Magyar Narancs: Hangsúlyozza, hogy új műve nem a 2016-ban megjelent Orgia folytatása, akkor sem, ha ugyanott és ugyanakkor játszódik, és ha a szereplők többsége mindkettőben megjelenik. Már az Orgia írása közben rájött, hogy van az anyagban egy második regény?
Zoltán Gábor: Igazából már korábban elkezdtem magamban építgetni azt a történetet, amelyből az Ólomszív kerekedett, csak igen nehezen boldogultam vele. Majd elkezdett formálódni az Orgia, azon kezdtem dolgozni. Ám aztán vissza kellett térnem az első témához, annyira foglalkoztatott a festőnő és kisfia sorsa, akiket én Klárának és Tamásnak neveztem el.
MN: Mélységesen megrázó a tragédiájuk, ahogy mindenkié a városmajori átokcsarnokban. De nekik többször is lett volna lehetőségük elmenekülni. Aztán a háború után Klára húga találkozik az Orgia egyik főszereplőjével, és szinte az Ólomszív végszavává válnak az Orgia utolsó oldalai.
ZG: Ez azért is van így, mert legbelül – és ez sokáig titok volt – kicsit mindkét regényt a meggyilkolt kisfiú emlékének ajánlott áldozatnak szántam. Igaz, nem Tamás a főszereplő, de részben azért, mert az édesanyja angyalian jó ember, és egészen abszurd módon karácsonyeste gyilkolják meg őket, az ő sorsa ragadott szíven leginkább. Klára festő és díszlettervező volt, elkeserített, hogy amikor kutattam a művei után, csak néhány skiccet találtam: ebben az esetben a nyilasoknak nemcsak az embert, a művész műveit is sikerült kitörölniük. Igaz, mint az ilyesmi gyakran megesik, közben rá is bukkantam valamire váratlanul. Kiderült, hogy egy díszlet- és jelmeztervező barátom, régi ismerősöm a festőnő távoli rokona, és kaptam tőle anyagokat. A család egy ága Ausztráliában él, ők annak köszönhetik a létüket, hogy Klára annak idején bújtatta a családból, akit csak tudott, az ő felmenőiket. Önmagát és a kisfiát mégsem sikerült megmentenie.
MN: Köztudott, hogy az Orgia megírásához négy évig kutatott történelmi dokumentumok között. Az Ólomszív is hasonló módszerrel készült?
ZG: Most nem kellett levéltárba mennem, fel tudtam használni a korábbi jegyzeteimet, ugyanis annak idején rengeteget készítettem. Ezeket egyébként is rendszeresen előveszem és rendezgetem, ráadásul egyre több anyagot lehet találni az interneten. Újra meg újra elgondolkodtam az összefüggéseken. Így képzett meg bennem, ami korábban nem – hogy ki lehetett az, aki feladta Klárát és Tamást.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
