A szerzőn túl a fordító, esetleg a szerkesztő kilétével az olvasó talán még tisztában van, bár emlegetni leginkább akkor szokta őket, ha vélt vagy valós hibát észlel a szövegben. Az már sokkal kérdésesebb, hogyan jut el egyáltalán a kézirat a kiadóig, onnan aztán a nyomdáig, vagy hogy éppen mitől lesz megnyerő a borító. Eleve érdemes különválasztani a tudományos könyvek és az irodalmi szövegek kiadását, utóbbin belül is a külföldi vagy magyar, a szépirodalmi vagy szórakoztató írások gondozását. Ha van egy kézirat, az még édeskevés. Kell a kiadó döntése, kell a szerkesztés, a korrektúra, a tördelés, a borító, a nyomda, a terjesztés és a marketing. A minimális munkaidő - mondjuk egy kortárs magyar regény esetében - két hónap, de a kényelmesebb, ideális tempó ennek kétszerese is lehet. Ha külföldi a mű, bonyolódik a dolog az ügynökségekkel, a jogdíjakkal és a fordítással.
"Könyvbemutatóktól a keresztelőkig"
Hogy kerül a kézirat a kiadóhoz? Meglepő módon sok mű érkezik a régi módszerrel: az újdonsült szerző borítékot ragad, beküld, és remél. Ez egy kortárs magyar irodalomra szakosodott kiadónál évente kéziratok százait jelentheti. "A mai napig kapunk szövegeket az utcáról, a Magvető neve beleivódott az emberekbe, és küldenek kéziratokat. Ezeknek általában a 95 százaléka használhatatlan. A válogatást nagyon tapintatosan kell csinálni: nehéz, hogy ne vegyen el túl sok időt, de ne legyen lelkiismeret-furdalásom sem, hogy nem olvasom végig" - mondja Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője. A kiadó 85 százalékban már meglevő szerzőket ad ki, tehát van egy hosszú ideje kialakult, illusztris szerzőgárda. "Sokszor a kéziratokat egészen az embriókoruktól ismerjük, de van, amikor már teljesen kész kéziratot kapunk. Nagyobb a mozgástér, ha te fedezhetsz fel valakit, akkor lesz benned egy apai-anyai öröm, büszkeség" - mondja Szegő. Ehhez részt kell venni az irodalmi nyilvánosságban, "könyvbemutatóktól a keresztelőkig". Informálódni kell az irodalmi folyóiratokból, figyelni az új hangokra. A kézirat kiválasztása nem egyéni felelősség: a szerkesztő és a kiadó vezetésének közös döntése, ahol a végső szó természetesen az utóbbié. Első könyves szerző épp ezért csak abból lesz, akiben a kiadó látja a potenciált, hogy a harmadik-negyedik könyve sikeres lehet a példányszámot tekintve. A legveszélyesebb ilyen szempontból a verseskötetek kiadása. "Rosszul hangzik, de a versesköteteknél nemegyszer abban bízunk, hogy a szerző megtalálja magában a regényírót. Egy könyvre szerződünk, de számolunk azzal, hogy a következőt is mi adjuk ki. Ez bizalmi alapon működik" - mondja Szegő.
Külföldi és klasszikus irodalom esetén a kiadók ugyanígy alapoznak a már meglevő szerzők következő műveinek kiadására. Ráadásul egy könyvre hozni egy ismeretlen külföldi szerzőt szintén rizikós vállalkozás, a szerző nevének felfuttatásához kell egy-két könyvnyi idő, csak így térülhet meg a befektetett munka.
"A külföldi művek esetében - minél közelebb a bestsellerekhez - a nagy ügynökségek szerepe felértékelődik az egész világon. Ezek magyarországi leányvállalatai ajánlatokat közvetítenek a kiadóknak, vagy a külföldi kiadó foglalkozik ilyesmivel - magyarázza Barna Imre műfordító, az Európa Könyvkiadó főmunkatársa, korábbi igazgatója, lapunk Egotrip-írója. - Egyre nagyobb a scoutok szerepe, akik egyfajta felderítéssel foglalkoznak: tág terük van, szimatolnak a kiadók körül, igyekeznek megtudni, milyen könyvekre szerződik Hollywood... Amit ma csinálnak, az harminc éve - persze az akkori feltételeknek megfelelően - egy jó szerkesztő munkaköri leírásának is része volt." Előfordul, hogy a kiadók olyan könyvekért versenyeznek, amelyeket még meg sem írtak. A részvétel a könyves eseményeken - például a Frankfurti Könyvvásáron - kötelező, még akkor is, ha az üzletek általában nem ott helyben köttetnek. A személyes kapcsolattartás nagyon fontos, a bizalomnak hatalmas jelentősége van egy jogdíjtárgyalásnál. "Egyre kevesebbet számít a meglevő kapcsolati háló, egyre kíméletlenebb a verseny. A fordító munkáját védi a szerzői jog, de hogy a kiadó generációkon keresztül mennyi munkát fektetett a szerző megtalálásába, befuttatásába, az nem formálisan kifejezhető. Aki a mai kiadói világban arra számít, hogy működnek úriemberi hagyományok, az gyakran csalódni kényszerül" - teszi hozzá Barna.
"Egyre jobban félnek"
"A szerkesztői munka eleinte számomra is misztikus volt; nagyon könnyű elrontani, de jelentékeny dolgokat is lehet csinálni" - meséli Szegő, és olyan fontos előképeket emleget, mint Réz Pál, Vajda Miklós vagy Reményi József Tamás. Elmondása szerint a szerkesztőnek alapvetően négy feladatköre van. Az első a szöveg, a kézirat textológiai szintjének gondozása, azaz a központozás, a bekezdések helyretétele. A második a stilisztika. "Szerkesztőként megismered a szerzőt, megismered a modorosságait, ezeket igyekszel kordában tartani; figyelni, hogy a modorosságai következetesek legyenek. Emellett figyelek a ténybeli dolgokra: ha Bereményi azt írja, hogy a 30-as villamossal jött, megnézem, van-e olyan." A harmadik szint a dramaturgia, amely a versesköteteknél leginkább csak a sorrendiségre, ciklusokra korlátozódik, regényeknél azonban már nagyobb mozgásteret jelent; a szereplőkkel, idősíkokkal is lehet játszani, javaslatokat tenni, persze csak mértékkel, és csak ha a szerző engedi. A szerző ugyanis mégiscsak féltve dédelgeti saját művét, és nyilván sokkal kevésbé tartja hibásnak vagy javítandónak, mint a független szerkesztői szem. "Azt kell megértetni, hogy jót akarsz. Az írónak is az az érdeke, hogy a szöveg minél jobb legyen, minél kikezdhetetlenebb. A kritikusokról nagyjából tudom, mit fognak mondani, és hogy ennek érdekében mit érdemes és már mit nem érdemes megtenni a szöveggel" - magyarázza Szegő. Persze mindehhez ismerni kell az írót, "tesztelni", hogy ki mennyi beleszólást enged; a szerző tudta nélküli változtatás pedig természetesen nincs. A beérkezett kézirattal azonnal foglalkozni kell, ez úgymond becsületbeli ügy. "Ha péntek este kapok egy új regényt, nem engedhetem meg magamnak, hogy csak hétfőn reggel kezdem el olvasni. A szerzők hihetetlenül hiúk, nagyon érzékenyek, amit fel is vállalnak, ezt becsülöm bennük. Hülyeség, hogy a 40. könyvnél könnyebb nekik: egyre jobban félnek, hiszen nagyobbat bukhatnak." Ez mind pedig már a negyedik feladatkörhöz tartozik, amely az egész antropológiájával, pszichológiájával függ össze. "Nálam gyakran ugyanazt a mintát követi, azaz összebarátkozom velük - mondja Szegő. - Ez nagyon jó, csak nem tudsz következetesen szigorú lenni, úgyhogy kell pár lépés távolságot is tartani. Parti Nagyot, Spirót szerkeszteni nagyon megtisztelő. Új dimenzió a fiatalabbakkal való munka, akiket már jól ismerek más színterekről is, ezt a helyzetet most kezdem kiismerni."
A külföldi szerzővel való kapcsolattartás jó esetben ugyanilyen fontos lehet. "A jó szerző nyomon követi, hogy miként sikerült a fordítás, a legjobb szerző kapcsolatban is van a fordítóval" - mondja Barna, és Umberto Ecót, Günter Grasst emlegeti, akik konferenciát vagy szemináriumot is szoktak tartani fordítóiknak. Van, aki szerződés szintjén is figyel erre, a kész fordítást bekérik, ritkább esetben elolvassák (elolvastatják) a fordítást, és véleményezik is. A fordító kezét viszont leginkább csak maga az eredeti szöveg köti, az is éppen elég. "Poétikailag - Lator Lászlót idézve - azt kell lefordítani, ami ott van. Nem azt, amit a fordító belelát, beleképzel. De az fogas kérdés, hogy mi is az, ami ott van" - magyarázza Barna. Le kell-e fordítani minden idegen szót, mire kell fordítani az argót, régies nyelvezetre kell-e átültetni egy reneszánsz szöveget - megannyi kérdés és vitás pont ez, fordító és fordítói iskola válogatja, hogy milyen megoldást javall az adott helyzetre. Aranyszabály és általános recept nincs. Versek esetében a forma megtartása adhatja a támpontot, de erre is van ellenpélda, említhetnénk például a Nádasdy-féle új Dante-kiadást. "Létezik olyan fordító, aki szerint érződnie kell a fordításon, hogy nem magyarul írták az eredetit. Én ennek szenvedélyesen az ellenkezőjét gondolom - mondja Barna. - A fordító csal, ez tény. Ha már csal, akkor csaljon jól." A fordítások ellenőrzését a kontrollszerkesztő végezte, a fordítás szövegét egybevetette az eredetivel, majd beszámolt az eredményről. Ez a feladatkör azonban mára teljesen kiveszett, bár anno sem feltétlenül volt alapkellék minden kiadónál, hiszen a végleges szövegért mindenképpen a szerkesztő felelt. A kontrollszerkesztő és a felelős szerkesztő feladatai közt akkora volt az átfedés, hogy már akkor is szívesen megspórolták a dupla munkát.
"Hajsza a 10 másodpercért"
A szerkesztés fázisai és a kiküzdött kompromisszumok után jön a tördelés, és vele a tördelt verzióban még utoljára (és még egyszer utoljára stb.) javított hibák, a borító és a nyomda. "A könyv történetét megrajzolni nem lehet. A cél, hogy a borító leképezze a könyv hangulatát, figyelemfelkeltő legyen, és kifejezze a szerzőt" - magyarázza Bezúr Györgyi, a Magvető műszaki vezetője. A borító és a tipográfia tehát, bár ma már nem tartozik szigorúan véve a könyvkritika tárgyába, nemcsak az eladást határozza meg, hanem egyfajta kézzel fogható meghatározása az adott szövegnek. Jó, ha a belív és a borító összehangoltan néz ki. A szerző általában nem szól bele ebbe a munkafolyamatba, ritka eset ugyanis, hogy aki szövegben nagyon jól ki tudja fejezni magát, vizuálisan is kifejező és eladható borítót tudjon tervezni. Módosítás és vita csak akkor van, ha a szerzőnek semmiképp nem tetszik az ajánlott terv. "A könyv elsősorban az ő gyereke - mondja Bezúr. - Előfordul, hogy a szerzőnek határozott kérése van. Például Bodor Johanna hozta a grafikust a könyvéhez. Esterházy borítóit a felesége, Gitta csinálja, mert grafikus. Krasznahorkai mindig Szilágyi Lenke fotóját kéri a borítóra."
Külföldről hozott könyvek esetében két megoldás van: vagy megveszi a kiadó az eredeti borítóját is, vagy csináltat sajátot. "Egy külföldi kiadó nem tudja, mit bír el a magyar ízlés - magyarázza Máté-Földi Andrea, az Athenaeum Kiadó művészeti vezetője. - Az egész hajsza azért a 10 másodpercért folyik, amíg valaki a könyvesboltban egy könyvet forgat. "riási a piac, egyre nehezebb szerkesztői-tervezői feladat, hogy valami kitűnjön." A borítótervezés csapatmunka, ahogy elmondják, a marketinges, a szerkesztő, a tervező együtt dolgozik azon, hogy a célcsoport ízlését, a kiadó profiljába passzoló esztétikát és a mű attitűdjét, hangulatát tükröző könyvtárgy jöjjön létre. A korcsoportra és műfajra jellemző klisék nehezen elhagyhatók, kellenek azonosítható vizuális információk. Sorozatoknál éppen ezért fontos a következetes, egységes méret és tipográfia, illetve jó, ha van egy vonzó visszatérő motívum. "Ha sok könyvet kell tervezni, akkor egy fontos részlet vagy a fülszöveg alapján tervezünk. Ez rohammunka. A lényeg, akár egy kézirat kiválasztásánál, itt is a megérzés. Meg kell érezni, hogy milyen lehet az az ember, aki kézbe veszi, bele kell gondolni az olvasó nézőpontjába" - mondja Máté-Földi Andrea. A borító lehet fotó vagy grafikaalapú, a technikák közül az aranyozás, az UV-lakkozás, fóliázás mind-mind más műfajra jellemzőek. Sötétebbek, általában három színnel komponáltak a krimiborítók, a high concept sorozatok képi világának új trendjét pedig jól le lehet követni egy történelmi regénynél. "A minimál dizájnt vagy a letisztultságot a külföldi kiadók vagy a szépirodalmat kiadók jobban megengedhetik maguknak. Bár a Háttér kiadónak jelent meg ilyen könyve: a fehér borítón fehér dombornyomással áll egyetlen szóként a cím, ez nagyon működött. De egy romantikus regényt ezzel nem adsz el" - magyarázza. Az olvasók bevonzása pedig hatalmas kényszerítő erő, a borítótervezés terepét mára már kevéssé a művészet határozza meg. "Míg hagyományosan a művészet felől jöttek a tervezők, ma inkább az iparosok vagy reklámszakmabeliek jönnek, hiszen ez tulajdonképpen csomagolás" - meséli Andrea.
"Kizárólag edzőtermekben"
Ha kész a könyv, az egy "rituálé" - meséli Szegő. Megvannak a szabályai, kvázi etikettje, legalábbis ha kortárs magyar könyvről beszélünk. A kiadó vezetője hívja fel az írót elsőnek, aztán jöhet a szerkesztő, bár persze nem minden kiadó teszi ezt meg. "Nálunk a régi iskola szerint megy. Figyeled a kritikákat, felhívod a szerzőt, interjút adsz, nyilatkozol. Ez tart egy ideig, 3-4 hónap után alábbhagy a lendület, aztán jön az újabb könyv." A könyvekkel kapcsolatos kommunikáció, marketingtevékenység már jóval a megjelenés előtt elkezdődik - magyarázza Büchler András, a Libri-Shopline kiadói csoport PR-vezetője. - Fontosnak tartjuk, hogy miként a borító, úgy a könyv publicitása is tükrözze a szerző és a mű személyiségét. Sok könyvünket már megjelenés előtt részletekkel, játékokkal, hirdetésekkel ismertetjük meg a lehetséges olvasókkal, ezzel is felkeltve az érdeklődésüket. Külföldi kiadványok esetében elemezzük az eredeti megjelenés kommunikációját, gyakran tudunk sikeres ötleteket átemelni. Ma már szinte teljesen értelmetlen az újságírók számára hagyományos könyvbemutatót tartani. Ezért igyekszünk izgalmas és egyedi helyzeteket teremteni." Példaként említi Ugron Zsolna könyvének megjelenését, amikor a sajtó egy lakásétteremben a szerző erdélyi receptjeit kóstolhatta meg, így kapva betekintést a 17. századi nők életébe. Szegedy-Maszák Marianne Csókolom a kezét című kötetének bemutatóján a szerző kalauzolta végig az újságírókat a 20. század első felének Budapestjén: az Andrássy út palotáitól az egykori csepeli Weiss Manfréd-gyárig. Térey új könyvéhez pedig a Google Mapsen készítettek interaktív térképet. "Így a sajtókommunikáció során ki tudunk lépni a könyvajánlók és recenziók adta korlátokból, és színes, figyelemfelkeltő történeteken keresztül tudjuk eljuttatni a könyv hírét a lehetséges olvasókhoz" - emeli ki Büchler. Bár a hagyományos marketing is lehet sikeres, érdemesebb újítani, közelebb menni az olvasóhoz. "Gyakrabban döntünk úgy, hogy feltárjuk a könyv megcélzott közönségének szokásait, és megpróbáljuk az ügyet, a témát, a szerzőt közelebb vinni hozzá. A kiadónak is meg kell hallania az olvasók érdeklődését, igényeit, véleményét. Van olyan kötetünk, amelyet szinte kizárólag edzőtermekben hirdetünk, van, amelyet éttermekben népszerűsítünk, és van, amely mellé rendezvénysorozatokat, koncerteket szervezünk. Hiszünk benne, hogy a kiadók, szerzők, könyvek mellé közösséget kell építenünk, hogy a kommunikáció hatékony és fenntartható legyen hosszabb távon is" - magyarázza.
A boltokba kerülést leginkább a számok határozzák meg. A Magvető esetében a példányokat a Líra saját könyvesbolthálózata, az Alexandra és a Libri között osztják el. Emellett számolni kell a marketingpéldányokkal, a reprezentációs kerettel, amit a kiadó ad újságíróknak recenzióra, a szerzőnek, az NKA-nak, ahonnan a könyvtárakba kerül. "Ahhoz, hogy teríteni tudj egy könyvet, 1500 példány alatt nem érdemes kiadni" - magyarázza Szegő. Az alapszámok eszerint egy verseskötet esetében ezer-ezerötszáz példányt, regény esetében három-ötezer példányt jelentenek. Tízezer példányig a nagynevű szerzők jutnak el. A könyvek megjelennek e-könyv formátumban is, a Magvetőnél három héttel a kötet után. Az évek óta jósolt nagy fordulat azonban még nem állt be a magyar könyvpiacon, az e-könyveket vásárlók száma elenyésző.
"Nem megyünk nyaralni"
A 90-es években, a régi kiadók bedőlésekor volt iszonyú nagy potenciál a könyvkiadásban, mondják, ez azonban mára lecsengett. Nem egyszerű piacról megélő kiadónak lenni, sok mű megjelentetése nem lenne lehetséges a folyamatos ösztöndíjak, fordítástámogató pályázatok, NKA-pályázatok és különböző támogatások nélkül. Tanulmányköteteknél még az OTKA nyújthat segítséget. "Ami bevételünk lesz például Ulickajából, abból nem megyünk el nyaralni, hanem kiadunk egy kisebb, hasznot nem hozó verseskötetet" - mondja Szegő. Ha a fenti kiadott példányszámokat nézzük, jól látszik, hogy csak kevés esetben gondolhatunk arra, hogy egy-egy kötet kiadásából vagyonokat lehet keresni. A szerző általában 8-10 százalékot kap egy példány után, és valamekkora előleget is. (Ezt persze levonják a későbbi példányok utáni jutalékból, tehát mondjuk az első pár száz könyvnél nem kap semmit.) Kap cserébe "repipéldányokat", a saját könyveit pedig 40 százalékos árréssel veheti meg. Tehát ebből csak akkor lehet megélni, ha eleve nagy példányszámban adják ki a könyvet. "Ezer példánynál nem éri meg az egész, mert több munkája van benne az írónak, mint amennyit kereshet vele - mondja Szegő. - Ezért reméljük, hogy kapott alkotói pályázatot vagy támogatást. Nyilván nagyon kevés író engedheti meg magának Magyarországon, hogy csak a könyveiből éljen." A külföldi jogok esetében kialakult szokás, hogy egy bestsellerszerző hány százalék előleget kér: 7-8 vagy akár 10-12 százalékot is. "800-1000 eurós előlegektől megy a licit a csillagos égig, míg magyar színtéren kezdő szerző zokszó nélkül beleegyezik, hogy nem kap egy fillért se - mondja Barna Imre. - A fordítói honoráriumok valamivel jobbak, mint a szerzőké, mert azt nem lehet megmondani, mennyit ér egy szonett, de a fordítás szolgáltatásnak tekinthető. Persze sok köze van a művészi munkához, és szerzői jog is védi." Egy magyar szépirodalommal foglalkozó kiadó átlagosan 15-20 százalékot kereshet egy könyv árán, 40 százalék a könyvesbolté, a maradék a kiadás költségeit (nyomda, szerkesztés, borítótervezés, fordítás) fedezi.
Mindeközben a könyvkiadóknak szembesülniük kell azzal, hogy egyre kevesebben engedhetik meg az új könyvet. "A humán értelmiség el van kopva - teszi hozzá Szegő. - A reálértelmiség pedig kevéssé ismeri a kortárs könyveket, ez tünet. Az embereknek nincs idejük, pénzük erre. Úgy tűnik, egyre kevésbé van olyan polgárosodott középréteg, amely rendszeresen olvasna. Vagy legalább könyvet venne."
