Magyar Narancs: Hány évet áldozott az életéből a Proust-fordításokra?
Jancsó Júlia: ’92 körül kezdtem, és most még több mint másfél kötet van hátra. Optimista becsléseim szerint még jó öt évem van, akkorra leszek meg Az eltűnt idő nyomában mind a hét kötetével. Ez csupán harminc év, nem olyan vészes.
MN: Kötetről kötetre gyorsul, mint egy edzésben lévő sportoló?
JJ: Nem, sajnos. A Swannék oldala például kiemelkedően sokáig tartott. Fordítottam közben mást is, unokáim születtek, tanítottam, sok minden történt. A hetedik és az első kötet megjelenése között több mint hét év telt el.
MN: Ha kiveszi ebből az unokákat, mennyit szánt a Swannék oldalára?
JJ: Unokák, illetve egyéb fordítások nélkül azt lehet mondani, hogy nagyjából két, két és fél évembe teltek az egyes kötetek. Lassú fordító vagyok, legyen ez az önkritika, és nem főállásban fordítok, főállásban tanár vagyok. A Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanítok magyart és franciát.
MN: A középiskolai tanítás nyűgjei Proust ellen dolgoznak?
JJ: Nem mondanám nyűgnek, mert akkor nem csinálnám. Azt hiszem, kell az, hogy az ember megmaradjon a való világban. Az eltűnt idő nyomában nagyon is alkalmas arra, hogy az ember beleköltözzön a szövegbe, és ki se jöjjön onnan többet. Sajnos vagy sem, nem Proust világában élünk, hanem egy másikban; a tanítás kapcsolatban tart a mindennapokkal. A kamaszok pedig állandó ihlet- és ötletforrásként szolgálnak.
MN: Hétvégi Proust-fordító, aki szombat reggel beletemetkezik Proustba, vasárnap meg előbukkan belőle?
JJ: Ennél is szánalmasabb a dolog. A napi minimum az, hogy munkába menet a villamoson az előző nap megemésztett adagot leírom. Gondolom, az utastársaim azt mondják, hogy na, már megint itt van a 41-es bolondja, aki mindig ugyanazzal a könyvvel ül és firkál egy füzetbe. Arra törekszem, hogy mindennap legyen meg, ha több nem is, legalább 20–25 sor. Mert nemcsak beköltözni könnyű a prousti világba, hanem kizökkenni is belőle.
MN: A címfordítás, gondolom, több villamosútba is belekerült.
| ||
JJ: Nehéz ügy. Eleve adott egy szelíd kényszer, hogy a Gyergyai Alberttől kapott címet nem szabad bántani, még akkor sem, ha az a bizonyos „eltűnt” komolyan kikezdhető, de e pillanatban magam sem tudok jobbat, úgyhogy nem én fogom kikezdeni.
MN: A Swannék oldala első olvasásra talán egy kicsit furcsának hat, van benne valami kétértelműség.
JJ: Szeretem ezt a kétértelműséget, mert ez az első kötet a Swann-nal való együttérzés jegyében íródik, ilyen értelemben is az ő oldala, és térben is az, hiszen a séták részben a Swann-birtok mellett zajlanak. Munka közben voltak más variációk is, volt szó arról is, hogy megtartható-e a Gyergyai Albert-féle cím, mely egyszerűen csak Swann volt, de ott hiányoltam az eredetiben szereplő „oldal”-t. Esélyes volt a „Swannék felől” is, de ott az volt az ellenvélemény, hogy nem elég irodalmi. Végül is konszenzusos alapon épp azért maradtunk a Swannék oldalánál, mert ebben benne van ez a kétértelműség: ha így értem, fizikai az oldal, ha úgy értem, lelki.
MN: Hány embernek kell konszenzusra jutnia?
JJ: Van hivatalos kontrollszerkesztője a szövegnek, de ez esetben tekintsük az első kontrollszerkesztőnek Gyergyai Albertet. Amikor készen voltam a fordítással, egybevetettem a két szöveget. Eddig ilyen nem volt, hiszen ez volt az első alkalom, hogy egy már lefordított kötetet fordítottam újra. Persze társult hozzám – Szabó Marcell személyében – eleven kontrollszerkesztő is. Ő, finoman szólva, más generáció, mint én, nagyon másként éljük meg a mai magyar nyelvet, és ez nagyon izgalmas helyzeteket idézett elő. Például ott a névelőhasználat: én még hajlamos vagyok a határozott névelők használatára, ezeket Marcell rendre kiirtotta – remélem, a végén jó kompromisszum született. Sokat segített, nagyon tapintatosan. És van egy belső szerkesztő is, Proust esetében Miklós Tamás, az Atlantisz Könyvkiadó igazgatója, akivel néha vérre menő vitákat folytatunk. Ő filozófus, tehát a szöveg kétségkívül meglevő filozófiai rétegeit szereti kibontani, én viszont szeretem, ha nem egy Hegel-esszére hasonlít a Proust-szöveg.
MN: Gyergyai Albert milyen kontrollszerkesztőnek bizonyult?
JJ: Hihetetlenül izgalmas volt. Az olyan mondatrészeken kívül, mint a „mondta Swann”, gyakorlatilag nincs átfedés. Ő a harmincas években kezdett neki a fordításnak, s az is látszik, hogy ez alatt a lassan egy évszázad alatt mennyit változott a nyelv. De biztosan az is különbség, hogy férfi a fordító vagy nő.
MN: Mi a különbség?
JJ: Azt hiszem, talán Proustnak nem tesz rosszat egy nő fordító. Az érzékenysége talán könnyebben megközelíthető nekünk, nőknek. Ez persze egyáltalán nem biztos, csak megérzés. Férfiak és nők egyaránt nagyszerű fordításokat készítettek Proustból mindenféle nyelveken, de van benne valami különleges, feminin érzékenység, ami nem biztos, hogy a férfiaknak mindig jólesik. A másik ok, hogy nekem nem voltak olyasfajta erkölcsi fenntartásaim a szöveggel szemben, mint amilyenek Gyergyai Albertnek jól érezhetően voltak. Nem véletlenül állt meg a harmadik kötetnél.
MN: Az erkölcsi fenntartások alatt a homoszexualitás ábrázolását kell érteni?
JJ: A negyedik kötettől kezdve a homoszexualitás központi témává válik, ismerősei szerint ezzel Gyergyai nem szívesen foglalkozott volna. Én nem ismertem már őt személyesen, de akik igen, azt mondják, hogy erős fenntartásai voltak, ezért nem fordította tovább. Nyíltan ezt soha nem mondta ki, de már az a közel fél évszázad is gyanús, amit a második és a harmadik kötet között pihent.
MN: Milyen élmény volt átkelni ezen a világon?
JJ: Azt hiszem, sokat nevelődtem rajta, ahogy valószínűleg mások is. A hetedik kötetre fogja fel az ember – ott van az a bizonyos, felkavaró férfibordélyház-jelenet –, hogy micsoda szenvedés és mennyi kín van e mögött, és hogy az, amit sokan valami torzulásnak bélyegeznek, az nem kis részben a kirekesztettségből ered, és nem valami jellem- vagy betegség okozta ferdülés.
MN: A magyar olvasók egészen az ön színrelépéséig csak az első három kötetet olvashatták magyarul. Somlyó Györgynek volt egy áthidaló javaslata a hazai Proust-űr kitöltésére: azzal állt elő a hetvenes években, hogy hagyjuk a negyedik-ötödik-hatodik kötetet, azokban úgyis sok a szószátyárkodás, a harmadik után ugorjunk rögtön a hetedikre, azt ő szívesen le is fordítaná. Sajátos, magyar találmány lett volna a négykötetes megoldás.
JJ: Aki nagyon gonosz, az a második és harmadik kötetre is ugyanezt mondja, hogy fölösleges. Az elsőt és a hetediket azért még a szigorúak is többnyire megmaradásra ítélnék, de a köztük lévő ötöt nem feltétlenül. Mindegyik kötetben vannak csodálatosan szép és zseniális részek, és mindegyik kötetben van olyan, ami kevésbé az. Az ötödik kötettől kezdve Proust sem volt a kiadók segítségére, ezekből, a szerző életének rövidsége miatt, nem készült végleges változat. A hetedik kötet más eset, az gyakorlatilag párhuzamosan íródott az elsővel. A későbbiek egy idő után nem az ő végső jóváhagyásával jelentek meg. Proust rettenetesen sokat változtatott a szövegen, valószínűleg a nyomdászok gyűlölték is ezért. A visszakapott kefelevonatokon szó nem maradt érintetlenül.
MN: Sokan vannak a gonosz Proust-rajongók, akik az első és a hetedik kötet közé esőket nem sokra tartják?
JJ: Néha arra gyanakszom, hogy ők a közbülső köteteket nem is olvasták. Én azért a gyengébb részekre is azt mondom, hogy soha rosszabbat. A megfigyelő Proust akkor is zseniális, hogy ha az olvasó netán azt gondolja: na, hát ezt el lehetett volna hagyni.
MN: Gyergyai fordítására azt szokták mondani, hogy költői, dallamos, ámde pontatlan, a fordító a saját képére formálta a szöveget. Ugyanezt mondják a klasszikus angol Proust-fordításra is: lehet, hogy az utókor pontosabban adta vissza Proust szövegét, de Scott Moncrieff 1922 és 1930 közt született fordítását mai szemmel is öröm olvasni, igazi klasszikusként emlegetik, általában ezt szokták ajánlani az akkurátusabb, modern tolmácsolásokkal szemben.
JJ: Azt hiszem, van egy alapvető különbség az angol és az egyéb nyelvű változatok között: az angolok megengedhetik maguknak az értelmező fordítást. Szoktam a Moncrieff-szöveget nézegetni, szintén ellenőrzésképpen, nagyon tetszik is egyébként. Sokszor komplett mellékmondatokat fűz a szöveghez, értelmezi. Vannak magyar fordítók is, akik azt gondolják, hogy ez belefér. Én viszont azt gondolom, hogy annyira nem áll távol a két nyelv, a francia és a magyar szelleme egymástól, hogy erre kellene vetemedni.
MN: Az angol fordítás mellett más nyelveken is utánanéz egy-egy kérdéses résznek?
JJ: Ha az a gyanúm, hogy valahol többféle értelmezése lehetséges a szövegnek, akkor meg szoktam nézni az angolt és a németet is. Hátha akkor kiderül valami. Visszatérve a Gyergyai-féle fordításra; nagyon szép szöveg, de a fordítások hamarabb porosodnak, mint az eredeti szövegek, és ez a porosság egy kicsit ma már a Gyergyai-szövegen is érződik. Én nagyon szeretem az ő fordítását, soha nem volt olyan szándékom, hogy akkor most kiírom őt a Proust-fordításból, szó nincs ilyesmiről. A pontatlanság, azt hiszem, annak a korszaknak a másfajta igényrendszere. Náluk a szépség volt az elsődleges, minden más utána jött.
MN: A hozzáértők szerint Proust nyelve beszélt nyelv. Nem nagy a csábítás ebből a beszélt nyelvből irodalmi nyelvet csinálni?
JJ: Hajdani barátai azt mondták, Proust úgy beszélt, ahogy írt. Dőlt belőle a szöveg, nem lehetett egyszerű ezeket a húszsoros mondatokat élőszóban értelmezni. Nagyszerű társasági ember volt, de nem könnyű eset, szokni kellett a stílusához. A francia olvasók azzal szokták kritizálni, hogy ez nem is franciául van, annyira egyedi nyelv. Ez egy kicsit felbátorítja a fordítót, hogy akkor magyarul is lehet viszonylag merészebb megoldásokkal élni. Valami furcsa átmenet ez a beszélt nyelv és a nagyon is irodalmi között.
MN: Proust imádott házvezetőnője, Céleste Albaret memoárja is segíti a fordítót?
JJ: Persze. Az egymás iránti végtelen megértésről és odafigyelésről tudósít ez a könyv. Akár a szemtanút, Céleste Albaret-t olvassa az ember, akár Jean-Yves Tadié utólag, a kívülálló szemszögéből írt életrajzát, az mindkettőből látszik, hogy Proust személyiségének olyan kisugárzása van, ami egészen különleges és vonzó. Céleste regénybeli alakja fantasztikus szeretettel, szociológiai értelemben is egészen megkapóan van megírva. Itt látszik csak igazán, hogy ez az állítólagos sznob és arisztokrata Proust bármilyen társadalmi rétegben megtalálta azt, akit és amit szeret és tisztel.
