Tapasztalataim és ismereteim szerint a hasonló tárgyú német kötetekben nem szerepelnek együtt a nemzetiszocializmus és az NDK évtizedei. Ez azt mutatja, hogy komoly és éles a különbségtétel a kétféle diktatúra emléknyomainak rögzítésekor: a viszony az államszocialista múlthoz jóval bonyolultabb, kevésbé konszenzuális, mint a nemzetiszocializmus éveinek megítélése.
Cseppet sem vagyok biztos abban, hogy Tabajdi és Ungváry jó döntést hoztak, amikor egyetlen kötetbe gyűjtötték 1918 és a Kádár-korszak között mindazt, amit a diktatúrák emléknyomaiként rögzíteni szándékoztak - és ez a kétség független attól, miként oldották meg az általuk vállalt feladatot. A diktatúrák emléknyomainak homogén közegét hozták ugyanis létre, ami inkább valamiféle ideológiai-mitikus struktúrát követ, semmint a társadalomtörténeti topográfia szerényebb, kérlelhetetlen valóságát. Ha az utóbbit tekintenénk értelmezési keretnek, nyilvánvalóan összeférhetetlen, illetve jelentés nélküli lenne egymás mellett szerepeltetni az SS és a nyilasok tetthelyeit a demokratikus ellenzék fontos intézményével, a Galamb utcai Rajk-butikkal vagy a dollárboltokkal. Valóban, az utóbbi is egy diktatúra intézménye volt, de a társadalomtörténet világában - és a régmúlt hétköznapokéban sem - ezenkívül e helyek között nincs semmilyen sajátos összefüggés.
Az sem nyilvánvaló, miért nem szerepel a könyvben az az emlékhely, amely épp a szerzők által magukénak vallott koncepciót követi. Ungváry és Tabajdi - igen helyesen - megemlékezik Salkaházi Sáráról, de nem tesz említést a IX. kerületi Tűzoltó utcában a nevét viselő parkról, amelyben Angyal István emlékműve áll. Szépen gondozott, rendben tartott tér ez, új építésű házakkal, hatalmas, zöld növényekkel teli teraszokkal. Egymás mellett a katolikus egyház zsidókat mentő hősnője és a zsidó származása miatt Auschwitzba deportált Angyal István, 56 kommunista hőse emlékműve. Figyelemre méltó montázs, amely pontosan érzékelteti az archeológiai rétegeket: az egymásra rakódó történeteket és emlékezeteket. Ezért kivételes helye Budapestnek - amit nem a Terror Házát is meghatározó "egyet jobbról, egyet balról" kényszeres egyensúlyozása, nem a mitikus szemlélet teremtett, hanem a valóság. Azok az emberek más időpontokban, de javarészt ugyanazokon az utcákon próbálták meg a lehetetlent.
Ami az egyes szócikkeket illeti: az olvasó gyakran elálmélkodik. Tabajdi és Ungváry a középnemzedékhez tartozó, vitathatatlan képességű történészek - vajon miért gondolták, hogy könyvük egyes pontjain a pletykalapok intimpistáskodásának divatját kell követniük? Két részben is tárgyalják a láthatóan izgalmasnak tekintett Káderdűlő kérdését. Megállapításuk szerint két ilyen terület volt: a Varázs utca és környéke a Pasarét felett, illetve a Józsefhegy környéke, ahol (a Cserje utcában) Kádár János is élt. Ám ez így édeskevés - miközben valóban múlhatatlanul fontos lenne a Szabadsághegy, a Rózsadomb, a Pasarét elitcseréinek történetét adandó alkalommal hitelesen rekonstruálni. A szerzők megállapítják például, hogy Kádár János puritán környezetben élt, ami a KGST-országok nómenklatúráinak normáihoz képest valóban igaz. De vajon miért nem rekonstruálják például a ház elő- és utótörténetét? Miért nem használták Rédei Ferenc Kádárné halála után készített nagyszerű képeit? Mint áll a helyzet Kádár könyvtárával? Az emlékezettörténet nem a közhelyek, hanem a finom részletek tudománya, és különösképp érvényes ez akkor, ha valaki egyes épületek szellemét kívánná megidézni. Nyomasztó ízléstelenségnek vélem a Káderdűlő kontextusában megemlíteni Illyés Gyulát, s azt még jobban nehezményezem, hogy a 20. századi magyar irodalom nagyszerű és persze valóban bonyolult figuráját "a Kádár-rendszer társutas költőjeként" ismertetik. Ez ugyanis megsemmisítő színvonaltalanság; az ilyen mondatok csak arra alkalmasak, hogy a későn születettek nyegleségét bizonyítsák. Jellegzetesnek vélem a "József Attila elmegyógyintézet" említését is. A Palatinus utcai épületben 1946-tól a János-kórház külső osztályaként, Szinetár Ernő igazgatása alatt a József Attila elme-szanatórium működött; 1952-től az önálló József Attila-kórház (sic!), végül a kevéssé költői nevű Fővárosi Pszichiátriai Módszertani Központ. (Az épület szelleme az apróságokból áll össze: Szinetár Ernő például ÁVH-s tanácsadó volt.) Tehát mi is a helyzet a József Attiláról elnevezett egészségügyi intézmény pontos megnevezésével? (A kanadai nagykövetség címe a honlap szerint Ganz utca 12-14. Amúgy a könyvnek nincs bibliográfiája, ami talán nem véletlen.)
"Egyedül Pesten" - hangzik az egyik szócikk címe: "A pártelit tagjai közül mindössze egyetlen ember választotta a pesti oldalt lakhelyül: Aczél György." A szerzők azt is hozzáteszik: ugyanabban a házban lakott "az általa (Aczél által) emigrációba kényszerített Heller Ágnes és Fehér Ferenc is". Ami igaz, de ennek a mondatnak így csak formálisan van köze ahhoz a bonyolult, megrázó és felkavaró történethez, amelynek a végén fentiek valóban emigrálni kényszerültek, és ebben valóban szerepet játszott Aczél György is.
Mindezen apróságok a populáris történetírás hozadékának tűnnek. És a baj természetesen nem is a populárissal lenne, hanem avval, hogy két - ismétlem - bizonyítottan tehetséges, nagy munkabírású történész úgy döntött: beáll az ideológiai bulvár iparágba. Avval, hogy úgy gondolják, a népszerű történelem egyrészt talmi pletykagyűjtemény, másrészt a mitikus politikai akarat kiszolgálására való, homogén közeg.
Végül: a könyv kronológiai és tematikai tagolása teljesen abszurd. A kötetben a Kádár-rendszer (érthetően és helyesen) a diktatúrák között szerepel, ellenben a Horthy-korszak egyszerűen hiányzik. Ha e két jeles történész úgy véli, hogy XX. századi történelmünk e két korszaka közül csupán a "kommunizmus" (valójában az államszocializmus) évtizedei teltek el a diktatúra alatt, akkor nemcsak szakmai hibát követtek el, hanem egyszerűen bedőltek a politikai kalandorság oly csábító divatjának. Ajánlanám a figyelmükbe például a lebombázott Zilahy-villa helyét. A villában egykor a népiek találkoztak Gömbös Gyulával, hogy az Új Szellemi Front keretei között kiderüljön: nincs miről beszélniük.
Az emlékezettörténet olyan közügy, amelyen mindannyiunk jövője múlhat. Számomra elképzelhetetlen, hogy a múlthoz való hozzáférést ilyen szövegek akadályozzák. Márpedig ezúttal is ez történt. Kiváló szerzőkről van szó, és mindenkinek jobb lenne, ha az ideológiai kéjgáz belélegzése helyett a továbbiakban valódi társadalomtörténettel foglalkoznának.
(Ungváry Krisztián-Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában, Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek a fővárosban, Jaffa Kiadó, 2012, 192 oldal, 3150 Ft)
