A második kötetek, különösen a sikeres elsőt követő második kötetek egyenetlenek szoktak lenni, gyorsan, koncepció és önkontroll nélkül összevágják őket, tele vannak műhelyforgáccsal és félresikerült kísérletekkel. Ezzel szemben a Café X öt év után követte a Lotte Lenya titkos énekét, erős, egységes, feszesen szerkesztett és szigorúan válogatott gyűjtemény - már amennyire gyűjtemény egyáltalán, hiszen, amennyire emlékszem, legalább még egy ilyen kötet kitelne a lapokban azóta megjelent darabokból, de az is lehet, hogy kettő. Érett, mély, sötét könyv, és még csak nem is hivalkodik önnön mélységével és sötétségével.
Ez az egyöntetűség, egységesség persze a monotónia eufemisztikus jelzése is lehetne, és nem is volna egészen alaptalan egyhangúságról beszélni. A szövegek meghatározó többsége xaxa rímképletű, ötös vagy hatodfeles jambusban írott, négysoros versszakokba tördelt vers, "dal", lehetne mondani, ha ez ilyen egyszerű lenne, és ha mondana egyáltalán valamit. Szinte mindig egy nő beszél magáról és az életéről, szerelmekről, utazásról, piáról, és Karafiáth hagyja azt hinni, hogy ez a beszélő azonos vele. (Mintha egyáltalán lehetne azonos.) Tehát a leírás alapján akár egy kaptafára gyártott vallomásos énversek sorozataként is elképzelhetnénk a Café X-et. Erről azonban szó sincs. Először is azért, mert a versek beszélője és az általa elmondott történet kiismerhetetlen, fiktív és heterogén. Másodszor azért, mert a költőnő az énvers és a szerepvers alakzatainak és megoldásainak elegyítésével, játékos alkalmazásával és ironizálásával egy egybefüggő gondolati játékteret alkot, ahol (megint csak) sohasem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mik lesznek a játékszabályok. Vagyis van valami állandóság a versekben, de ez nem sokkal több, mint a narrátor alakjának és a költemények beszédszerkezetének tudatos megalkotottsága és az iróniának egy sajátos formája, ami olykor mosolyra késztet, de semmi köze sincs a gúnyhoz, és távolságtartásnak is csak fenntartásokkal nevezhető. Ezekről tehát bővebben - a hely szűkössége miatt jobbára egyetlen versre ügyelve.
Az a bizonyos, minden költeményben egyedien és egyszerien formált, mégis azonos beszélő a kötetet nyitó Minden, amit az emlékezésről tudni kell című versben klasszikus költői tájban: a kertben áll, melyből már az első strófában öntörvényű univerzumot formál (illetve formál az magából, ő csak nézi, bonyolult ügy), és mindig megcsúszik egy kicsit az egész, mielőtt szigorú, Nemes Nagy Ágnes-féle allegóriává fagyna. "A kert nem döbben rá az olvadásra - / fehérségét makacsmód tartja még. / A télnek vége van, de nincs tavasz sem. / A kert önként egy új, saját időbe lép. // Mert így tudom, tudatlan vonz magával, / hogy mindenem véletlen hagyjam hátraÉ" A kert ebben a vonatkozási rendszerben mint a kultúrának, a gondozás tárgyának a megtestesítője jelenik meg, talán metaforaként, talán inkább szimbólumként, de mindenképpen olyan képként, ami egy nagy kulturális hagyományt idéz fel az olvasóban. A kert és a költő az öntudatlan "örökkévalóság" és a figyelmes mulandóság szerepében alkot kettős rendszert. Aki beszél és amiről beszélnek, ami látszik és aki lát: a költészet legősibb sámáni, mágikus szerepállása ez. A költő szemlélője, értője és médiuma a tájnak, melyben áll, és ami azáltal létezik, hogy megmutatkozik a szemlélő előtt.
A vers narrátora azonban máris így beszél magáról: "Állok a benti, elrabolt melegben. / Az új, saját időmben, gondtalan. (É) És mindent áthat ez a gondtalanságÉ" A médiumkapcsolat felmondása önlénye szimplifikációjával jár: "Egy nő lennék csak, százhetven magas, / kinek kedvenc söre a Heineken. / Ki hirtelen fogyott vagy tíz kilót, / s még három év kell, hogy harminc legyen." Vagyis úgy mutatja be beszélőjét, mint aki mindenben rá hasonlít, a veszteség mégis megesett, valamiképpen külön áll szemlélő/gondozó önmagától. De hogy tovább bonyolítsam a dolgot: ez a bemutatkozó jellemzés maga is többfajta lefokozás: a "lennék" formula egyrészt a feltételes módot fejezi ki, másrészt egy hangulatfestő, játékos, női beszédben ritkán használt változata a vagyoknak.
"S a kert? Az öntudatlan változik. / A fákon új, szerelmes Nap ragyog. / Árnyéka semmi - tiszta borzadás. / És értem ezt is. Nézem, hallgatok" - kezdődik a harmadik versrész. Ez a hallgatás, a szemlélttől és szemlélettől elszakított üresség az átláthatatlan viszony feszültségét jeleníti meg. Majd így folytatódik: "E hallgatásban nincs tragédia. / Szombat van benne, készülő ebéd. / A tészta fő, ez még anyám receptje. / A vízben tócsa, februári ég." A lefokozás újabb és újabb lépcsői a hétköznapok pátoszába vezetnek, és egy remek, megemelt képzavarba. "A vízben tócsa", ilyet normális körülmények között nem lehet leírni. De itt igen. Az imagináció vetítőernyője bármi lehet, és erre a tészta főzővize igazán kézenfekvő, az asszociációk lánca pedig logikusan kapcsolódik: a vízről a tócsa, a tócsáról az abban tükröződő ég képe jut a költő-beszélő eszébe, és ezzel az új életminőségben, a (családról) gondoskodó ember élethelyzetében bukkan fel a magára hagyott kert/táj képe. Azt hiszem, ezen a ponton kezd derengeni az ember agyában az a gondolat, hogy elképesztően nagy verset, a magyar költészet egyik legizgalmasabb ars poeticáját tartja a kezében.
A vers zárása kapcsán még valami erről az iróniáról. Az utolsó versszak így hangzik: "S kint hó alatt a régi lábnyomok. / Friss légre kap, minek nyomába értem. / Történik, történt -------- / Hát jó. Egyszóval van miről mesélnem." Ez persze rövidre zárja az emlékezés-felidézés-értelmezés egymásba öltött gesztusainak sorát, de egyúttal visszautal a vers címére, vagyis tematizálja önmagát, és így, a kifelé mutató szálakra történt rámutatással már magának a gondolat körré zárásának gesztusát fokozza le, nem a költemény gondolatiságát. Nagyjából ez az a játék, ami összefogja a kötet verseit: mély intellektualitás, ami az ironikus szimplifikáció szerepjátékában oldódik fel; feszült figyelem, de olyasféle elterelő mozdulatokkal, mint amikor az egeret gyötrő macska egy kicsit (Eörsi szavával) félrekoncentrál; szakadatlan farce az ezredforduló megkergült női életmintáival; bújócska az "örök női" szerepekben, ügyelve arra, hogy az ártatlan bociszemek mindig egy rosszlány arcán csillogjanak. Elvégre csak ők az érdekesek. Meg azok a kiégett, csámpás, felemás szemű ártatlanságok, akiket Filó Vera rajzol hasonlóan biztos kézzel a versek közé.
Kedvenc Susan Sontag-esszémnek, A csönd esztétikájának egy mondata jut eszembe Karafiáth attitűdjéről: "Alighanem az irónia az egyetlen alkalmas ellensúly, mikor a művészetet olyan komoly célra használják, hogy a tudat próbatételének porondja legyen." És ehhez már hadd ne tegyem hozzá az elismerés idekívánkozó bombasztikus frázisait.
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004, 134 oldal, 1980 Ft
