| Rékai Anett: Jóslat
A közönséges csikófark minden, csak nem közönséges, bár külsőre egyszerű snidlingcsomóra hasonlít. Szerelmi élete azonban szokatlanul komoly nehézségeket okoz neki. A nemi szegregációt ember nem tudta még így kivitelezni. Például a Budai-hegységben, a Sas-hegyen vannak a porzós, a Gellért-hegyen pedig a termős egyedek. Minden tiszteletet megérdemel a csikófark, hogy a távkapcsolat ellenére sem hagyott fel a fajfenntartás gondolatával – ösztönös kitartás, kitartó ösztön. Irigylem. Összejárogatok valakivel? Hogyne. Látom a szemében Pénelopeia alakját tükröződni, ennyire emlékszik a nőből, akinek már csak az emlékét szereti, és csak annyira hű hozzá, hogy folyton rá gondol, ha velem van, ha engem gyötör. Elfogyott a kecsketejes szappan, mondta utoljára, mielőtt lement, gondolom, hogy hozzon egyet, azóta is várom, hogy hozza azt a kecsketejes szappant, bár minek, nem tudom, nincs is szükségem rá. Aztán egy ideig Schielének ültem modellt. Azt mondta, a csípőm pont jó szögben áll ki, és a bordáimra feszülő bőr, mint a vákuumcsomagolás. Úgy tűnt, elszomorítottam, amikor újból enni kezdtem, és el kellett válnia tőlem. Amúgy is menni akartam, meguntam a kedvéért maszturbálni. Én, akinek első szava az volt, hogy egyedül, végre megértettem, hogy ott, tizenhét éve, abban a dacos pillanatomban, amikor segítség nélkül akartam végre felhúzni a zoknit a lábamra, megjósoltam ezt az egészet. |
Aki Rékai Anett-től e sorok írójához hasonlóan a Csont és csőr című verset olvasta először a Műút 2017061-es sorszámot viselő számában, az a költő életművében nincs végzetesen lemaradva. Ez a lapszám ugyanis a miskolci folyóirat Szöveggyár nevet viselő táborába meghívott pályakezdő, sőt diákkorú költők műveit mutatta be.
A vers alaphelyzete a következő: egy hajléktalan cinketojást főz, de amikor feltöri, kiderül, hogy már fejlődésnek indult benne a fióka. Ez a bizarr kép azonban csak lassan, tekervényesen bontakozik ki. A vers elején egy „öregasszony” hallókészüléket kap, és amikor a fia beteszi a fülébe, az első, amit meghall, a cinkék hangja. Erről a gyerekkori házuk kertkapuja jut az eszébe, amely hasonlóan nyikorgott, amikor hazaértek, és az édesanyjuk karjába ugrottak. Csakhogy az asszony nem tudja, hogy amit hall, az nem vidám madárcsicsergés, hanem gyászének: a „vadászatból” hazaérkező anyacinke nem találja a tojásokat. A folytatást, illetve az előzményeket már tudjuk. A vers azzal ér véget, hogy később a hajléktalan mindent beismert, garázdaságot, lopást, közterületen való életvitelszerű tartózkodást, de „a sorozatos csecsemőgyilkosságról / szót sem ejtett.”
A vers vége kissé kimódolt, érzelmessége többnyire kicsit direkt, sőt itt-ott a jelzők is elég készen kapottak: az öreg asszony arca „barázdált”, szája „fogatlan”, mosolya „kislányos”. A költészet visszaélés a nyelv lehetőségeivel – és a Csont és csőrben Rékai Anett még nem él vissza velük eléggé. Csakhogy ebben az alig harminc sor terjedelmű versben az akkor még gimnazista költő mégis olyan jól bánik a sok különböző szereplővel (az öreg asszony, a fia, a testvérei, az édesanyja, a madarak, a hajléktalan, a rendőrök), olyan szerencsésen fogja marokra az igencsak különnemű elemeket, hogy az olvasó nem tudja nem értékelni az izgalmas szerkezetet, az összetevők sajátos egyensúlyát.
A Jóslat szerkezete is nagyon érdekes. Vannak irodalmi vetélkedők, amelyek során a részt vevő költőknek kalapból találomra kihúzott szavakból kell verset írniuk – nem hiszem, hogy a Schiele, a Gellért-hegy, a snidling, a kecsketej és a vákuumcsomagolás szavak felhasználásával valaha is jobb vers születhetne, mint a fenti. A Jóslat is lassan, több melléktéma kifejtése során jut el a végéig, miközben fokozatosan kiderül, hogy ezek nem kitérők, hanem egyazon téma más-más aspektusai.
Három sor híján a vers egész első fele egyetlen különös növényről szól: az olvasó végül már bele is nyugszik, hogy ez ilyen könnyed zsánervers lesz, várhatóan valami kellőképpen elgondolkodtató bölcselkedéssel a végén. De Rékai Anett szerencsére még túl fiatal ehhez. A minden megszemélyesítés ellenére is elég szenvtelen botanikai fejtegetés után váratlanul megszólal a lírai én, és első szava rögtön egy heves érzelem, az irigység. Erre mintha a féltékenység képei következnének: Pénelopeia neve a férje, Odüsszeusz személyét idézi fel, de Odüsszeusz ebben a versben nem a felesége kérőit lenyilazó féltékeny férj, hanem inkább csak egy olyan pasas, aki a kalandjai során nem tudja kiverni a fejéből az asszony emlékét.
A férfi tulajdonképpen egy másik antik hőshöz, a Didót eredetileg észrevétlenül elhagyni kívánó Aeneashoz hasonlóan lép, illetve surran ki a kapcsolatból: ügyefogyottságát mintha a maga kimódolt fölöslegességében az az idétlen kecsketejes szappan is szimbolizálná, miközben őszintétlenségét visszamenőleg is ellenpontozza a vers elején bemutatott növényke porzós egyedének állhatatossága.
A vers itt váratlan fordulatot vesz, a botcsinálta Odüsszeusz után egy másik korszak és másik művészeti ág képviseletében Egon Schiele kap egy kis cameoszerepet. Schiele illúziótlan szexualitásának, a bordákra feszülő bőrnek, a vákuumocsomagolásnak és a maszturbálásnak a felidézése itt már végképp kiragadja a verset a semmire sem kötelező komfortköltészet tartományából.
És amikor az olvasó már azt hinné, hogy a szerelmi költészet újabb jól sikerült darabját tartja a kezében, akkor az utolsó sorok még egyet fordítanak az eddigieken, látni engedve, hogy egy másik, nem kevésbé jellemző perspektívából a vers tulajdonképpen a fiatal költők egyik gyakori témájáról, az önazonosságról, az identitás állandóságáról vagy kereséséről szól. Akárcsak Rékai Anett egy másik verse, az Örökgyerek, amely ezekkel a sorokkal fejeződik be: „Él bennem egy hatéves, / aki most nutellás szendvicset majszol az állatkertben, / megkínálná a kecskéket is, de lebeszélem róla, / helyette bemutatlak neki, együtt nézitek meg a kis / zsiráfbébit, milyen aranyos, mondod nekem, de kire / gondolsz?”
