, Ono Maszudzsi egykor neves festő volt, a háború előtti rendszer kedvezményezettje és támogatója. Azé a rendszeré, amely rettenetes katasztrófába sodorta az országot. És Ono nemcsak elvi síkon támogatta a rezsimet, egy ellenzéki tanítványát is elárulta, aki segítségért fordult hozzá. Csakhogy most már az ötvenes években járunk, Japán gyökeres változáson ment át, és Ono nemigen találja a helyét ebben az új világban. Fájdalmas út vezet az önbecsapástól, az önmentegetéstől, a felelősség elhárításától a viszonylagos megbékélésig.
Talán a harmadik könyvet, az 1989-ben megjelent The Remains of the Dayt nevezhetjük Ishiguro legismertebb regényének. (Magyarul először A főkomornyik szabadsága címen adták ki Kada Júlia fordításában 1992-ben. A következő kiadásoknál már átvették a filmforgalmazásban használt, nem túl szerencsés, de legalább rövid és kellően titokzatos Napok romjai címet.) Ez nem kis részben a népszerű, jól sikerült filmadaptációnak köszönhető, amit James Ivory rendezett, a főszerepeket pedig olyan kiváló színészek alakították, mint Anthony Hopkins és Emma Thompson. Itt már a vidéki Anglia a helyszín, a főhős pedig az idős komornyik, aki az érzelmeket mindig feláldozta a kötelesség oltárán, s most – noha a valóságtól éppúgy elzárkózik, mint az előző regény festő főhőse – kénytelen szembenézni a magány ürességével. Bár sokan Ishiguro „legbritebb” művének tartják a regényt, talán nem túlzás azt állítani: Stevens komornyiketikája nem sokban különbözik a japán szamurájetikától – a szolgálat, az ura iránti hűség tölti ki az életét. Csakhogy megérte-e lemondani a magánélet minden öröméről egy olyan úr szolgálatában, aki a második világháború jellempróbáló éveiben végül is könnyűnek találtatott, és a rossz oldalra állt? A regény egyhangú elismerést aratott, Man
Booker-díjjal jutalmazták.
Vegyesebb volt a fogadtatása az 1995-ös The Unconsolednak, amely egy meg nem nevezett közép-európai városban fellépő zongorista tudatfolyamát tárja az olvasók elé. A 2000-ben megjelent When We Were Orphans (Árva korunkban, Európa, 2002, ford. Tábori Zoltán) című regényében megint csak járatlan úton indult el a mindig is újító kedvű író: a klasszikus detektívregény elemeire építette az elbeszélést. A történet visszavisz a Távol-Keletre, de ezúttal nem Japánba, hanem a japán uralom alatt álló Sanghajba. Az Angliában felnőtt főszereplő évtizedekkel korábban eltűnt szülei után nyomoz, akiknek a 30-as évek fokozódó zűrzavarában veszett nyoma.
Az eltemetett óriás
A 2005-ben kiadott Never Let Me Go (Ne engedj el…, Palatinus, 2006, ford. Kada Júlia) újabb csúcs Ishiguro írói pályáján. A szerző a sci-fi és a disztópia műfaji elemeit felhasználva látszólag végtelenül hétköznapi világba vezeti el az olvasót. Egy angliai bentlakásos magániskolában vagyunk (megint csak jellegzetesen brit motívum), ez azonban nem szokványos iskola, az ide járó diákokat egy bizonyos céllal „tenyésztik”. A regény döbbenetes feszültségét az adja, hogy miközben a fiatal főszereplők tökéletesen tisztában vannak a sorsukkal, és ha olykor-olykor lázadnak is ellene, alapvetően beletörődéssel fogadják. Az elbeszélés elégikus hangja is ezt sugallja, és az olvasó csak fokozatosan, lépésről lépésre érti meg, mi történik itt valójában. A könyv – amelyből 2010-ben film is készült – persze jóval több, mint bepillantás a hátborzongatónak ígérkező jövőbe: a fiatalok extrém történetén túl tágabb értelemben magáról a halál tudata által korlátok közé szorított emberi létről szól.
Ishiguro következő – és máig utolsó – regényére, a The Buried Giantre (Az eltemetett óriás, Európa, 2016, ford. Falcsik Mari) tíz évet kellett várni. Az író ismét meglepte olvasóit és kritikusait: történelmi környezetbe, az Artúr király utáni Britanniába helyezett, fantasyelemekkel átszőtt (kaland? pikareszk? filozófiai?) regényt alkotott. Egy idős pár – afféle kora középkori Philemon és Baucis – megkapó történetén keresztül a felejtés és az emlékezés kérdését járja körül. Érdemes-e dédelgetni történelmi sérelmeinket, nemzedékről nemzedékre továbbadni a méltánytalanságok, szörnyűségek fájó emlékét? Vagy boruljon inkább mindenre a feledés jótékony homálya? Ishiguro, mint minden jó író, sohasem tanmesét, példázatot ír, ő csak kérdez – és ezúttal olyan kérdéseket tesz fel, amelyek nekünk, magyaroknak is fájdalmasan ismerősek. (A hazai közönség egyébként szerencsés, mert az új Nobel-díjas életművének túlnyomó része elérhető magyarul, egyedül a The Unconsoled, illetve a Nocturnes című novelláskötet megjelenése várat még magára.)
Normális ember
Kazuo Ishiguro bátor, kísérletező író, akit a sikerek is ismeretlen tájak felfedezésére, új eszközök kipróbálására sarkallanak. Mégis van, ami egységessé teszi az életművét. Elsősorban a jól felismerhető ishigurói hang, a kristálytiszta stílus, a rendkívül tudatosan megalkotott, mívesen kidolgozott szöveg, amelyben minden szónak, minden vesszőnek megvan a maga helye, jelentése, jelentősége. (Ez egyébként a fordítót is alaposan próbára teszi: végtelen alázatot, precizitást, ugyanakkor a két nyelv eltérő adottságai miatt jó adag invenciót követel tőle.)
Sokan a letisztult vonalú japán festményekhez hasonlítják Ishiguro írásművészetét. Lefojtott, szikár próza ez, mentes minden sallangtól, minden érzelgősségtől, miközben a felszín alatt heves érzelmek forrnak. A kimondott szavak mellett legalább olyan fontosak, sokszor még fontosabbak a kimondatlanok. Mintha csak a szöveg alatt ott rejtőzne – a nyelvészetből kölcsönzött kifejezéssel élve – a „mélystruktúra”, amely csak a figyelmes olvasó előtt tárul fel. Az író látszólag távolságtartással, gyakran némi iróniával kezeli szereplőit, akiket súlyos erkölcsi dilemmák elé állít, de a szenvtelen, hűvös hangon mindig átüt a „megalázottak és megszomorítottak”, a gyarló, esendő emberek iránti mélységes részvét.
Kazuo Ishiguro fotóiról érdeklődő tekintetű, barátságos, szelíd arcú férfi tekint ránk. Pályáját évtizedek óta követik nyomon az angol nyelvterület mértékadó lapjai, műveiről számtalan kritika, tanulmány született, de a bulvársajtó érdeklődését sosem keltette fel magánéletével: 1982 óta az írás a főfoglalkozása, feleségével, aki szociális munkás, 1986-ban házasodtak össze, Londonban laknak, egy lányuk van. A hétvégéket vidéki házukban töltik egy délnyugat-angliai falucskában. Megnyilvánulásai rokonszenvesen szerény, a szó legjobb értelmében vett „normális” embernek mutatják. Az interneten szélsebesen terjedt el a videó, amelyből kiderül, Ishiguro először beugratásnak vélte a hírt, hogy ő kapta az idei Nobel-díjat, és csak akkor hitte el, amikor a jó öreg, megbízható BBC-től hívták fel, hogy nyilatkozatot kérjenek tőle. Egy kanadai lapnak pedig azt mondta, eszébe sem jutott, hogy ő lehet a díjazott, mivel Margaret Atwoodot tartotta befutónak, és őszintén szurkolt is neki. A bejelentés után kiadott rövid közleménye, amely Facebook-oldalán jelent meg, sokat elárul személyiségéről, gondolkodásmódjáról: „Csodálatos és tökéletesen váratlan hír. Olyan időkben érkezett, amikor a világ elbizonytalanodva tekint értékeire, vezetőire, biztonságára. Remélem, az engem ért hatalmas megtiszteltetés, ha csak szerény mértékben is, de korunk jóakaratú, békés erőit bátorítja.”
