Interjú

"Cserbenhagyom az olvasóimat"

Andri Snær Magnason író

  • Kovács Bálint
  • 2012.07.28 12:06

Könyv

A négykötetes izlandi szerzőnek magyarul nemrég jelent meg második regénye, a LoveStar. Magyarországi látogatásakor a regényről, a marketingről, a skandináv krimikről és az izlandi kultúráról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Mennyire tud érvényesülni a hazájában és a világban egy skandináv szerző, ha soha nem írt krimit?


Fotó: Németh Dániel


Andri Snær Magnason: Krimit valóban nem írok, de a verseskötetem és a gyerekregényem is bestseller, az utóbbit 25 nyelvre fordították le, az Izlandról szóló non-fiction könyvemből pedig 250 ezer példány kelt el, vagyis több, mint általában a krimikből - egyszóval nem igazán érzem a késztetést, hogy bűnregényt írjak. Tíz éve az emberek még csak kuncogtak az első Izlandon játszódó krimin, akkor még senki nem vette komolyan ezt az ötletet. Remélem, lassan elcsendesedik a krimivonal; a legtöbbet felszínesnek tartom, nincs bennük senki, akivel azonosulni lehetne, legfeljebb, ha épp meghalt valakid. Néha akad egy-egy nagyon érdekes mellékszál, de ezek csak közvetve kapcsolódnak a gyilkosságokhoz, így aztán ezeket többnyire nem is fejtik ki igazán.

MN: Viszont a krimik által mindenki tudomást szerzett a skandináv irodalom létezéséről.

ASM: A LoveStart hamarosan kiadják Amerikában: öt éve még talán megkértek volna, hogy változtassam meg a főszereplők nevét valami olyasmire, mint George és Sarah, de most, hogy már mindenki megismerte Stieg Larssont, az emberek hozzászoktak a fura utcanevekhez és a kimondhatatlan nevű szereplőkhöz. Innen nézve mondhatjuk, hogy jót tett nekünk a krimi térhódítása.

MN: A LoveStar olyan világban játszódik, ahol az emberek készülék nélkül is csatlakozva vannak az internetre, ezáltal az élet minden területét eluralta a tökélyre fejlesztett marketing: a tartozást például saját hangjuk bérbeadásával is le lehet róni.

ASM: A marketingben az érdekelt, hogy milyen lehetőséget rejt egy antiutópia felvázolásához - mert a világon minden utópiának megvan a disztópiája. Az egyház például azt hirdeti, hogy szeresd felebarátodat, de ez könnyedén csap át az emberek elnyomásába. Vagy a kommunizmus utópiája a teljes egyenlőségről, ami pontosan tudjuk, mivé válhat. A LoveStar ötlete kicsit olyan, mint az 1984-é, ahol mindenkit figyel a Nagy Testvér - de ma már mindenki a saját Nagy Testvére lehet. Harminc éve még el sem tudtuk volna képzelni azt a szörnyű helyet, ahol mindenkit arra kényszerítenek, hogy a nyilvánosság elé tárja még azt is, hogy mit evett reggelire - most az emberek bármikor megteszik a Facebookon. Emellett foglalkoztattak a technikai fejlődés etikai kérdései is, hogy hol kéne megállni. Itt van mondjuk a CERN (a világ legnagyobb részecskefizikai laboratóriuma, a nagy hadronütköztető gyűrű születési helye - K. B.): vajon mikor mondják azt, hogy most már túl nagy a kockázat, már nem kapcsoljuk be a gépet? De közben tudjuk, hogy ez nem személyes kérdés: ha én nem kapcsolom be, más úgyis be fogja - ez a gondolat nagyon foglalkoztatott.

MN: Olvasta a könyvet profi marketinges?

ASM: Páran igen, és tetszett nekik - de nem egészséges módon. Azt mondták, sok benne a jó ötlet.

MN: Bár a LoveStar hangvétele alapvetően humoros, parodisztikus, a felszín alatt mégis sok benne a társadalomkritika.

ASM: A paródia a túlélés egyik útja. Nem tagadom, hogy sok ötlettel tulajdonképpen csak magamat szórakoztattam. De persze valójában komoly a helyzet, ahogyan feléljük az energiahordozóinkat, ahogy szent helyeket áldozunk fel hülyeségekre, és ahogy nonszensz dolgokra fecséreljük a figyelmünket ezek helyett - a humor amellett, hogy nálam beépített életben maradási mechanizmus, egyfajta trójai faló is: arra szolgál, hogy általa gondolatokat csempésszek az emberek elméjébe.

MN: Eddigi négy könyved közül nincs kettő, ami bármiben is hasonlítana egymáshoz.

ASM: Én csak úgy tudok hű lenni magamhoz, ha folyamatosan cserbenhagyom az olvasóimat: például amikor írtam egy verseskötetet, ami jól is fogyott, gyerekkönyvvel álltam elő. Eleinte nem értették, minek ír egy költő gyerekkönyvet, de aztán megkértek, írjak egy újat - mire kiadtam egy sci-fit. Amikor újabb sci-fit vártak, előálltam a Dreamlanddel, ami nem is fikció. Most megint úgy érzem, ideje újra elárulnom a közönségemet.

MN: Korábban az izlandi írószövetség alelnöke voltál. Hogy látod, hol van az izlandi irodalom helye ma a világban?

ASM: Az izlandi kultúra olyan, mintha letettek volna minket egy kis szigeten, és azt mondták volna, hogy annyi minden lehet nálatok, amennyit magatokkal tudtok vinni. Ha valami nincs jelen a szigeten, akkor nem tudunk csak úgy átugrani érte a szomszédba: mindig azért küzdünk, hogy minden meglegyen, amiről úgy érezzük, hogy helye van egy kulturális metropolisban. Van operánk és szimfonikus zenekarunk, van thrash, speed és death metalunk, alter és acid dzsesszünk, reggae-nk, keleti parti és nyugati parti rapünk... Ilyen az irodalom is: a kortárs irodalom minden irányzata befolyásolja. A félig-meddig szürrealista irodalomtól a krimin és a történelmi regényeken át a realizmusig megpróbálunk reprezentálni mindent, aminek szükségét érezzük - és a minőség is igen magas, sok művet adnak ki Európában vagy akár Amerikában, és többen rangos nemzetközi díjakat nyernek. Relatíve jók az eladások is: egy címből 5-10 ezer példányt is megvesznek, ami még Magyarországon is soknak számít - pedig ti 10 millióan vagytok, mi pedig csak 320 ezren.

(A LoveStar kritikáját lásd itt!)

Neked ajánljuk

Vértelenül

A „skót darab” – így emlegetik színházi körökben Shakespeare legrövidebb és egyik legvéresebb drámáját. Átkok, balszerencse, titokzatos balesetek kötődnek mind színpadi, mind filmes adaptációihoz, és változatos rítusok, amelyekkel távol lehet tartani a balsorsot.

Angyalbőrben

A leegyszerűsítésre mindenkor hajlamos kívülálló számára úgy tetszik, az operaénekesi működés két legnagyobb kihívása: magas hangokat kiénekelni és prózában megszólalni. Merthogy mindkét esetben gyakorta észlelhető a fokozott mértékű feszültség fönt a színpadon, és a megbocsátásra rögtön kész együtt­érzés odalent a nézőtéren.

Megnyíló életek

  • Rádai Andrea

Az előadás legnagyobb részében a holokauszt-túlélő 97 éves Katona Éva, Göndör László nagymamája testetlen hangként jelenik meg, mintha ott lebegne a lelke felettünk. Ezt az érzést érdekes módon elsősorban nem a mulandóság melankóliája táplálja, hanem az előttünk megnyíló életek gazdagsága miatt érzett öröm.

Ők így csinálják

  • A szerk.

PTSD – csúnya betegség, az van nekik, szegény Fidesznek, poszttraumás stressz szindrómájuk, immár vagy negyedszázada.