„Valószínűleg nem vagyok regényíró; valószínűleg olyan esszéíró vagyok, akinek regényeket kell írnia, mert esszét írni nem tud”, nyilatkozta egyszer a portugál José Saramago. Magyarul eddig hiányzó regényét, a Festészeti és szépírási kézikönyvet kézbe véve pedig minden eddiginél jobban mögé láthatunk e Nobel-díjasként azért álszerénynek ható kijelentés miértjének.
A magyar olvasó számára sem ismeretlen az ukrán Szerhij Zsadan, hiszen két regénye, a 2004-es Depeche Mode és a 2010-es Vorosilovgrád is megjelent magyarul (2010-ben és 2012-ben, mindkettő Körner Gábor fordításában). A hazájában költőként, rocksztárként és politikai aktivistaként is közismert alkotó új kötetének megjelenése mégis a felfedezés (esetleg újrafelfedezés) erejével hathat, és nem csupán azért, mert ezúttal lírai műveiből kapunk egy karcsúságában is sokrétű ízelítőt.
„Szinte mindig messziről látták, ahogy távolodik.” Egy eltűnt lány apját említi így a regény: a rendőrök, önkéntes keresők már elmentek, évek teltek el az eset óta, de ő továbbjárja a vidéket. Biztosan kétségbeesett, de azon kívül, hogy látják néha a feleségével együtt, aztán külön, tehát a házasságuk is megroppanhatott a tragédiában, nem lehet tudni róluk többet. Nem az ő életükről és fájdalmukról szól A 13-as tározó, hanem azokról a falusi emberekről, akik között a lányuk – Rebecca, Becky vagy Bex, így említik – elveszett, szinte nyom nélkül.
Első ránézésre járványregény, másodikra többnek tűnik, harmadikra tényleg több. A terjedelmében kis-, intenzitásában nagyregény a karantén idejének Magyarországán játszódik. Kész kordokumentum a 2020-as évtized elejéről, megjelenik benne az időszak mindennapokat meghatározó megannyi eleme: az érintésfóbia, a megszállott fertőtlenítés, az áruk felhalmozása a lakásban, a távoktatás, a digitális kapcsolattartás, maszktípusok és vírusvariánsok, könyökpacsi, az időérzékelés és a képzelet átrendeződése.
A levélregény szinte elfeledett, ám korábban annál népszerűbb műfajához nyúlt az elsőkönyves Janice Hallett, regénye egy színtársulat tagjai közötti rövidebb-hosszabb e-mailek garmadájából épül fel. Nem példa nélküli a szórakoztató műfajban vagy a kortárs irodalomban, hiszen Bram Stoker Drakulája vagy Stephen King Carrie című thrillere is hasonló formát követ, Hallett azonban önmagát és az olvasót is nehéz kihívás elé állítja, amikor tucatnyi szereplőjét levélíróvá teszi.
A regényben egy negyvenes éveiben járó nő életének nagyjából egy esztendejét követhetjük végig. A nő gyermekkora óta ugyanabban az olasz nagyvárosban él, és először készül huzamosabb időre elhagyni otthonát. Az apró gondolatfoszlányokra, rögzített benyomásokra emlékeztető rövid szövegeket, ha úgy tetszik, fejezeteket, az elbeszélő személyén kívül valójában ez az egyetlen, elsőre akár elhanyagolhatónak is vélhető szál fűzi össze.
Néha egy könyv előtörténete legalább annyira regényes, mint a benne szereplő művek születése: kétségtelenül ez a helyzet a Karaffa című kortárs drámagyűjteménnyel, amelynek valamennyi darabja ugyanattól a kályhától indul. Az ősforrás az idén 200 éve született Petőfi Sándor rövidre szabott életének utolsó heteiben készült Caraffa című drámatöredéke.
A tavalyi adatok alapján a hazai felsőfokú tanintézményekben minimális létszámmal indult el a fizika- és kémiatanár-képzés.
A Nagy-Britanniában élő, részben vagy egészében bevándorló hátterű nők egymásba hurkolódó élettörténeteit bemutató könyv a genderdiverzitás és a multikulturalizmus kordokumentuma, a woke-fóbiások rémálma, az interszekcionális feminizmus nagyregénye. Az angol, ír, német és nigériai felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, egyetemi oktató és színházalapító Evaristo fáradhatatlanul dolgozik a színes bőrű művészek elismertetéséért. Ez volt a kilencedik könyve (azóta két újabbat is írt), és az első, amelyet magyarul is olvashatunk. A mű méltán nyerte el 2019-ben – Margaret Atwood Testamentumok című regényével megosztva – a Booker-díjat.
