Spanyol polgárháború: Málaga, 1937. február kilenc, reggel tizenegy óra táján. A várost elfoglaló fasiszták közül hárman behatolnak a brit állampolgár, Sir Peter Chalmers-Mitchell házába; mindenkit foglyul ejtenek, köztük az ott vendégeskedõ Arthur Koestlert, aki - papíron legalábbis - a londoni News Chronicle tudósítójaként rekedt a városban. Az egyik pisztolyhõsnek, Luis Bolín századosnak különösen szerencsés napja ez, éppen fél éve üvöltötte többek füle hallatára, ha legközelebb a kezébe kerül, lelövi ezt a Koestlert, akár egy veszett kutyát. És most itt a kiszolgáltatott kutya a vetõhálóban. Még érthetõ is lenne a gyilkosság: Koestler nyilvánvalóan kém (önéletírásában bevallja, annak érezte magát, és voltaképpen a Komintern fizetett ügynökeként utazott Spanyolországba), vagy ha ez nehezen is bizonyítható, Francóék bevallott ellensége, hadihelyzet van, ezért más ürügy is akadhatna, számos, a spontán kivégzésre. Bolín tehát felemeli a pisztolyt. És mégsem dördül el a lövés.
Hogy miért nem, az egyike az emberi élet nagy rejtélyeinek. Nincs épeszû magyarázat. Lövés helyett más történik. Bolín int egyik csicskásának, Koestlert valami rossz dróttal megkötözik, Sir Peterrel együtt belökik egy autóba; irány a helyi börtön. "Bolín még ezt megelõzõen a nyílt utcán lefényképezett, egyszer szemközt, egyszer profilban. Egész tömeg állt körül minket, és a szokásos tréfákat engedte meg magának" - írja le nem sokkal szabadulása után a jelenetet. A Christian Buckard könyvében frissen publikált fényképen tömegnek nyoma sincs, látunk azonban valami mást, a csõcseléknél sokkal mellbevágóbban, látunk egy félig szívott cigarettát Arthur Koestler megkötözött kezében. Ez a csikk a Roland Barthes-féle punctum, a gyújtópont, mely minden remekbe szabott fényképen ott virít, hogy odavonzza a szemet és lángra lobbantsa a képzeletet. És rögvest kérdezni kezdünk: vajon honnan szerezte a cigarettát? A foglyul ejtõktõl kapta, mintegy utolsó kívánság gyanánt? Vagy csak úgy egyszerûen mint férfi a férfinak vetették oda, amolyan közhelyes spanyol machoismustól, caballero-szemlélettõl, valamiféle perverz bajtársiasságtól vezérelve, mely ad arra, hogy - szóvirágokban legalábbis - tisztelje az ellenséget, ráadásul szíve mélyén megveti, és nem is tartja valódi férfinak azt, aki nem gyújt rá úton-útfélen? Vagy egyszerûen csak mediterrán slamposságból engedélyezték neki, hogy egy hivatalos aktus alatt nagyon is civil módon hódoljon szenvedélyének? Másról van szó. Kiderül, hogy a cigarettát nem a falangistáktól, hanem rabtársától, Sir Petertõl kapta, aki késõbb ugyancsak megemlékezett a dologról. Koestler idézi önéletrajzában: "Az Alameda és a piac között álltunk meg egy nagy épület elõtt. Az ajtók zárva voltak, de õrök álltak mindegyik elõtt. Bolín és a kövér katonatiszt kiszállt, kirángatták a még mindig meg-kötözött Koestlert, minden oldalról lefényképezték. Egyik cigarettát a másik után gyújtottam meg és adtam át Koestlernek; kaptak egyet-egyet az õrök is."
Két nézõpont tehát, kár, hogy a harmadik, Bolíné hiányzik. Persze mégsem, hisz itt van a fényképen megörökítve. És mi tagadás, a brutális náci remek munkát végzett. A képen Koestler amolyan egzisztencialista hõsnek tûnik, pontosabban "rezisztencialistának", ahogy a háború után nevezték a Sartre-körhöz tartozó ellenállókat. A férfi arca szép, mondhatni nemes, tartása megalázottságában is elegáns, és a cigaretta valamiféle elszánt sztoicizmust vagy a golyónak is fityiszt mutató, baloldali hedonizmust szimbolizál. És eszünkbe juthatnak a késõbbi filmek nagy harcosai, teszem azt, Yves Montand A háborúnak vége címû filmbõl, melyet természetesen a Smith and Wesson mellé hátizsákjába a Történelem és osztálytudat címû Lukács-alapmûvet tömõ Jorge Semprun írt. Bár maga csak a bûnügyi nyilvántartásra gondolt, Bolín százados szellemtörténeti pillanatot tett örök érvényûvé, akaratlanul is megörökítette Koestler életének egy döntõ pillanatát. Az összekötözött kezû fogolynak eszébe jutott egy gyerekkori rémület: "Ugyanolyan tehetetlennek éreztem magam, mint ötéves koromban, amikor minden elõzetes figyelmeztetés nélkül leültettek és odaszíjaztak egy sebészeti székbe, hogy a mandulámat kivegyék. Az volt a szorongásos neurózisom õsoka, az 'srémmel való elsõ, tudatosan megélt találkozás. Ahogy ott álltam Málagában a fal elõtt, ugyanolyan védtelenül és kiszolgáltatottan, mint akkor, és engedelmesen fordítottam a fejem arra, amerre a fotográfus parancsolta, feltámadt bennem a gyerekkori trauma." De mindez most és fõként késõbb, a börtönben felszabadítóan hatott, utat nyitott a pszichét és Koestler emberképét döntõen átalakító tapasztalatoknak. Bolín fényképezésével megnyílt a lehetõség a tisztánlátásra: a málagai, késõbb a sevillai fogságban, "az ablak elõtt eltöltött órák" végkövetkeztetéseként szakított a kommunizmussal, noha csak 2 év múlva lépett ki a Pártból, és ekkor élte át a világgal való gyengéd egyesülést, melyet az "óceánérzés" névre keresztelt memoárjában. Nincs itt már semmi, nincs cigaretta és vodka, nincsenek nõk és harcok, nincs se Sztálin, se Lukács, se életének legfontosabb költõje, József Attila, nincs se a Komintern, se Berlin, Párizs, London kávéházainak baloldali nyüzsgése, messze tûnik Palesztina, az új zsidó állam élethalálharca és a diaszpróra nyûgei, az Én megszûnik, "mert egy mentális ozmózis folyamatában kapcsolatot teremtett a kozmikus óceánnal, amely feloldotta és befogadta". Ez a misztikus érzés sosem hagyta el ezt az egyébként végtelenül racionális, kristálytiszta elmét. Ezzel írta meg londoni házában, 1982 júniusában búcsúlevelét: "Szeretném tudatni barátaimmal, hogy társaságukat békés hangulatban hagyom el, csekély reménnyel a nem személyes továbbélésre az idõ, a tér, az anyag és felfogóképességünk határain túl. Az óceánérzés nehéz pillanatokban már gyakran kisegített, miként most is, mikor e sorokat írom." Van sztoikus hedonizmus.
Bán Zoltán András
