Diszkrét ragyogás

Alice Munro (1931–2024)

Kétszer vesztették el olvasói. Egyszer 2012-ben, Drága élet című utolsó kötetének megjelenésekor, amikor bejelentette, hogy nem ír többet. Aztán 2024 májusában, amikor Port Hope-ban meghalt. Utolsó évtizedéről annyit tudunk, hogy demenciában szenvedett. Szeretem úgy képzelni, hogy egy bő évtizedre volt szüksége ahhoz, hogy elfelejtse mindazt, amit ezen a világon megfigyelt és rögzített, hogy utolsó útjára tiszta lappal indulhasson.

Amikor Alice Munro-novellát olvasok, az az érzésem, hogy hamarosan egy olyan titkos tudás birtokába jutok, ami közelebb visz az életem, a testem, a viszonyaim, a vágyaim, a szex megértéséhez, közelebb az élet értelméhez. Meghatározó élményem, hogy megtisztel az őszintesé­gével, hogy igazat, lényegeset mond, mert ismeri a világot, amiről ír, szilárd talajon áll. Hangja tisztán szól az idő és az angol nyelv redői mögül is. A több mint fél évszázaddal ezelőtt született novellákat is úgy olvasom, mintha tegnap íródtak volna. Megértésükhöz nincs szükség kontextusra, nem kell ismerni a kanadai tájat, történelmet. Ellenkezőleg: őt olvasva döbbenek rá, hogy az irodalmat milyen gyakran ejti foglyul saját társadalmi és tárgyi közege.

Munro munkássága valóságba ágyazott és személyes. Az olvasó ellentmondásos élménye, hogy ismeri a szerzőt anélkül, hogy fogalma lenne arról, kicsoda. Ez persze minden jelentős művészet ismérve, azért hívom fel rá mégis a figyelmet, mert ez tette lehetővé, hogy olyan elbeszélői technikákat dolgozzon ki, amelyekkel a kortárs irodalom mostanában kezd foglalkozni. Legfontosabb újítása az én-elbeszélésben betöltött erkölcsi funkciójának megragadása és ami ennek következménye: a hagyományos irodalmi forma, valamint a gondolkodás és kifejezés korábbi struktúráinak elvetése. Felszabadította magát az irodalmi hagyományok alól.