Lemértem: kétszer olyan nehéz, mint egy hasonló kiterjedésű, át-lagos könyv. Nem lehet ám képregényt akármilyen papírra nyomtatni! Merthogy ez itt nem akármelyik Maus, hanem a teljes: a vol. I és a vol. II egy közös vol.-ban, több mint harminc év zajos tengerentúli sikersorozata után.
És most először magyarul. Nehéz ügy. A magyar közönség nem szokott hozzá, hogy képregényt kötetbe fűzve adjanak ki. Ami még hagyján, de minálunk - ellentétben az amerikai gyakorlattal - nem minden gyerek nő fel képregényeken, és ha mégis kezükbe kerül egy-egy füzet, az csak valami mesehősökről szóló eposz lehet. Az viszont teljességgel szokatlan az "világnak ezen a szegletén, hogy a hagyományos képregényforma - a játékos beszédbuborékok és a kidolgozottságukban is jelzésszerű figurák nyelve - hús-vér emberek megtörtént tragédiáit tegye láthatóvá.
A Maus egyetlen ember feltehetőleg igaz történetén keresztül mutatja be a második világháborúban betetőződő zsidóüldözés szinte összes fejezetét. Egy lengyel textilkereskedő (a szerző apja, Vladek) hányatott életútja a hadifogságtól a gettón át a bujkálásig, majd a koncentrációs táborokig, végül az amerikai emigrációig. Már magát a storyline-t sem jut eszünkbe az n-edik túléléstörténetként szemlélni, de illusztrációkkal kiegészítve, fekete-fehér, kétdimenziós képregénnyé tömörítve még kegyetlenebb élményben lehet részünk. A formanyelv a végsőkig kiaknázva: a holokauszt összes díszletét, krematóriumok alap- és metszetrajzát, erőszakot és éhezést közeli képben, vastag tussal megrajzolva kapjuk az arcunkba. Ráadásul a szereplők etnikumuknak vagy fajelméleti törvények szerinti besorolásuknak megfelelően ábrázoltatnak: a zsidók egér-, a lengyelek disznó-, a németek macska-, az amerikaiak kutya-, a franciák béka-, a svédek szarvasfejjel a nyakukon jelennek meg. Az állatábrázolás rendkívül árulkodó (bizonyára árulkodni akaró) megnyilvánulása az agresszor-áldozat modellnek - az áldozat egyszerűen azonosul az agresszor érdekeivel, ez esetben a diszkriminációval: gyakorlatilag elfogadja a faji megkülönböztetés szabályait. Ez a határesetekben a legnyilvánvalóbb, amikor a szerző a maga kárára dönt: a gettóbeli jelenetekben a főhős "polgári" öltözetét
malacálarccal
ábrázolja; vagy amikor Art egy önreflexív fejezetben hezitál, hogy francia feleségét békaként jelenítse-e meg, az asszony tiltakozik, hogy hiszen ő betért, méghozzá épp Vladek kedvéért.
Az antropomorf egérszereplők viszontagságai fölöttébb hatásosak, csakhogy az olvasó nem úszhatja meg ennyivel: mindez csupán történelem lenne, ha a "jelen" közjátékai hagynának számunkra pihenőt. De a feszültség a képregények során mindvégig nem csökken. Az interjúsorozat közben zajlik az élet: Art néhányszor fal-ra mászik Vladek fukarságától, amely, mint elhangzik, nem a holokauszttúlélők sajátossága: a "még jó lesz valamire" rohamokat biztos kézzel adagolja a szerző. Vagy attól, ahogy az apa még mindig nevelni igyekszik őt, rászoktatni a kétkezi munkára, amely annak idején hozzásegítette a túléléshez. A rivális viszonyt mi sem szemlélteti jobban, mint amikor Vladek köhögni kezd, amit a fiú a szobabicikli rendszeres használatának, az apa viszont Art pöfékelésének tulajdonít. (A cigaretta állandó jelenléte Art kezében tanúskodik arról, hogy a szerző magával szemben sem kíméletes.) Közben az ifjú Art nem tudja, mit kezdjen apja szívbetegségével; időnként Vladek botrányt okoz, amikor például felvesznek egy színes bőrű stoppost, akit ő tolvajnak néz. A legütősebb intermezzo egy régebbi képregény beillesztése: ez anyja 60-as években elkövetett öngyilkosságáról szól (valódi emberalakokkal itt végre láthatjuk a szereplők arcát), a fiú bűntudatáról, aki nem bizonyult eléggé engedelmesnek és megértőnek, amikor az "szorosabbra fogta a köldökzsinórt".
A legkevésbé sem véletlen, hogy Art személyes élményei, mégha csak egy-egy hétköznapi családi konfliktusról van is szó, drámaiságukat tekintve nem adják alább a vészkorszakbeli jelenetek retteneténél. Tulajdonképpen ebben áll az igazi, odaát már időtállónak is bizonyult érték. Hogy a túlélés nem jelent egyet az ember megmaradásával, amit persze nem Spiegelman talált fel. A háború alatt
kisgyerekként elpusztult
báty szelleme nemcsak azért kísért reménytelenül, mert - mint Art magyarázza - ő már nem él, tehát nem is lehetett gyerekként és ifjúként olyan esendő, mint ő, hanem azért is, mert ő még a szülők "igazi" életében született, szerzőnk pedig már a háború után. Abszurd lehet olyan emberek leszármazottjaként élni, akik voltaképpen Auschwitzban maradtak, a jellegzetes konfliktusok pedig kellő határozottsággal üzenik az olvasónak, hogy a háborúval nem ért véget az áldozatiság, még egy magát szabad országként aposztrofáló térségben sem.
Spiegelman kísérlete - történelmi tragédiába oltott képregénybe oltott pszichológiai oknyomozás - sikerrel járt. A nálunk szokatlan műfaj ellenére a Mausnak talán elég nagy hatása lesz az itthoni olvasóközönségre is ahhoz, hogy az Ulpius-ház részéről ne bátorságról, hanem leleményességről beszélhessünk. Feig András fordítása stílusérzékeny: Art nyelvhasználata amerikaiból fordított magyar (a "szuka" szó sajnos gyakori megfeleltetése a "bitch"-nek, de itt jól jön ki), Vladek és második felesége viszont olyan nagyvárosi öregemberek nyelvén beszél, akik akár Pesten is élhetnének. Az önsajnálattól mentes alaphang pedig biztosíték arra, hogy az olvasó egy pillanatra se érezze cinikusnak a műfajválasztást.
Eörsi Sarolta
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2005, 296 oldal, 2980 Ft
