Egy a szavak közül - Esterházy Péter új regényéről

  • Lengyel Imre Zsolt
  • 2014.08.31 11:09

Könyv

Ez a regény egymással feleselő állítások mátrixává hullik szét - állítja kritikusunk Esterházy új sorozatának második darabjáról.
false

Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat – tavalyi megjelenésekor még csak sejteni lehetett, hogy a terjengős cím egy sorozat indulását jelenti be. Nem sokáig maradtunk azonban kétségek között: máris itt a második változat.

A gyors tempó meg a gondolatjelek a három évtizeddel korábbi nagy vállalkozást, a – bevezetés a szépirodalomba – alcímű kötetek évenkénti megjelenését idézik, ez pedig mintha utalás lenne egy jelentős változásra: hogy az életmű most már hangsúlyosan életműként tekint önmagára, és épp olyan fontos technikája az önidézet, mint az idegen szövegekből származó töredékek sokat tárgyalt felhasználása. A Javított kiadás óta megjelent művek már nem tekintik azonos státuszúnak a saját név alatt megjelent műveket és a parttalan szöveguniverzum egyéb darabjait, utalásaik és helyesbítéseik rendszere pedig kifejezetten a művek összeolvasására szólít fel. Az így létrejövő kirakósnak kétségtelenül nélkülözhetetlen darabkája a Márk-változat: Esterházy regényeinek eddig is fontos ös­szetevőjét jelentették teológiai elképzelései, melyek eddig inkább a háttérben működve határozták meg a szövegek értékvilágát – ez a könyv most rájuk közelít, s igyekszik minél alaposabban és körültekintőbben kifejteni őket. Mintha az lenne a legfontosabb célja, hogy aki ezután e témáról szeretne beszélni, ne hagyhassa figyelmen kívül; ez a cél viszont egyúttal kiszorítani is látszik minden mást.

Mert van ugyan története és vannak szereplői a szövegnek, ám mindez olyan vázlatos, hogy csaknem teljes mélységében megismerhető már a fülszövegről is. Főleg pedig: egyetlen pillanatra sem érezhető törekvés, hogy az olvasóban a valóságosság benyomását keltsék fel. A visszaemlékezésként kezdődő elbeszélés például belehelyezkedik az egykori kisfiú nézőpontjába, amit a jelen idő és a helyenkénti aranyoskodások-értetlenségek jeleznek, közben azonban folyton a metafizikus elvontság síkján járunk, a fiú gondolatait időről időre (ahogy más alakok is) Simone Weil vagy Kertész Imre szófor­dulatait kölcsönvéve fogalmazza meg. Az idézeteknek nincs is hová integrálódniuk, fel sem merül problémaként, hogy ez vagy amaz hiteles-e valaki szájából. Egy helyen a báty a kardozós változatból származó mondatokban „tör-zúz”, majd elmondja: „Attól tartok, te pöcs, attól tartok, imádkozom.” A szöveg sem e vallomás sajátos stilizáltságát, sem a körülményeket – elvileg épp a kényszerszállásadó kifosztott kulákok vagy a hozzájuk betelepített család berendezése pusztul el következmények nélkül – nem igyekszik hihetővé tenni. Mindez inkább a két kötet összetartozásának jelzése lesz csak, meg egy attitűd felvillantása, ami jóval inkább szolgálja a koncepció felépítését, mint a báty jellemzését.

Így, az illúzió kötőanyaga nélkül a regény egymással feleselő állítások mátrixává hullik szét, ahogy már az előző Egyszerű történet is, ezúttal azonban nyoma sincs annak a vad játékosságnak, amely ott az intellektuális teljesítményt ellenpontozta, és érzéki élménnyé tette a könyvet. Hivalkodó, egymásba ágyazódó lapalji jegyzetei helyett is egy szerényen meghúzódó függeléket találunk a kötet végén, és szeleskedés helyett most ez is a mű központi eszméjének szolgálatába van állítva. „Mári föláll kis terpeszben az ágyamra, közel megy a Kisjézushoz, és nagyon halkan, mint egy titkot, ráleheli a kép üvegére: Nincs Isten” – olvassuk például a könyvben, ha pedig hátralapozunk, megtudjuk, hogy Mári teátrálisan előadott szavai nem máshonnan, hanem a 14. zsoltárból valók, „attól tartok (és remélem), a szövegösszefüggésből kiragadva”. A forrás ironikus feltüntetésének célja itt egyáltalán nem az elbizonytalanítás, hanem a félreértések eloszlatása: az Isten létét tagadó mondat visszaépítése az Istenben való bizonyosság konszenzusába. („Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!” – kezdődik amúgy az idézett zsoltár.)

És valóban, a szöveg meg sem próbálja azon olvasóit bevonni a párbeszédbe, pláne meggyőzni, akiknek világlátásában Isten nem tényező, pedig a téma nem épp súlytalan: nemcsak az elbeszélő, de minden szereplő gondolatai Isten és a hit kérdései körül forognak végig, a történelem, társadalom és erkölcs kérdéseit is csak ebben az összefüggésben próbálják értelmezni. Lélektani hitelesség híján viszont e beállítódásnak nincs megérthető eredete sem: kérdésként sem tehető fel például a műnek, hogy a sivár környezetben élő fiúk honnan szedik azt a sok bölcsességet és paradoxont, melyek a szöveg legnagyobb részét kiteszik – mindezt egyszerűen adottságként kell elfogadnunk. Maga köré vont korlátai nyomán talán nem lenne indokolatlan a Márk-változatban a kultúra főáramából rég kihullott (virágkorát pedig épp az Esterházy számára oly kedves barokkban élt) műfajnak, a kegyességi irodalomnak az újabb korok tapasztalatával és a nyelviség hangsúlyozásával korszerűsített változatát látni.

Az elbeszélőt ugyanis többek között az tölti el szorongással, hogy bátyja a szavak és történetek megszállottja: „Még a végén az Isten is szó lesz. Egy a szavak közül.” Ettől megrettenve a misztikus csöndet, Isten néma kontemplálását választaná, a hallgatás azonban elszigeteli a többi embertől, és gyilkossá válik, míg másokat maga alá temet a kétségbeesés – a nagymama szólama viszont, amely az Esterházy-etika régi sarokköveit, az Istenben bizonyosság nélkül bízó emberszeretetet és munkálkodást hirdeti, ezúttal kifejezetten tanulságszerűen hat. Az elbeszélő dilemmája azonban egyúttal a szöveg befogadásának is a legnagyobb kérdése: ha Isten nem több szónál, akkor a végig az ő titkait fürkésző műből csak referencia nélküli fogalmak végeérhetetlen, üres kombinatorikája marad; hogy ne így legyen, azt viszont a mű nem képes biztosítani, és nem is törekszik erre. Ahhoz megfelelő olvasó kell.

Magvető, 2014, 124 oldal, 2490 Ft


Neked ajánljuk