Bő ötven év, a teljes eddigi életművet felölelő időszak feljegyzései kerülnek itt egy viszonylag szűk, százötven oldalas kötettérbe. A különféle regiszterbe tartozó jegyzetek és töredékek pedig úgy egészítik ki egymást, hogy a műfaji sokszínűség - memoártól bonmot-ig, verselemzéstől nyelvjátékig - nem okoz végül szövegtumultust vagy olvasói csömört, inkább olyan, titokzatos anyaggá állnak össze, mely lényegét tekintve kategorizálhatatlan, mégis következetes és letisztult. Párját ritkítóan, mondhatnánk, ha eszünkbe jutna egyáltalán hasonló mű, a kortárs magyar irodalom azonban nem bővelkedik a metaműfajok magas szintű produktumaiban, és ha visszafelé tekintünk, inkább mintha a hagyományolvasást is a lekerekítettség, befejezettség és ezeken keresztül valamiféle kikezdhetetlenség iránti vágy irányítaná. Az elmúlt néhány évben ugyanakkor változni látszik ez a merev nézőpont is, erre mutat, ha összevetjük a huszadik századi magyar líra tulajdonképpen egyetlen hasonló szövegének, a Szabad-ötletek jegyzékének ostoba és prűd vitáktól kísért kiadástörténetét, illetve a közelmúltban róla megjelent remek elemzéseket (elég csak Selyem Zsuzsa Versből van című esszéjét megemlíteni). Tandori kötete valami ilyesmi: hol a József Attila-i önanalizálás, hol a Szabó Lőrinc-i önértelmezés, hol a Weöres Sándor-i önfeledt játék motívumai fedezhetők fel benne, mégis az elejétől a végéig sajátos, összetéveszthetetlenül tandoris az egész.
"Egykor azt hittem, a füzetekbe felírtakat művekké fogom alakítani" - mondja egy helyen, de már ennek a megjegyzésnek a múltidejűségéből kiviláglik, hogy ezek a művek nem készültek el. Elkészült ugyanakkor valami felszín alatti s műfajilag láthatóan a szerző számára is kérdéses más: "Ha ezt így tagolom, akkor ez egy regény. Egy önéletírás mindenképp. De ez nem 'úgy' egy könyv." Valóban nem "úgy" könyv, de éppen ez a másképpen működés az, aminek váratlan sodrása lesz, s ami az aforizmák olvasóját egyszer csak ellenállhatatlanul magával ragadja. A rövid vágások, az olykor könynyednek, szinte céltalannak tűnő játékos jegyzetek ritmusa és különösen a szövegszeletek közötti üres helyek nagyon tudatos használata a legváratlanabb helyeken ad valódi súlyt a leírt soroknak. Tandori roppant komoly egzisztenciális téteket tesz fel erre a játszmára, melyet - csakúgy, mint a már tizenhatezredik partinál tartó kártyajátékát - önmagával szemben játszik: "Egyébként: semmi-lapot csak valamire lehet húzni. De ha a semmi-lapot húztad, utána nincs értelme továbbit." A tét fedezete nem más, mint saját pusztulása, fizikai és szellemi leromlása ("külsőt nem tartok") és végül ambivalens módon félt-várt halála ("Rettentő, milyen kevés időm van még hátra. Rettentő, mennyi időt kell még kibírnom."). Ezeket azonban, s ez ismét Tandori nagyszerűségének bizonyítéka, olyan könnyed, de jelentőségteljes mozdulatokkal játssza ki, akár egy valódi hazárdjátékos.
Innen, tehát önmaga végnek kitett pozíciójából szemlélve aztán az életmű korábbi darabjai is újraolvastatják magukat. Tandori azt állítja, mindenekelőtt egzisztencialista volt, ahogy ma is az, csak ezt kevesen vették igazából észre. Aforizmagyűjteményének éppen ezért egyik fő vonulata az első két kötet, a Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása visszaolvasása lesz: "Rá fogok mutatni [...] miképp volt olyan tömény egzisztencializmus(om), hogy ha vécépucolószerhez hasonlítom, hát biztos, ami biztos, nem szabad fél óráig leülni a klotyóra, mert felmarhatja a stb., stb.?" És valóban számos verset végignéz, kommentál ebből a két, mára klasszikusnak számító kötetből, de mindezt olyan jó arányban kimért komolysággal és öniróniával teszi, hogy közben többnyire elkerüli a Vers és valóságot író Szabó Lőrinc kínos bennfenteskedéseit és önfényezését is. Sőt, mintha azt is mérlegelné, melyik régebbi verssor úgymond aforizmaképes. Az aforizma tehát egy önmagában megálló, versértékű nyelvi képződmény lesz Tandorinál, ami tovább nem zsugorítható, nehezen kibontható (mint a kicsi mákszem és a kemény dió), mégis értelmezhető egység. Hiába tiltakozik eleinte ("Ez nem napló. Nem dióverés! Mákszüret se."), kicsivel később már a szövegörvény mélyén találja magát: "Nem napló, viszont. Remélem kimászom ebből a füzetből."
Csakhogy a "viszont" mégis erősebb marad; ezek közül a feljegyzések közül azért nem lehet már kimászni, mert egyszerre többek és kevesebbek, kiszámíthatatlanabbak és ugyanakkor addiktívabbak is, mint egy hagyományos napló - mind az olvasó, mind a szerző számára. Vagy ahogy a kötet tételmondata és egyben (nyelv)filozófiai origója állítja: "Egyetlen dolgot nem lehet mondani senkinek: hogy egyetlen dolgot sem érdemes (lehet stb.) mondani senkinek."
Scolar, 2012, 152 oldal, 2475 Ft
