A történelem vége és az utolsó ember révén ismerte meg a világ, ám a művel kapcsolatban rendre kiemelik, hogy egykori közönsége talán nem olvasta elég figyelmesen ahhoz, hogy már abból is kiolvashassa a jelenben kiteljesedő bajokról szóló jóslatokat, amelyek szerint a liberális politikai rendszerek idővel saját maguk szülik meg azokat az eszmei és nagyon is praktikus irányzatokat, amelyek balról és jobbról is legszívesebben felszámolnák (néhol már fel is számolták) a hol túl soknak, hol túl kevésnek érzékelt szabadságon alapuló rendet.
Hosszú, még a hatvanas években induló pályafutása során Fukuyama nézetei többször módosultak. Allan Bloom tanítványaként kezdett politikatudománnyal foglalkozni, és őt magát is a hetvenes–nyolcvanas évek neokonzervatív irányzatának nevezetes figurái között emlegették, amit tisztelettel elhárított, habár kétségtelenül azok között volt, akik tevékenyen formálták a Reagan-korszak szellemi arculatát, és segítettek definiálni a néhai elnökről elnevezett doktrínát. Későbbi kiábrándulása jócskán kirángatta ebből a liberális-konzervatív pozícióból, s az utóbbi években írt munkáiban, interjúiban a liberális demokrácia védelmében jelölte ki a maga feladatát, ráadásul – saját, a hatvanas évektől keltezhető elveivel szembemenve – immár határozott, európai stílusú szociáldemokrata gazdasági, társadalmi fordulatot sürget az Egyesült Államokban is. A liberalizmus vesszőfutása eredetileg egy hosszú esszé formájában jelent meg még 2020-ban, ezt írta tovább két évvel később (az eredeti cím, a Liberalism and its discontents, nem ennyire poentírozott, Lukácsot parafrazálva akár „A liberalizmus és akiknek nem kell” formában is magyarítható lenne).
Olvasmányos, logikusan felépített, lendületes munka született, a magyar fordítás is gördülékeny, élvezettel befogadható. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne akadnának kérdéseink és ellenvetéseink, főleg azokon a pontokon, ahol Fukuyama némileg – már csak a terjedelemnek és az abból fakadó kényszerű tartalmi sűrítésnek köszönhetően – kissé elnagyoltan vázolja fel érveit. Az már a könyv felütéséből kiderül, hogy Fukuyamát az a kétfrontos, kevés sikerélményt hozó küzdelem foglalkoztatja, amelyet a jog uralmán, a fékek és ellensúlyok finom rendszerén alapuló liberális politikai rendszer hívei vívnak a jobboldali, populista anti- és illiberális kritikusokkal, illetve a baloldali progresszív elégedetlenkedőkkel. Némi büszkeséggel is eltölthetne minket, hogy országunk vezetője milyen fontos helyet foglal el Fukuyama gondolkodásában: Orbán nála a liberalizmust politikai alapról, látszólag demokratikus legitimáció birtokában támadó autoriter vezetők ideáltípusa. Fukuyama explicit módon kevésbé tartja veszélyesnek a balról bíráló progresszíveket, a kritikai elmélet (nem éppen toleráns) híveit, mivel ez az áramlat nem annyira politikai, mintsem kulturális jellegű, és ezért lassan fejti ki hatását. Ez a (szelektíven) megengedő magatartás már csak azért is jellemző Fukuyama észjárására, mivel a liberális politikai filozófiával, a liberális-demokratikus politikai renddel és az ezekkel lazán-szorosan összekapcsolt (neo)liberális gazdasági szisztémával kapcsolatos kritikákat részben jogosnak tartja.
Azt vallja, hogy mind a liberális elveket, mind a gyakorlatot sikerült „túltolni” az elmúlt évtizedekben, ráadásul a liberális politikai rendszer és a mögötte álló eszmerendszer a saját ígéreteit sem mindig tudta teljesíteni. Fukuyama leginkább a neoliberális gazdasági modellt, a korlátozásoktól és szabályozóktól mentes globális piaci rendet kárhoztatja a globális szintű és az egyes társadalmakban jelentkező egyenlőtlenségek növekedéséért, illetve azért, mivel valóságos melegágya lett a 2007–2008-ashoz hasonló, emberi felelőtlenség és mohóság (meg a hiányos szabályozás) szülte pénzügyi katasztrófáknak. Bár Fukuyama elfogadja, hogy a liberalizmussal szemben megfogalmazott kritikák, valamint az eszme és a liberális-demokratikus politikai rendszer elutasítása néha jogos megfontolásokon alapulnak, azt sohasem hajlandó elfogadni, hogy eközben mintegy a fürdővízzel együtt öntsék ki a gyereket. Nem szűnik kárhoztatni az identitáspolitikát, vagyis azt, amikor egyes speciális, kiragadott identitáselemekre (nemzet, etnikum, vallás, szexuális orientáció, szociális háttér, kaszt) alapoznak politikai mozgalmakat, sőt ez kerül sokak gondolkodásának centrumába, például ebből a nézőpontból kritizálják a modern természet- és társadalomtudományokat (előbbi, amilyen hajmeresztőnek hangzik, olyan kevéssé meggyőző).
Könyve utolsó, optimista kicsengésű fejezetében pontokba szedve gyűjtötte össze, hogy milyen alapelvek érvényesülése mellett állítható helyre a liberalizmus, mint kormányzati forma tekintélye. Ebben a tekintetben Fukuyama szerint a kulcs a mértékletesség: elvégre a kiteljesedés néha éppen a kissé túlzásba vitt teóriák érvényesülése előtt álló korlátok elfogadásából fakad.
Fordította: Bojtár Péter. Európa Könyvkiadó, 2024, 264 oldal, 4999 Ft
