Könyv

Kincs István a magyar irodalom elfeledett nevei közé tartozik.

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

A kötet ciklusokon kívüli, címadó nyitóverse az inkák ősi társadalmáról mesél.

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Sok évtized eltelt már azóta, hogy M. M. Bahtyin előadta elméletét a regény műfaji sajátosságairól.

Nyáron gyakrabban olvasok gyerek- és ifjúsági könyveket, mert egyszerűen jólesnek a hőségben, amikor nehezebb a koncentrálás.

Az 1919-es apátfalvi vérengzést bemutató könyv az áldozatok és önfeláldozó, haszonleső, kollaboráló emberek mellett az erőszak természetéről is szól.

A kötet szövegeinek nagyobb része tematikus kapcsolódásokra és finom utalásokra épülő novellaciklust alkot.