Díva, Hófehérke (Karafiáth Orsolya: Café X)

  • Bodor Béla
  • 2005. április 14.

Könyv

K. O. második kötete a lehető legkevésbé tipikus második kötet.

A második kötetek, különösen a sikeres elsőt követő második kötetek egyenetlenek szoktak lenni, gyorsan, koncepció és önkontroll nélkül összevágják őket, tele vannak műhelyforgáccsal és félresikerült kísérletekkel. Ezzel szemben a Café X öt év után követte a Lotte Lenya titkos énekét, erős, egységes, feszesen szerkesztett és szigorúan válogatott gyűjtemény - már amennyire gyűjtemény egyáltalán, hiszen, amennyire emlékszem, legalább még egy ilyen kötet kitelne a lapokban azóta megjelent darabokból, de az is lehet, hogy kettő. Érett, mély, sötét könyv, és még csak nem is hivalkodik önnön mélységével és sötétségével.

Ez az egyöntetűség, egységesség persze a monotónia eufemisztikus jelzése is lehetne, és nem is volna egészen alaptalan egyhangúságról beszélni. A szövegek meghatározó többsége xaxa rímképletű, ötös vagy hatodfeles jambusban írott, négysoros versszakokba tördelt vers, "dal", lehetne mondani, ha ez ilyen egyszerű lenne, és ha mondana egyáltalán valamit. Szinte mindig egy nő beszél magáról és az életéről, szerelmekről, utazásról, piáról, és Karafiáth hagyja azt hinni, hogy ez a beszélő azonos vele. (Mintha egyáltalán lehetne azonos.) Tehát a leírás alapján akár egy kaptafára gyártott vallomásos énversek sorozataként is elképzelhetnénk a Café X-et. Erről azonban szó sincs. Először is azért, mert a versek beszélője és az általa elmondott történet kiismerhetetlen, fiktív és heterogén. Másodszor azért, mert a költőnő az énvers és a szerepvers alakzatainak és megoldásainak elegyítésével, játékos alkalmazásával és ironizálásával egy egybefüggő gondolati játékteret alkot, ahol (megint csak) sohasem lehet tudni, hogy a következő pillanatban mik lesznek a játékszabályok. Vagyis van valami állandóság a versekben, de ez nem sokkal több, mint a narrátor alakjának és a költemények beszédszerkezetének tudatos megalkotottsága és az iróniának egy sajátos formája, ami olykor mosolyra késztet, de semmi köze sincs a gúnyhoz, és távolságtartásnak is csak fenntartásokkal nevezhető. Ezekről tehát bővebben - a hely szűkössége miatt jobbára egyetlen versre ügyelve.

Az a bizonyos, minden költeményben egyedien és egyszerien formált, mégis azonos beszélő a kötetet nyitó Minden, amit az emlékezésről tudni kell című versben klasszikus költői tájban: a kertben áll, melyből már az első strófában öntörvényű univerzumot formál (illetve formál az magából, ő csak nézi, bonyolult ügy), és mindig megcsúszik egy kicsit az egész, mielőtt szigorú, Nemes Nagy Ágnes-féle allegóriává fagyna. "A kert nem döbben rá az olvadásra - / fehérségét makacsmód tartja még. / A télnek vége van, de nincs tavasz sem. / A kert önként egy új, saját időbe lép. // Mert így tudom, tudatlan vonz magával, / hogy mindenem véletlen hagyjam hátraÉ" A kert ebben a vonatkozási rendszerben mint a kultúrának, a gondozás tárgyának a megtestesítője jelenik meg, talán metaforaként, talán inkább szimbólumként, de mindenképpen olyan képként, ami egy nagy kulturális hagyományt idéz fel az olvasóban. A kert és a költő az öntudatlan "örökkévalóság" és a figyelmes mulandóság szerepében alkot kettős rendszert. Aki beszél és amiről beszélnek, ami látszik és aki lát: a költészet legősibb sámáni, mágikus szerepállása ez. A költő szemlélője, értője és médiuma a tájnak, melyben áll, és ami azáltal létezik, hogy megmutatkozik a szemlélő előtt.

A vers narrátora azonban máris így beszél magáról: "Állok a benti, elrabolt melegben. / Az új, saját időmben, gondtalan. (É) És mindent áthat ez a gondtalanságÉ" A médiumkapcsolat felmondása önlénye szimplifikációjával jár: "Egy nő lennék csak, százhetven magas, / kinek kedvenc söre a Heineken. / Ki hirtelen fogyott vagy tíz kilót, / s még három év kell, hogy harminc legyen." Vagyis úgy mutatja be beszélőjét, mint aki mindenben rá hasonlít, a veszteség mégis megesett, valamiképpen külön áll szemlélő/gondozó önmagától. De hogy tovább bonyolítsam a dolgot: ez a bemutatkozó jellemzés maga is többfajta lefokozás: a "lennék" formula egyrészt a feltételes módot fejezi ki, másrészt egy hangulatfestő, játékos, női beszédben ritkán használt változata a vagyoknak.

"S a kert? Az öntudatlan változik. / A fákon új, szerelmes Nap ragyog. / Árnyéka semmi - tiszta borzadás. / És értem ezt is. Nézem, hallgatok" - kezdődik a harmadik versrész. Ez a hallgatás, a szemlélttől és szemlélettől elszakított üresség az átláthatatlan viszony feszültségét jeleníti meg. Majd így folytatódik: "E hallgatásban nincs tragédia. / Szombat van benne, készülő ebéd. / A tészta fő, ez még anyám receptje. / A vízben tócsa, februári ég." A lefokozás újabb és újabb lépcsői a hétköznapok pátoszába vezetnek, és egy remek, megemelt képzavarba. "A vízben tócsa", ilyet normális körülmények között nem lehet leírni. De itt igen. Az imagináció vetítőernyője bármi lehet, és erre a tészta főzővize igazán kézenfekvő, az asszociációk lánca pedig logikusan kapcsolódik: a vízről a tócsa, a tócsáról az abban tükröződő ég képe jut a költő-beszélő eszébe, és ezzel az új életminőségben, a (családról) gondoskodó ember élethelyzetében bukkan fel a magára hagyott kert/táj képe. Azt hiszem, ezen a ponton kezd derengeni az ember agyában az a gondolat, hogy elképesztően nagy verset, a magyar költészet egyik legizgalmasabb ars poeticáját tartja a kezében.

A vers zárása kapcsán még valami erről az iróniáról. Az utolsó versszak így hangzik: "S kint hó alatt a régi lábnyomok. / Friss légre kap, minek nyomába értem. / Történik, történt -------- / Hát jó. Egyszóval van miről mesélnem." Ez persze rövidre zárja az emlékezés-felidézés-értelmezés egymásba öltött gesztusainak sorát, de egyúttal visszautal a vers címére, vagyis tematizálja önmagát, és így, a kifelé mutató szálakra történt rámutatással már magának a gondolat körré zárásának gesztusát fokozza le, nem a költemény gondolatiságát. Nagyjából ez az a játék, ami összefogja a kötet verseit: mély intellektualitás, ami az ironikus szimplifikáció szerepjátékában oldódik fel; feszült figyelem, de olyasféle elterelő mozdulatokkal, mint amikor az egeret gyötrő macska egy kicsit (Eörsi szavával) félrekoncentrál; szakadatlan farce az ezredforduló megkergült női életmintáival; bújócska az "örök női" szerepekben, ügyelve arra, hogy az ártatlan bociszemek mindig egy rosszlány arcán csillogjanak. Elvégre csak ők az érdekesek. Meg azok a kiégett, csámpás, felemás szemű ártatlanságok, akiket Filó Vera rajzol hasonlóan biztos kézzel a versek közé.

Kedvenc Susan Sontag-esszémnek, A csönd esztétikájának egy mondata jut eszembe Karafiáth attitűdjéről: "Alighanem az irónia az egyetlen alkalmas ellensúly, mikor a művészetet olyan komoly célra használják, hogy a tudat próbatételének porondja legyen." És ehhez már hadd ne tegyem hozzá az elismerés idekívánkozó bombasztikus frázisait.

Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004, 134 oldal, 1980 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.