Amikor Alice Munro-novellát olvasok, az az érzésem, hogy hamarosan egy olyan titkos tudás birtokába jutok, ami közelebb visz az életem, a testem, a viszonyaim, a vágyaim, a szex megértéséhez, közelebb az élet értelméhez. Meghatározó élményem, hogy megtisztel az őszinteségével, hogy igazat, lényegeset mond, mert ismeri a világot, amiről ír, szilárd talajon áll. Hangja tisztán szól az idő és az angol nyelv redői mögül is. A több mint fél évszázaddal ezelőtt született novellákat is úgy olvasom, mintha tegnap íródtak volna. Megértésükhöz nincs szükség kontextusra, nem kell ismerni a kanadai tájat, történelmet. Ellenkezőleg: őt olvasva döbbenek rá, hogy az irodalmat milyen gyakran ejti foglyul saját társadalmi és tárgyi közege.
Munro munkássága valóságba ágyazott és személyes. Az olvasó ellentmondásos élménye, hogy ismeri a szerzőt anélkül, hogy fogalma lenne arról, kicsoda. Ez persze minden jelentős művészet ismérve, azért hívom fel rá mégis a figyelmet, mert ez tette lehetővé, hogy olyan elbeszélői technikákat dolgozzon ki, amelyekkel a kortárs irodalom mostanában kezd foglalkozni. Legfontosabb újítása az én-elbeszélésben betöltött erkölcsi funkciójának megragadása és ami ennek következménye: a hagyományos irodalmi forma, valamint a gondolkodás és kifejezés korábbi struktúráinak elvetése. Felszabadította magát az irodalmi hagyományok alól.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
