A 2006-tól a Csokonai Színház élére kinevezett két színházcsináló közép-európai távlatokban gondolkodva kívánja megreformálni a középmezőnynél is mélyebbre süllyedt debreceni színházi életet. Totális átalakítás - hirdeti a sok vitát kiváltott terebélyes pályázatuk, mely új színházépületet, regionális kereteket, nemzetközi fesztivált, színiakadémiát álmodott meg a cíviseknek.
Valami mocorog Debrecenben. Lehet, hogy a kultúra. Felpezsdülni látszik ugyanis az egyébként álmatag és konzervatív szellemiségű város kulturális élete; az elmúlt fél évben több olyan rendezvényt, fesztet tartottak a "legkeletibb nyugati városban", amire hosszú évek óta nem volt példa. Beindult az Alföld folyóirat szervezésében a Regényünnep, több neves irodalmárt a városba invitálva; új galéria épül (Demo-galéria, Magyar Narancs, 2005. október 27.). Decemberben egy nagyszabású könyvszemle hozta le a szakma jelentékeny képviselőit vidékre, majd év végén robbant a hírbomba: Csányi János, a Bárka igazgatója (lásd erről: Bárka vagy Titanic?, Magyar Narancs, 2005. december 15.) és Vidnyánszky Attila, a beregszászi Illyés Gyula vezetője, illetve az Opera egykori főrendezője Debrecenbe készül, a Csokonai Színház élére.
Természetesen - ahogy ez ilyenkor a színházi berkekben szokás - számtalan mendemonda, pletyka előzte meg jövetelüket; ennek ellenére azt lehet mondani, hogy a helyi közélet nagy része örömmel és bizakodással fogadta a hírt. Az egykoron nagy nevekkel (Hofi Géza, Latinovits Zoltán, Márkus László, Mensáros László, Szendrő József) fémjelzett Csokonai ugyanis az elmúlt évtizedben a középmezőnynél is mélyebbre süllyedt, teljességgel kikerült az országos vérkeringésből, így a Csányi-Vidnyánszky névpár hallatán egyeseken valóságos messiásvárás lett úrrá, de még az óvatosabb véleményformálók is belelkesedtek. Annál csak jobb lehet, mint ami a Csutka-időszakban volt - mondogatták.
Időzített bomba?
A több száz oldalas pályázattal való ismerkedés során viszont egyre több kétely fogalmazódott meg, végül több színtéren zajló vita bontakozott ki. A közgyűlés kulturális bizottságában még azok is megrettentek, akik általában lojálisak a városvezetés iránt. Volt, aki grandiózus utópiának nevezte a terveket, mások a koncepció anyagi vonatkozásait firtatták, attól tartva, hogy az elkövetkező öt évben vállalhatatlan kötelezettségeket rónak majd a város büdzséjére. Kovács László liberális városatya pedig a helyi nyilvánossághoz fordulva, a Bárka esetét példaként felhozva azt hangoztatta, hogy Csányival időzített bombát vesz a nyakába Debrecen, hiszen a direktor újabb és újabb követelésekkel fog előállni, és a szükséges pénzeket az iskoláktól vagy a szociális szférától kell majd elvonni.
A legkeményebb ellenállás a társulat részéről mutatkozott. December 6-án a színészek, színházi dolgozók előtt bemutatkozó Csányit és Vidnyánszkyt parázs hangulat fogadta, az egymást túlharsogó társulati tagok többször belefojtották a szót az igazgatóaspiránsba. Persze a tagokat nem a két rendező által képviselt esztétikai elvek izgatták, hanem a várható leépítés, illetve a létrehozandó közhasznú társaság ügye. Öt évvel ezelőtt Csutka Istvánt is ilyetén kérdésekkel bombázták, ha úgy tetszik, akkor is a középszer harsogott, de mivel a nagyszabású tervekből nem lett semmi, a debreceni állóvíz végül meg sem moccant, mindenki megnyugodhatott. Persze Csányi és Vidnyánszky esetében azért ilyen fordulat nem várható, biztos, hogy radikális változások lesznek, így a kétségbeesett színészek aláírásgyűjtésbe kezdtek. "Kellett ez nekünk, jaj lesz nekünk!" - suttogták a nevezetes találkozón. A nagy lázadás rövid ideig tartott: ahogy megtörtént a kinevezés, illetve abban a pillanatban, amikor Kósa Lajos polgármester év végén tiszteletét tette a színházban, máris elcsendesültek a hangadók.
A szakmát igencsak meglepte Csányi és Vidnyánszky egymásra találása. A helyi döntéshozók, a városvezetés állítja, hogy nem lesz gond, a hatáskörök tisztázottak. Csányi lesz a szervező menedzser, Vidnyánszky felségterülete a társulat és a repertoár. Az utóbbi időben vessző-paripa lett Debrecenben a feladatkörök ilyetén megosztása, a Kodály Kórus és a filharmonikusok élén is két ember áll: a brüsszeli Magyar Intézet volt gazdasági vezetője, Herboly Domonkos, illetve a művészeti kérdésekkel foglalkozó Kocsár Balázs (aki - elkerülendő a nagy botrányt kiváltott eddigi szervezési ügyeket - a színház zenei tagozatának vezetője is egyben).
Közben olyan híresztelések is lábra kaptak, hogy a pályáztatás nem volt valami demokratikus. Egyesek tudni vélik, hogy Csányi Jánoson kívül mások is jelentkeztek volna, de lebeszél-ték őket. A véleményezésre felkért Cserhalmi György azért mondta vissza a városvezetés kérését, mert egy pályázat lévén, nem volt összehasonlítási alapja.
Csányi és Vidnyánszky Debrecenbe invitálása nem mai történet. Vidnyánszkyval - látva a városvezetés, hogy Csutkával bakot lőttek - már két évvel ezelőtt tárgyaltak, művészeti vezetőnek szerették volna kinevezni, de végül az akkori igazgató ellenállásán (nem volt hajlandó kiadni bizonyos hatásköröket a kezéből) megbukott a dolog. Csányi legelőször tavasszal került képbe, amikor nyilvánosságra hozták Debrecen Európa Kulturális Fővárosa programját, ahol a most kinevezett direktor az újonnan építendő színház programigazgatójaként szerepelt. A pályázat október 24-én jelent meg a Kulturális Közlönyben, a közgyűlés pedig már december 13-án áldását adta a kinevezésre. Kevesebb mint két hónap állt rendelkezésre, Csányiék mégis egy kétszáznegyven oldalas, számos szándéknyilatkozattal megspékelt tervvel álltak elő, és ez a gyorsaság sokakat meglepett. Tegyük hozzá: valahol természetes dolognak tekinthető, hogy egy vidéki város vezetői nem bízzák a véletlenre egyetlen színházuk jövőjét. Pusztán csak az a furcsa, hogy Csányi ősszel még az általa gründolt, de az utóbbi időben válságba került Bárka igazgatója volt, és a pesti közönség még azt várta tőle, hogy kihúzza az intézményt a slamasztikából.
"riási várakozás, rossz állapotban
Csányiékkal szemben tehát óriási a várakozás. A Csokonai Színház nagyon rossz állapotban van. Kevés a játszóhely, számuk a Kölcsey Közművelődési Központ lebontásával tovább csökkent. Bár egy régi mozit kényszermegoldásként kamaraszínházzá alakítottak, felszereltsége, kialakítása egyáltalán nem felel meg a céloknak. Régóta várat magára a színház belső rekonstrukciója is, mert a szép külső lepukkant belső tereket rejt. A jegy- és bérleteladás tekintetében is csehül állnak, a nagyjából hasonló vonzáskörzettel és társadalmi közeggel, illetve támogatottsággal bíró vidéki színházakhoz képest nem túl jók a mutatók. A látogatók számában még Miskolc és Győr is megelőzi a Csokonait. Tapasztalatból tudjuk, hogy a debreceni teátrumnak nem sikerült megnyernie a városban tanuló egyetemi, főiskolai hallgatókat sem. Háromszázhetven feletti az előadások száma, ami nagymértékben leterheli a színészeket, rövid a felkészülési idő, nincs lehetőség a darabok időközbeni csiszolására. A társulat kevés nagyszabású tehetséget tudhat tagjai között, az egykoron nagy hírű Ady-gimnázium tehetséggondozása is hagy kívánnivalót maga után. Az utóbbi években sokan - köztük komoly díjakat szerző rendezők - hagyták el Debrecent. A raktárak, műhelyek szanaszét szórva a városban, illetve a pénzügyek rejtelmeit ismerő bennfentesek egyértelműen pazarló gazdálkodásról panaszkodnak. El kell ismerni, hogy Csányiék - a rendelkezésükre álló információk alapján - alaposan kivesézték pályázatukban ezeket a problémákat, csakhogy a javallott recept első látásra is gigantikusnak, valószerűtlennek tűnik. Ismerve a városvezetés kulturális beruházásokhoz való viszonyát - tény, hogy ez mostanság változóban van, csakhogy spontán, kapkodó, bizonytalan ötletek mentén -, a nagy magyar valóságot, félő, hogy nem sok minden fog megvalósulni. Sokat elárul a közgyűlés faramuci döntése: az igazgató személyét megszavazták, a pályázatban szereplő tervekről később adnak ki szándéknyilatkozatot. Márpedig Csányiék többször is világossá tették: a koncepciójukban minden mindennel összefügg, mazsolázás nincs!
A legreálisabb - és legsürgetőbb - célkitűzés a társulat átszervezése. Vidnyánszky tisztában van azzal, hogy esztétikai elvei igencsak vitatottak, arra számít, hogy heves kritikákat fognak kiváltani a szakmában. A helyi internetes hírportálnak, a vagy.hu-nak adott interjújában kifejtette: a nemzeti, magyar jelleget kívánja a szláv színházzal beoltani. Azaz főleg a határon túli teátrumokat (az újvidékit és a sepsiszentgyörgyit kiemelve) vonná be a munkába, illetve Debrecenbe hozná Andrzej Bubient, a toruni fesztivál művészeti vezetőjét és a Moszkvában és Lyonban iskolát működtető Anatolij Vasziljevet, egy-egy rendezés vagy mesterkurzus erejéig. Bevallottan előbb akar nemzetközi tekintélyt kovácsolni a debreceni színháznak, mint hazait. Végignézte a Csokonai négyévnyi videoanyagát, és a jelenlegi évad végéig igyekszik minden debreceni darabot megtekinteni, hiszen jön majd a feketeleves. Akik illeszkednek a koncepciójába, akiket tehetségesnek lát, maradnak, a többieknél rövidesen előhúzzák a szerződéseket. A legnagyobb veszélyben a tánc "tagozat" van - egyébként ők tiltakoztak a leghangosabban a páros kinevezése ellen. Vidnyánszky hallani sem akar a helyi erőforrásokról, ragaszkodik Horváth Csaba meghívásához. Viszonylag könnyű helyzetben van, hiszen tényleges tagozat nincs, Csutka István úgy építgette, hogy nem kapta meg hozzá a városvezetés áldását, tehát hivatalosan nem létezik. Sokan attól tartanak, hogy a művészeti igazgató a leépítések után saját társulatát hozza el Beregszászról, vagy befogadó színházat csinál a Csokonaiból. Vidnyánszky agyrémnek tartja a híreszteléseket. Állítja, hogy a produkciók és előadások számát pont a társulat érdekében csökkentené, az Illyést pedig nem akarja tizenhárom évnyi küzdelem után feladni, mindössze négy-öt embert hozna át. Nagyobb célkitűzései: évi rendszerességgel nemzetközi fesztet szervezne a COMET mintájára, illetve a kortárs drámaírók megnyerése érdekében Debrecenbe hozná a DESZKA (Drámaírók és színházak kerekasztala) fesztivált. Ennek persze máris jelentősebb anyagi vonzata lenne. Az egyetemre tervezett színészakadémia - még színházkritikusokat is képeznének! - pedig már igencsak necces kihívás akkor, amikor a Debreceni Egyetem súlyos pénzgondokkal küszködik, szakokat vonnak össze, és az akkreditáció is rendkívül bonyolult, időigényes folyamat.
Káhátéba kéne menni
A pályázatuk legkényesebb pontja a kht. kialakítása, melyet már 2006-ban véghez szeretnének vinni. A kulturális bizottsági meghallgatáson megjelenő Bodolay Géza egyszerűen hazardírozásnak, a pályázatot bíráló bizottságban részt vevő Hegedűs D. Géza (MASZK), illetve Vajda Márta (a Magyar Színházi Társaság titkára) kivitelezhetetlennek és veszélyesnek nevezte a tervet. Csányi állítja: csak így lehet felszaba-dítani a színház gazdálkodását, könnyebben lehetne növelni a bevételeket, egyszerűbben lehetne pályázni; a szakma csak azért fél a kht.-től, mert ismeretlen terület számára. A Bárka esetét pedig a következőképpen kommentálta: nem volt addig semmi gond, amíg a józsefvárosi önkormányzat nem hagyta cserben a színházát, márpedig Debrecen csak nem húzódik ki az egyetlen teátruma mögül. Itt máris két ellenvélemény fogalmazódott meg: lehet, hogy az önkormányzat nem hagyja cserben a Csokonait, de a pénz hatvan százalékát az államtól kapják, ott pedig lehetnek bajok. Az intézmény irányítását átvevő páros környezetéből származó információink szerint Csányiék számoltak is ezzel, gyakorlatilag Fidesz-győzelemben reménykednek. A másik félelem: Csányi - ahogyan állítólag a Bárkánál is megtörtént - rendszeresen kész helyzet elé állítja majd különféle vállalásaival a várost, az országos botrányoktól tartó önkormányzat pedig engedni fog.
Ha a pályázatban megfogalmazott célkitűzéseknek csak egy töredéke is megvalósul, a városnak kell állnia a cechet. Nem kis összegekről van szó, csak a 2008-ra befejezendő Latinovits Színház körülbelül négymilliárd lesz. A legóvatosabb becslések szerint a teljes koncepció összehozása tízmilliárd közelébe vinné a kiadásokat (amúgy jelen cikkünk hely hiányában még végig sem vette a pályázatban szereplő összes programpontot) - miközben Kósa Lajos a központi támogatások csökkenése és az önkormányzatok ellehetetlení-tése miatt panaszkodik. Nem beszélve arról, hogy a város évről évre egyre nagyobb terheket vesz a nyakába: új művészeti galéria, versenyuszoda, új villamosvonal, útépítések stb. Még ha pályázatok segítségével valósul is meg a tervek egy része, az önrész, illetve a későbbi fenntartás (a kiállítóhely, az uszoda és a Kölcsey Közművelődési Központ évente kb. hatszázmilliót emészt fel), hihetetlen összegekbe fog kerülni. Ha beletekintünk az éppen formálódó 2006-os debreceni költségvetés koncepciójába, láthatjuk: ebben az évben sem kívánnak több pénzt költeni a kultúrára, mint 2005-ben. Így sokak szerint nem is Csányi és Vidnyánszky, hanem a direktor és Kósa együttműködése jelenti a nagy kihívást. Ahogy egy forrásunk fogalmazott: egy robogó mozdony és egy imperátor találkozása a színházi boncasztalon.
