| ||
Az Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat – tavalyi megjelenésekor még csak sejteni lehetett, hogy a terjengős cím egy sorozat indulását jelenti be. Nem sokáig maradtunk azonban kétségek között: máris itt a második változat.
A gyors tempó meg a gondolatjelek a három évtizeddel korábbi nagy vállalkozást, a – bevezetés a szépirodalomba – alcímű kötetek évenkénti megjelenését idézik, ez pedig mintha utalás lenne egy jelentős változásra: hogy az életmű most már hangsúlyosan életműként tekint önmagára, és épp olyan fontos technikája az önidézet, mint az idegen szövegekből származó töredékek sokat tárgyalt felhasználása. A Javított kiadás óta megjelent művek már nem tekintik azonos státuszúnak a saját név alatt megjelent műveket és a parttalan szöveguniverzum egyéb darabjait, utalásaik és helyesbítéseik rendszere pedig kifejezetten a művek összeolvasására szólít fel. Az így létrejövő kirakósnak kétségtelenül nélkülözhetetlen darabkája a Márk-változat: Esterházy regényeinek eddig is fontos összetevőjét jelentették teológiai elképzelései, melyek eddig inkább a háttérben működve határozták meg a szövegek értékvilágát – ez a könyv most rájuk közelít, s igyekszik minél alaposabban és körültekintőbben kifejteni őket. Mintha az lenne a legfontosabb célja, hogy aki ezután e témáról szeretne beszélni, ne hagyhassa figyelmen kívül; ez a cél viszont egyúttal kiszorítani is látszik minden mást.
Mert van ugyan története és vannak szereplői a szövegnek, ám mindez olyan vázlatos, hogy csaknem teljes mélységében megismerhető már a fülszövegről is. Főleg pedig: egyetlen pillanatra sem érezhető törekvés, hogy az olvasóban a valóságosság benyomását keltsék fel. A visszaemlékezésként kezdődő elbeszélés például belehelyezkedik az egykori kisfiú nézőpontjába, amit a jelen idő és a helyenkénti aranyoskodások-értetlenségek jeleznek, közben azonban folyton a metafizikus elvontság síkján járunk, a fiú gondolatait időről időre (ahogy más alakok is) Simone Weil vagy Kertész Imre szófordulatait kölcsönvéve fogalmazza meg. Az idézeteknek nincs is hová integrálódniuk, fel sem merül problémaként, hogy ez vagy amaz hiteles-e valaki szájából. Egy helyen a báty a kardozós változatból származó mondatokban „tör-zúz”, majd elmondja: „Attól tartok, te pöcs, attól tartok, imádkozom.” A szöveg sem e vallomás sajátos stilizáltságát, sem a körülményeket – elvileg épp a kényszerszállásadó kifosztott kulákok vagy a hozzájuk betelepített család berendezése pusztul el következmények nélkül – nem igyekszik hihetővé tenni. Mindez inkább a két kötet összetartozásának jelzése lesz csak, meg egy attitűd felvillantása, ami jóval inkább szolgálja a koncepció felépítését, mint a báty jellemzését.
Így, az illúzió kötőanyaga nélkül a regény egymással feleselő állítások mátrixává hullik szét, ahogy már az előző Egyszerű történet is, ezúttal azonban nyoma sincs annak a vad játékosságnak, amely ott az intellektuális teljesítményt ellenpontozta, és érzéki élménnyé tette a könyvet. Hivalkodó, egymásba ágyazódó lapalji jegyzetei helyett is egy szerényen meghúzódó függeléket találunk a kötet végén, és szeleskedés helyett most ez is a mű központi eszméjének szolgálatába van állítva. „Mári föláll kis terpeszben az ágyamra, közel megy a Kisjézushoz, és nagyon halkan, mint egy titkot, ráleheli a kép üvegére: Nincs Isten” – olvassuk például a könyvben, ha pedig hátralapozunk, megtudjuk, hogy Mári teátrálisan előadott szavai nem máshonnan, hanem a 14. zsoltárból valók, „attól tartok (és remélem), a szövegösszefüggésből kiragadva”. A forrás ironikus feltüntetésének célja itt egyáltalán nem az elbizonytalanítás, hanem a félreértések eloszlatása: az Isten létét tagadó mondat visszaépítése az Istenben való bizonyosság konszenzusába. („Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten!” – kezdődik amúgy az idézett zsoltár.)
És valóban, a szöveg meg sem próbálja azon olvasóit bevonni a párbeszédbe, pláne meggyőzni, akiknek világlátásában Isten nem tényező, pedig a téma nem épp súlytalan: nemcsak az elbeszélő, de minden szereplő gondolatai Isten és a hit kérdései körül forognak végig, a történelem, társadalom és erkölcs kérdéseit is csak ebben az összefüggésben próbálják értelmezni. Lélektani hitelesség híján viszont e beállítódásnak nincs megérthető eredete sem: kérdésként sem tehető fel például a műnek, hogy a sivár környezetben élő fiúk honnan szedik azt a sok bölcsességet és paradoxont, melyek a szöveg legnagyobb részét kiteszik – mindezt egyszerűen adottságként kell elfogadnunk. Maga köré vont korlátai nyomán talán nem lenne indokolatlan a Márk-változatban a kultúra főáramából rég kihullott (virágkorát pedig épp az Esterházy számára oly kedves barokkban élt) műfajnak, a kegyességi irodalomnak az újabb korok tapasztalatával és a nyelviség hangsúlyozásával korszerűsített változatát látni.
Az elbeszélőt ugyanis többek között az tölti el szorongással, hogy bátyja a szavak és történetek megszállottja: „Még a végén az Isten is szó lesz. Egy a szavak közül.” Ettől megrettenve a misztikus csöndet, Isten néma kontemplálását választaná, a hallgatás azonban elszigeteli a többi embertől, és gyilkossá válik, míg másokat maga alá temet a kétségbeesés – a nagymama szólama viszont, amely az Esterházy-etika régi sarokköveit, az Istenben bizonyosság nélkül bízó emberszeretetet és munkálkodást hirdeti, ezúttal kifejezetten tanulságszerűen hat. Az elbeszélő dilemmája azonban egyúttal a szöveg befogadásának is a legnagyobb kérdése: ha Isten nem több szónál, akkor a végig az ő titkait fürkésző műből csak referencia nélküli fogalmak végeérhetetlen, üres kombinatorikája marad; hogy ne így legyen, azt viszont a mű nem képes biztosítani, és nem is törekszik erre. Ahhoz megfelelő olvasó kell.
Magvető, 2014, 124 oldal, 2490 Ft
