| Várady Szabolcs: Hadrianus-változat Réz Pálnak
Te csellengő, incselgő lelkecske, animula, mulattass, mulandót, félbe a tréfáidat ne szakaszd, testem vendége, útitárs, kószácska, kedveske, ne kerekedj fel sápatag, sivatag, hallgatag helyekre, te lengeteg, ingatag, hol van hiszen, hol még, mikor elnémul a, vakul a, kondul a hang, a szem, a harang? |
Amikor egy kritikus barátomnak nemrég felolvastam, azt mondta, a Hadrianus-változat, amit addig nem ismert, szerinte benne van a 20. század legjobb kétszáz – majd egy pillanatnyi gondolkodás után pontosított –, legjobb kétszázötven verse között. De ha ilyen villámgyorsan nem tudott volna precízen utánaszámolni, és kifelejtett volna ezt-azt, a háromszázas listáján, gondolom, akkor is mindenképpen fent volna. És azért 1901-től 2000-ig elég jó költők közöltek verseket: ha egy fakír szenvtelenségével csak évente hármat válogatnánk be közülük egy Best of Szép versekbe, ott már csak osztályon felüli daraboknak, műfajuk remekműveinek volna hely.
Persze ennek a versnek van egy sportszerűtlen előnye: ketten írták. Először két hónap híján pontosan ezernyolcszáznyolcvan éve futottak neki, 138 júliusában. A szerző nem akárki volt, bár elsősorban más irányú tevékenysége tartotta fenn a nevét, nem a lírája. A vers első változatát ugyanis a Historia Augusta című ókori életrajzgyűjtemény szerint maga az akkor már két éve komolyan betegeskedő (például állandóan folyt az orra vére) Hadrianus császár mondta tollba, mégpedig a halálos ágyán, miután hiába könyörgött méregért vagy kardért, nem sokkal azelőtt, hogy – a történetíró Cassius Dio szerint – szívrohamban meghalt. A vers latinul így szól: „Animula, vagula, blandula, / Hospes comesque corporis, / Quæ nunc abibis in loca, / Pallidula, rigida, nudula, / Nec, ut soles, dabis iocos.”
A legszebb elemzést magyarul Nacsinák Gergely András írta róla, a Liget 2012. decemberi számában jelent meg, az interneten is fent van. Magamtól sosem jutott eszembe, hogy a halálos ágyán a császár a lelkét úgy szólítja meg, mintha egy gyerekhez beszélne, pedig erről van szó, ráadásul mivel latinul a „lélek” jelentésű „anima” szó – ennek becéző változata az „animula” – nőnemű: kislányhoz. Nem tudom, nem ez a vers-e az első azoknak a sorában, amelyekben megjelenik a test és lélek kora közt feszülő ellentét, és rögtön a haldoklót és a gyereket egymás mellé állító drámai erővel. (A motívum később, öreg és fiatal ellentétévé lazulva, főleg a könnyebb műfajokban tér vissza, például Heltai Jenőnél a Dal a megvénülésről című versben: „Hogy édes vón örökkön élni, / Divatját múlta ez a dal rég, / De fáj, hogy elpusztul a testünk, / Mikor a szívünk fiatal még.” Vagy Seress Rezső sanzonjában: „Nem az a fontos, hogy az ember hány éves, / Csak a szíve legyen fiatal.”)
Hadrianus versét először Móra Ferenc fordította magyarra, de Weöres változata ismertebb: „Lelkecske, lengécske, gyöngécske, / Test társa, pártfogója is, / Oly tartományba térsz, amely / Sápadt, szigorú, mezítelen, / És nem játszol többé soha.” Sajnos a „pártfogó” szó lehetetlenné teszi, hogy a megszólítottban meglássuk a gyereket: talán ez is lehetett az oka, hogy amikor Réz Pál lefordította Marguerite Yourcenar Hadrianus című regényét, amelyben ez a vers is szerepel, új fordítást rendelt Várady Szabolcstól. Illetve az is közrejátszhatott a döntésben, hogy a latin kicsinyítő képzők becézgető dallama („animula, vagula, blandula”) a magyarban esetlen mekegésbe fordul.
A „lelkecske” használatát nyilván nem lehet megúszni, de Várady Szabolcs a fordításban szemlátomást ügyelt rá, hogy elkerülje a rossz hangzású szóvégződés ismétlődését: „Lelkecske, te lengeteg, ingatag, / testem vendége, útitárs, / sápatag, sivatag, hallgatag / helyekre visz most az utad, / s játékaidnak vége már?”
Nem rossz, és bár magyarul nem az a remekmű, mint latinul, határozottan felidéz valamit a – Nacsinák szavaival – „dörzsölt és sokat látott uralkodó” lelkének kislányos bájából. A megoldással mindenesetre a költő sem lehetett teljesen elégedett, mert ahogy később írta: saját verse, a Hadrianus-változat „a műfordító örök gondjainak köszönheti létét. A fordító füzetében (akkor még nem volt számítógépem) gyűlnek a lehetséges (vagy éppen lehetetlen) változatok, túlcsordulnak a lefordítandó vers keretein, és önálló létre vergődnek.”
Az első sor még tényleg lehet a fordítás egyik változata, de aztán rögtön a második sor eleje világossá teszi, hogy itt vadonatúj versről lesz szó, és ami különösen érdekes, ezt azzal éri el, hogy átvesz egy szót a latin versből: „animula”. Aztán elbabrál a kicsinyítő képzőként magyarul használhatatlan „-ula”, sőt „-mula” végződéssel: a költőnek olyan múzsai szerencséje van, hogy rátalál két szóra, amely témájában, hangulatában tökéletesen illik a versbe – „mulattass, mulandót”. Ez olyan jó, hogy egy darabig kitart a hatása, a következő két sorban elég tárgyilagosan elmondani a lényeget: „félbe a tréfáidat ne szakaszd, / testem vendége, útitárs”. Az ötödik sor a leghosszabb a versben: az addigi nyolc-tíz szótagú sorok után tizenegy szótagból áll: ez a túlfutás, ráadásul az „e” betűk monoton, bicikliküllőszerű sorjázásával jól illik a felkerekedés képzetéhez. A „sápatag, sivatag, hallgatag / helyekre” a fordítás végleges változatából származik, és bár magyarul nem kicsinyítő képzők vannak a szavak végén, szerencsésen idézi fel a „pallidula, rigida, nudula” hangzását.
A „hol van hiszen, hol még, mikor” tulajdonképpen már csak kötőanyag, de mégis olyan átmeneti elem, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a vers elérjen a saját végéig. Ez nem más, mint az utolsó előtti sor virtuóz bravúrja: az „elnémul a, vakul a, kondul a” sorban sikerül a lehetetlen: felidézni a latin képzők („animula, vagula, blandula”) gráciáját. Az már csak ráadás, hogy a költő megtalálja az igékkel tökéletes párt alkotó főneveket, az pedig, hogy a halálról szóló vers az – antik római előzményétől idegen – „harang” szóval tud befejeződni, ráadásul úgy, hogy a sor elején a „hang” áll, végképp a remekművek tartományába katapultálja a verset.
Azt gondolnánk, hogy dalt írni, dalt fordítani olyan, mint a hátraszaltó a gerendán: ha nem sikerül, nincs mód a javításra, legfeljebb megpróbálni újat csinálni. Fordítói elégedetlensége folytán Várady Szabolcs rögtön költői dupla szaltó írt.
